2013. június 7., péntek

Jane Austen örök

Biztos mindenkinek vannak olyan regények a könyvespolcán, amit jó párszor újraolvasott, fellapozott már. Nem feltétlenül azért, mert ezek a legeslegjobb művek a világon, teli magvas gondolatokkal, világmegváltó eszmékkel… Egyszerűen csak jó belesüppedni világukba, kivonulni a hétköznapokból és gondtalanul időutazgatni. Nekem az egyik ilyen darab Jane Austen Büszkeség és balítélete. Természetesen, ha a filmes feldolgozások valamelyikét adják, azt is megnézem (szerintem az 1995-ös BBC-s az etalon), de azért a könyv az könyv. Austen stílusa pedig 200 év után is verhetetlen.

Jane Austen 1775-ben született hetedikként egy nyolcgyermekes lelkészfamíliába az angliai Hampshire megye Steventon nevezetű falucskájában. Dacára annak, hogy az apuka tisztességes jövedelmet kapott lelkészi szolgálataiért, a népes család hamar felélte, így meglehetősen szerény körülmények közt élték, de a gyerekek tanítására nagy hangsúlyt fektettek, illetve a kiterjedt rokonságnak köszönhetően rengeteget utaztak, vendégeskedtek Bathban és Londonban. Az ekkor szerzett ismeretek, apró megfigyelések később jó alapanyagot jelentettek
regényeihez. Barátai, rokonai feljegyzései szerint “vidám és pajkos”, csinos teremtés volt, férjhez mégsem ment soha. 12 évesen kezdett el írni, első próbálkozásai stílusparódiák voltak, az akkoriban divatos szentimentális művek kifigurázásai. 1795-ben állt neki első regényének, az Elinor és Marianne-nek, ami később Értelem és érzelem címen jelent meg 1811-ben. Ennek sikere ösztönözte arra, hogy átdolgozza és megjelentesse az évek óta az íróasztalfiókjában porosodó Büszkeség és balítélet vázlatát is, amit még 1796-ban kezdett el írni Első benyomások címen.

Valamennyi művében főszerepet játszik a házasság és a férfi-nő kapcsolat, de Jane Austen saját szerelemeiről alig ismeretes valami. Állítólag volt egy fiatalember, akivel kölcsönösen egymásba szerettek, de mire frigy lehetett volna a kapcsolatból, az úriember elhalálozott. Pár évvel később Jane-nek ismételten lehetősége nyílt a férjhezmenetelre egy Harris Bigg-Wither nevezetű úrhoz, rá is biccentett a lánykérésre, de egy nappal később meggondolta magát és visszalépett. “Bármi jobb vagy könnyebben elviselhető, mint vonzalom nélküli házasságot kötni.” – emlékezett meg az esetről egyik levelében. Az 1810-es évek elejétől sokat betegeskedett, már nem is igazán járt társaságba. Feltehetőleg az akkor még ismeretlen és gyógyíthatatlan Addison-kórban szenvedett, aminek következtében bőre egyre inkább elfeketedett. 1817 július 18-án halt meg Winchesterben. Magánéletéről nem sok információ maradt fent. Bizalmasa nővére, Cassandra volt akivel olyankor, ha éppen más-más rokonnál jártak vendégségben szorgalmasan leveleztek, ám Jane halála után Cassandra cenzúrázta húga beszámolóit és a nem kívánatos leveleket elégette. Még igazán hitelesnek mondható ábrázolás sincs róla.

Csupán hat befejezett regény maradt utána, de mindmáig, sőt, az utóbbi évtizedekben egyre inkább hazája egyik legnépszerűbb írója, olyannyira, hogy 2007-ben a BBC Nagy Könyv szavazásán a Büszkeség és balítélet nyerte el a könyv, „ami nélkül a nemzet nem tudna élni” címet.

Saját korában bezzeg nem volt ennyire népszerű. A XIX. század elejére jellemző romantikus túlzásokkal tarkított művek korában kritikai realizmusa, illúziók nélküli világképe, finoman irónikus humora kimondottan úttörőnek számított, így nem is igazán kapta meg a kellő fogadtatást, bár írásainak hitelességért már akkor is elismerték. A viktoriánus kor végén kezdték el igazán felfedezni maguknak az olvasók, meglepő mód főként a férfiak. Az éppen széthulló félben lévő világban jól jött, hogy még akad valami kézzelfogható abból a kényelmes, kiszámítható, biztonságos régi nyugalomból – igazi terápia volt. Rudyard Kipling állítólag Austen műveket olvasott fel esténként családjának, hogy így enyhítsék fájdalmukat az első világháborúban odaveszett fiúkért. Pár évtizeddel később, az újabb vészkorszak után Winston Churchill pedig azzal állt elő önéletrajzában, hogy nem más, mint az antibiotikumok és Jane Austen segítettek neki megnyerni a háborút.

Mára már tudományosan is bizonyított Austen könyveinek gyógyító hatása: amerikai tudósok kimutatták, hogy az írónő történeteinek olvasása az agynak azon területei aktiválja, amelyeket különben csak a mozgás és az érintés képes beindítani (vagyis ez kb. olyan, mintha folyamatosan simogatnának könyvolvasás közben). Ennek magyarázata valószínűleg a sajátos Austen-i világ intim hangulatában rejlik: a lehető legtermészetesebb stílusban adja vissza a 200 évvel ezelőtti vidéki Anglia életének eseménytelen nyugalmát, az emberi és társadalmi kapcsolatok sajátos rendszerét, a mikéntek és miértek mozgatórugóját, és mindezt úgy, mintha csak egy baráti beszélgetés volna, kellő éleslátással és finoman szurkáló humorral, de felesleges fecsegés és kertelés nélkül. Művei közül a Büszkeség és balítéletet a legnépszerűbb, Jane Austen maga is “drága gyermekeként” emlegette a regényt, és kritikusai is ezt tartják a legkiforrottabb írásának. Olyannyira eltalálta a regény szereplőit, cselekményét, hogy Elizabeth Bennett és Mr Darcy egymásra találása évtizedek óta és valószínűleg még sokáig számos könyv és film ihlető forrása.

Éppen 200 éve, hogy a könyv 1813 januárjának végén megjelent. A jeles évforduló alkalmából a brit Királyi Posta egy különleges, hat darabból álló bélyegkollekciót adott ki Jane Austen regényeihez direkt erre az alkalomra készíttetett illusztrációikkal, amit ráadásul pont tegnap kezdtek el árusítani a szigetország postáin. 

A Bennett család kálváriája már csak ezért is megérdemli az újra-/elolvasást. Időutazásra fel! Ízelítőnek a regény első pár sora:

“Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség. Ez az igazság oly mélyen bevésődött a vidéki családok lelkébe, hogy ha ilyen ember csöppen a szomszédságukba, rögtön egyik vagy másik leányuk jog szerinti tulajdonának tekintik, még ha nem ismerik is érzéseit vagy nézeteit…”

Az írás korábban megjelent már itt is.