Feketeleves

A tavasz visszavonhatatlan elérkeztének egyik látványos mutatója a kávéházak, éttermek, bisztrók és cukrászdák köztérfoglalása, más szóval, egyre nehézkesebb lesz anélkül végiggrasszálni a klasszikus budapesti étterem- és kávézósétányokon, hogy valaki székébe ne rúgna, kabátjára ne lépne, teli tálcás pincérébe ne ütközne az ember. És ez így van jól.

A Magyarországot ajánló külföldi útikönyvek szinte kivétel nélkül megemlékeznek arról, hogy bizony Budapest, Bécs és Párizs mellett, Európa egyik legélénkebb kávéházi életét élte egészen a II. világháború végéig. Volt idő, hogy 500-600 kávéház is vendéglátott a múlt-múlt századi Budapesten. Az útikönyvek, biztosan kedvcsináló gyanánt, megemlítik azt is, hogy mostanában megint éledni látszik valamicskét a régi élet, de ugyanaz nem lesz már sosem (ezt már én mondom ugyan, útikönyv ilyet ne írjon). A kávéház, ugyanis, nem egyszerűen csak a kávéról szólt. Sőt, a kávéról szólt legkevésbé. Itt az emberek ettek, ittak, laktak, találkoztak, kereskedtek, sefteltek, házasságszereztek, állásinterjúztak, csábítottak, üzleteltek, csevegtek, politizáltak, eszmét cseréltek, tanultak, írtak, leveleztek, szerkesztettek, skicceltek, megfigyeltek, hírt szereztek, informálódtak, pletykálkodtak, biliárdoztak, kártyáztak, hazardíroztak, ismerkedtek, összevesztek, barátkoztak, szerelembe estek… itt éltek. Petőfi Arany Jánossal levelezvén arra kérte barátját, címezze inkább a Pilvaxba a neki szánt irományt, többször jár ide, mint haza, hamarabb kézhez kapja.

A kávéfogyasztás, kávéházazás a kezdetek kezdetén, itt Magyarországon, csak a törökök közt járta, magyar hazafi, köszönte szépen, nem kért a feketelevesből. A mendemonda szerint a kávé/feketeleves kétes renoméja abból ered, hogy a törökök egyszer vendégségbe hívtak egy magyar urat, kíséretestül, mindenestül. Az eszem-iszom végeztével az uraság már menni készült, de a vendéglátók marasztalni kezdték: ne menjen már, hisz’ „hátra van még a feketeleves”. A katonáknak több se kellett, meghallván a titkos jelszót – feketeleves -, nyomban foglyul is ejtették a magyar társaságot. Arról, hogy ki volt a nemes magyar, kit ily’ módon kelepcébe csaltak, a különféle források, legendák, másként nyilatkoznak: Arany János versében Török Bálint, Szirmay Antal anekdotagyűjteményében, Thököly Imre, az erdélyi hagyomány szerint Majláth István vajda…

A kávé mellett azért, a török fennhatóság másfél évszázadának van más pozitív öröksége is. A mindmáig meglévő és működő törökfürdők Európa szerte kuriózumnak számítanak, és a magyar gasztronómia pár klasszikusának elgondolása is török eredetű: lángos, pogácsa, székely káposzta, rakott káposzta, töltött paprika (ami azért inkább balkáni étel, de ha úgy nézzük, hogy a paradicsom is és a paprika is török közvetítéssel jutott el hozzánk, akkor nem csak ez, de még jó pár más fogásunk is bepasszintható e felsorolásba).

A XVII. században már működött egynéhány kávémérés Budán, ám magyar ember kávéhoz addig nem nyúlt, míg a török innen el nem ment. És utána sem egyből. A magyar kávékultúra a XVIII. század folyamán szökkent szárba és virágzott töretlen egészen a XX. század derekáig. Akkor aztán bezárták őket, vagy ha nem, hát fennhatóság alá vették, mert a kávéház veszélyes üzem volt azért mindig is, világmegváltó eszmecserék fóruma. Most renoválják, nyitogatják a régi nagyokat újra, van Centrál, van New York és lesz Hadik is nemsokára, és ha majd lesznek új Adyk, Karinthyk, Kosztolányik, Krúdyk, József Attilák, Molnár Ferencek is benne...