Eme bejegyzés a legutóbbi kávéházas iromány folytatása, mely roppant titokzatos módon maradt félbe, sejtetve azért, nem akármilyen személyiségek tárgyalására kerül még sor a következőkben…
Ha tehettem volna, én bizony a ’30-as évek Japán Kávéházába jártam volna. Azért csak volna (a tér-idő dimenziót most nem számítva), mert a Japán tulajdonosa, Kraszner Menyhért nem szívesen látta az egyedül betérő ismeretlen hölgyeményeket… élt ugyanis a gyanúperrel, hogy nő csakis ismerkedési céllal járhat magában kávéházba, így aztán - lett légyen bármily’ ártatlan is az odavezérlő szándék (tényleg!) -, ki lettem volna penderítve hamar. A Japán macsó hely volt, igaz a többi kávéház is, még ha nagy kegyesen nyitottak is olykor egy külön termet a fehérnépnek, lényegében a férfiak szentélye volt ez. A nőknek ott volt a cukrászda…
Ezt leszámítva azért jó fej volt nagyon ez a Kraszner. (A korabeli Est című lap szerint „művész, tudós, orvos és bölcs (volt) egy személyben”.) A Ritz Szálló és a Margitszigeti Nagyszálló egykori igazgatója 1928-ban vette át a kávéház vezetését és egészen 1942-ig a családé volt bolt. (A zsidótörvények miatt nekik is le kellett bonyolítani az ilyenkor szokásos, papíron történő adás-vételt, amiből lett is kavarodás a háború után, ki is a jogos tulaj, de akkor már mindegy volt úgyis, mert a térdig törmelékben álló Budapesten nem mutatkozott nagy igény a kávéházakra, felszolgálni se nagyon akadt mit, aztán meg pár éven belül úgyis államosítottak mindent. 1949-ben a Szikra Kiadó kapta meg a helységet, majd 1951-től a központosított könyvterjesztő vállalaté lett, egy ideig könyvklub is működött benne, aztán Írók Boltja néven nyílt itt üzlet és működik még ma is a hely szelleméhez híven.)
Az 1895-től üzemelő Japán Kávéház a Kraszner család keze alatt élte második fénykorát (az első fénykort sem fogom kihagyni, arról majd lesz egy másik bejegyzés.) A tulajdonosváltás sok újítással is járt: „Újonnan átalakítva, speciális házi ételek. Frigidair legújabb szerkezetű hűtőgépeken kezelt ételek és italok. Színház előtt és után friss ízletes vacsorák. Japán módra kezelt szamovár-tea. Egész éjjel nyitva. Non plus ultra levesspecialítások.”
Éjjel-nappal ment itt a vendéglátás, váltott műszakban ügyelt Kraszner, Krasznerné és Kraszner anyósa. Délelőtt az üzletembereké volt a terep, tejeskávéztak, reggeliztek egyet, elolvasták a napi sajtót (amiből volt itt sokféle bőségesen), majd mentek dolgukra, nyitni az üzletet. Az esti, éjszakai társaság már színesebb volt: írók, költők, színházba járó és színházi emberek. Meleg étel csak egyszer volt napjában, a vacsora, annak, ki délben enni kért, be kellett érnie az előző estéről maradt fogásokkal. Azzal sem járt ám rosszul. (A család is csak ezt ette ebédre).
A vendégkör zömét a (bohém) művészvilág (költők, írók, piktorok, színészek, rendezők, tervezők stb.) apraja-nagyja adta. A Japánba ilyenek jártak már a kezdetek kezdete óta, a sok tulajdonosváltás ezen mit sem változtatott. Kraszner csak megörökölte kuncsaftkörét - és meg is becsülte nagyon. Tudta jól, kinek miként áll éppen szénája, van-e mit a tejbe aprítania. Nemegyszer megesett, hogy valamely pénzszűkében lévő festőnek felajánlotta, készpénzért megveszi egy képét, vagy ingyen fogyaszthat (leginkább ehet) pár hónap erejéig. Évente egy ösztöndíjas kosztosa is volt a kávéháznak a Képzőművészeti Főiskoláról, aki az iskolaév alatt a Japán kontójára ebédelt vagy vacsorált, de inkább az utóbbi, mégiscsak az volt a fő étkezés akkoriban. Kraszner úgy segített, ahogy tudott, persze csak finoman, nem akart a büszkeségébe tiprani senki finom művészléleknek. Bevezette a „javító” fogások intézményét: „javító kávé”, „javító mákos tészta” stb. A „javítás” annyit tett, hogy a kikért tételt, teszem azt szimpla kis kávét, addig lehetett tejjel, cukorral, tejszínnel „javítgatni”, amíg egy tisztes adag reggeli nem lett belőle, mindezt, természetesen, felár nélkül. A tészták esetében is hasonlóan működött a dolog, ha betért egy házaspár, s kért egy adag mákos tésztát, mert csak ennyire tellett, addig kínálták nekik a „javító mákot”, „javító tésztát”, „javító cukrot”, míg kétadagosra nem duzzadt vacsorájuk. Ez potom költséggel, ha járt, ők viszont ettek legalább valami meleget. Potyázni persze nem lehetett, nem is próbálkoztak vele, tudta mindenki jól, ki szorul rá éppen. Kiválóan működött a bizalmi rendszer.
Folytatása következik hamarost…
(A már korábban beígért híres emberekről majd a III. felvonásban, különben nagyon hosszúra nyúlnék az írás… már megint.)
a kép pedig innen van:
Én magamban úgy rendeztem el a világot, hogy évszakok szerint csoportosítottam minden olyan várost, hova utazni vágyom. Szerintem ez roppant praktikus… mert, teszem azt, ha valaki elém állna azzal, hogy: figyi Kata, utazd már körbe a világot (koszt+kvártély+utazás+zsebpénz persze biztosítva - pazarul), nem esnék kétségbe egy percre se, hol is kezdjem. Csak kapcsolni kell gyorsan, milyen évszakban is járunk, és már meg is van, hol kezdjem. Ha ősz, akkor Párizs, New York, Bécs. Párizs úgy jó, ahogy van (franciástul, mindenestül), New Yorkot még sose láttam, Bécs meg emlék. Pedig nem is olyan hűha, nekem picit sótlan, Budapest szebb is, élőbb is, de mégis. Az a sok kiállítás, múzeum! Hundertwasser, Schiele, Klimt… 
Eme bejegyzés a legutóbbi kávéházas iromány folytatása, mely roppant titokzatos módon maradt félbe, sejtetve azért, nem akármilyen személyiségek tárgyalására kerül még sor a következőkben… 
Nemrégiben találtam: virtuális kiállítások a Virág Judit Galéria „szervezésében”.
Egy bejegyzés arról, hogy hamarosan folytatni fogom ám a kávéházas történetet - konkretice a Japán Kávéház történetét -, csak picit elcsábultam (ld. Könyvjelző), most pediglen munka jött/van, hozzá felkészülés, tanulmányozás... muszáj a koncentráció – a kedvtelés háttérbe szorítandó.
Kedvenc könyvem.
Vége a nagy izgalomnak: tegnap lezárult a Goldenblog 2010 verseny és kiderült végre kategóriám (ami a komplex volt) nevezettjeinek sorrendje. 