A bejgli

Az ünnepekre való készülődés bizony tele van buktatókkal és az egyik ilyen feszültségforrás sok esetben a bejgli, mert hosszas pepecselés (lelki előkészületek, gyúrás, pihentetés,  töltelékkészítés, nyújtás, töltés, tekerés, fényezés, pihentetés, "márványozás") után vajon mi kerül ki a sütőből?! Nevén nevezve a problámát: reped-e vagy sem.. És akkor még ott az  ízesítés, fűszerezés kérdése is, mely esetben a zöm a hazaira esküszik, azokra az ízekre, amikbe belenőt, így aztán a konszenzus szinte kizárt.

Summa summárum, bejgli-ügyben nem könnyű kedvben járni, ám legyen bármilyen "macerás" is e sütemény, a diós és mákos bejgli régóta elengedhetetlen tétele a karácsonyi menüsornak.

Hagyományos ünnepi ételhez méltón ennek is megvan a maga szimbolikája.  Nem ám csak azért kerül így, év vége felé az asztalra mert mutatós és finom, hanem mert “ varázsereje” van: a mák a bőséget, gazdagságot biztosítja, a dió pedig a rontás ellen nyújt védelmet.

Az eredetileg Szilézia vidékéről származó  édesség már az 1300-as években ismert volt Európában, igaz más formában, más néven. Aztán a német nyelvterületeken patkó alakúra hajlították és a jól csengő bejgli névvel illeték (németül beugen = meghajlít,mohnbeugel = mákos kifli/bejgli).

Hozzánk az osztrákoknak köszönhetően jutott el a XIX. század második felében, a karácsonyfa-állítás divatjával karöltve. Azóta kötelező eleme az ünnepi vacsorának, úgyhogy csipetnyi tudatosággal komoly bejglikóstoló-túrát lehet rittyenteni az karácsonyi vendégjárásokból, rokonlátogatásokból, úgyhogy íme egy megszívlelendő biztatás/jótanács az egyre aktuálisabbá váló bejgliprocedúra előtt: 

 „Készüljön bár omlós, avagy egyszerű kelt tésztából, legyen a tölteléke dúsabb vagy soványabb, mindig büszkesége a ház úrnőjének, akkor is, ha nem ő maga készítette, hanem a cukrásztól hozatta” – Magyar Elek: Ínyesmester szakácskönyve (1932).

Az iromány megjelent a Mon Chi Chic magazin decemberi számában is.

A diótörő

Ma 120 éve mutatták be először A diótörőt.

Csajkovszkij utolsó színpadi műve, az E. T. A. Hoffmann Diótörő és Egérkirály című elbeszélése alapján készült mesebalett és annak zenéje a karácsonyi készülődés, ünnepre hangolódás egyik legszebb kelléke.

A mű színpadra állításának ötlete a cári színház egykori főigazgatójától,  Ivan Vszevolozsszkijtól származott. A kiváló jelmeztervező hírében is álló színidirektor álma-vágya az volt, hogy egy látványában minden eddigit felülmúló darabot mutasson be, mesebeli kulisszákkal, gyönyörű jelmezekkel.

Vszevolozsszkij Hoffmann kissé bizarr, inkább felnőtteknek szóló meséjét éppen megfelelőnek találta erre a célra, viszont nem az eredeti, hanem annak az ifj. Alexandre Dumas által már fellazított változatán kedett el dolgozni a kor nagyhírű koreográfusával, Marius Petipavál közösen, és vették még egyszerűbbre a cselekményt: a darab első felében megmaradt ugyan a karácsonyesti jelent, de a második részben már egyértelműen a látványé lett a főszerep. Eztán kérték fel Csajkovszkijt a zene megírására. A librettó mellé a zeneszerző pontos kompozíciós terveket, utasításokat is kapott a koreográfustól, melyben Petipa precízen meghatározta a zenei frázisok hosszúságát, ritmusát, hangulatát.

Csajkovszkij eleinte némileg ódzkodott a feladattól, attól tartott, hogy a pompázatosra tervezett külcsíny elvonja majd a figyelmet a zenei finomságokról. Kezdeti kedvetlenségét hamar felülírta a mese iránti lelkesedése, így, mikor végre nekidurálta magát a munkának, kimondottan gyorsan, 1892 elejére el is készült a zenével, március 7-én pedig már be is mutatták Szentpéterváron a balett egyik kivonatát, a Diótörő szvitet.

A diótörő ősbemutatójára 1892. december 18-án került sor a szentpétervári Mariinszkij Színházban. A közönség egészen jól fogadta, a kritikusok azonban fanyalogtak, nem tetszett nekik a koreográfia és hiányolták a cselekmény drámaiságát. A koreográfia milyensége szempontjából némi mentség, hogy a főszerepet gyerekek játszották, ami némi korlátot jelentett azért a táncok megtervezésénél, kivitelezésénél. Csajkovszkij zenéje viszont osztatlan sikert aratott, idővel pedig az előadás egésze is hozzácsiszolódott.

Nálunk jó pár évtizeddel később, 1927. december 21-én mutatták be először a darabot a Magyar Királyi Operaházban és azóta is évről évre színpadra viszik a karácsonyi időszakban.

Hogy idén mikor, azt itt megtaláljátok.

Ám ha az Operába már nem sikerül jegyet szerezni, megnézhetitek itt is, ráadásul a Mariinszkij Színház előadásában.

Az írás megjelent a Mon Chi Chic magazinban decemberi számában is.