Spar csoki (fehér+mogyorós-mazsolás - egy csoki, nem csoki) Korpovit keksszel? Kényszer szülte házi Pilóta… hiánygazdaság inspirálta kreativitás… éjféltájt. Az édességéhség eshetőségével előre kalkulálni kell, máskülönben vagy bizarr megoldásokra kényszerül az ember, vagy elmegy aludni időben, de ezzel csak elnapolja a gondot, vagy napszakkal nem törődve szisztematikusan körbenéz, leltároz, felmér, miből mit lehetne kihozni. Nekiláthat sütni (minimum 30perc), főzhet pudingot (6perc), piríthat cukrot (3perc). Ilyenkor fontos az időtényező, hamarjában kell valami, és az sem mindegy, mi. (Nálam a krémes a jolly joker.)Akármi nem jó, az „akármi”csak olaj a tűzre.
Manapság persze könnyű finnyáskodni, bezzeg régen! Még az édesség is nagyobb becsben volt. Nagymamám mesélte sokszor, hogy gyerekként, a nővérével közösen volt egy kis zöld kofferjuk, amiben az ilyen-olyan alkalmakra kapott cukorkákat raktározták – édes-kincses ládika. A háború alatt, mikor már a bombázások voltak – és Szombathelyt aztán tényleg nem kímélték – mentették a kis bőröndöt, vigyáztak rá, ahogy csak tudtak, az óvóhelyre is ezzel szaladtak. Kis koffer nincs már, de a kredenc mélyén azért mindig akad egy-egy kósza cukorka, puszedli, csokoládé, és sütemény is sül, menetrendszerűen, minden szombaton, délután.
Biztosra veszem, hogy édesszájú ember, mióta világ a világ, létezik, csak nem volt annyi édesség. A mindennapos cukorhasználat viszonylag új keletű jelenség, sokáig csupán a legmódosabbak élhettek vele. Az ókori Görögország és Róma népe nem is igen ismerte még a cukrot, csak a VI. század folyamán, az arab közvetítés jóvoltából került be Indiából Európába Cipruson, Krétán, Szicílián és Andalúzián keresztül. Egészen a XV. századig igazi kuriózumnak, amolyan drága „fűszernek” számított. Egyedül a kereskedő Genova és Velence bővelkedett benne, rajtuk keresztül jutott tovább a kontinens más részeire. A két városállam, „cukordíleri” pozícióját helyben is kamatoztatta: Genova a kandírozott gyümölcsök fellegvára lett, Velence a sütemények, édes tészták és cukorszobrok készítésében jeleskedett.
A XV. század közepétől (éljen Kolumbusz, éljen Amerika!) édesebb lett az élet Európa más városaiban, országaiban is. Az Újvilág becserkészésével kiváló cukornádtermelő vidékekre is szert tettek a hódítók. Egyhamar cukorszállítmányos hajók tömkelege indult és érkezett megpakolva vissza az óvilági kikötőkbe, a cukorkereskedelem központja átkerült az észak-nyugati kikötőkbe.
A cukorkáknak, édességeknek nagy kultusza lett a reneszánsz udvarokban. De nem ám csak úgy desszerteztek, csipegettek, nem, nem. Megadták a módját rendesen, az édességezés köré külön szertartást kerítettek, édességes uzsonnákat, cukorlakomákat rendeztek, amiknek persze megvolt a maguk koreográfiája: a jónép, miután végzett a komolyabb étkekkel, az ebédlőből átsétált egy külön kis szalonba, ahol az asztal pazarabbnál pazarabb cukorcsodákkal volt megrakva. (Koronás fők fogadásairól nem egy olyan leírás van, mely részletesen taglalja, micsoda kis „mesevárost” építettek fel kizárólag cukorszobrokból: kastélyok, erdők, folyók, állatok, grófok és grófkisasszonyok stb…) Ilyenkor persze illendő volt álmélkodni, csodálkozni, elragadtatott kíváncsisággal körbejárni, feltérképezni a „terepasztalt”, majd a kellő mennyiségű áhítat megadása után, diszkréten ugyan, de még ízlelgetni is lehetett az „állományt”.
A nemesek (és módosabb nemtelenek) édességvágyának kielégítésére komoly üzletágak indultak. A karamell lett az édességgyártás alapja, minden nyalánkság őse, szülőanyja. Nem volt ugyan kimondottan fogbarát (lehet, a szofisztikált fogorvoslás is ekkortájt lódult meg), de kísérletezni, szobrászkodni, díszíteni remekül lehetett vele. Ma már szinte semmi sem készül nélküle, ott van a csokoládéban, barna kenyérben, brandyben, sörben, borban, whiskyben, lekvárokban, mázokban, szörpökben, szirupokban… ki tudja, még mi mindenben.
(Nekem karamella vonalon a lengyel bocis a kedvenc. Nála jobbat e műfajban még nem kóstoltam. Pedig a receptúra nem ős-lengyel, amerikai fejlesztés. Történt, hogy a XVII. század közepe táján, a cukorpirító gyáracskák valamelyikében egy kontárkodó legényke fogta magát, vajat pottyantott és tejet csurgatott a fortyogó cukorszirupba. Kotnyeleskedéséért akkor, meglehet, nyakleves járt, de csibészségével egy teljesen új fejezetet nyitott a cukortörténelemben, és a tejes-vajas karamella elindult hódító útjára. Az 1800-as évekre, az Egyesült Államokban már 400 karamellaüzem működött. Európa csak később kapcsolt, momentán mással volt elfoglalva. De aztán pótolt, és ennek legfőbb bizonyítéka éppen a bocis vajkaramella-csoda.)
a kép pedig innen van:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése