"Farsang van, farsang van..." (II.)

Íme a farsangi napsoróló vége:

Húshagyókedd

A farsangi szezon utolsó napja. Farsangkeddként, madzaghagyókeddként is emlegették, hiszen ezen a napon volt utoljára lehetőség a madzagon lógó ételek (sonka, kolbász, szalonna) fogyasztására.

Természetesen ekkor is báloztak még egyet, hiszen innentől kezdve 40 napon át tiltva volt a tánc, a muzsika. Az esti összejövetel után, a több hetes farsangi heje-huja ünnepélyes lezárásaként bőgőtemetést tartottak, eltemették a telet. Ennek szertartása mindenütt más volt, akadt ahol szalmabábut égettek, másutt a földbe ásták el, de ahol netán folyó, patak is folyt, ott a vízbe lökték.

A húshagyó keddi vigadalom, bálostul, téltemetésestül viszont szigorúan csak éjfélig tarthatott, nehogy még véletlenül is, zajongva lépjenek át a nagyböjtbe.

Hamvazószerda

A nagyböjt kezdete, megemlékezés Jézus 40 napos böjtjéről, szenvedéseiről és haláláról.

1091-ben II. Orbán pápa elrendelte, hogy ezen a napon a papok az előző évben megszentelt barka hamujával keresztet rajzoljanak a hívők homlokára. Így, a hamuval hintés ősi jelképével szimbolizálták a vezeklést, a bűnbánatot. A néphit szerint praktikus okai is volt a hamuszórásnak: annak, aki hamvazódik, nem fog fájni a feje.

Egészen húsvétig nem szabadott mulatozni, bálozni. A lányok ilyenkor mellőzték a cicomát, dísztelen fekete vagy sötét ruhát hordtak. Ettől a naptól kezdve tilos volt bárminemű hús, zsiradék fogyasztása, sőt, jóllakni sem volt ildomos, és itt-ott előfordult olyan is, hogy napjában csupán egyszer étkeztek. Hogy még véletlenül se kerülhessen állati zsiradék a böjti ételekbe, a gazdasszonyok gondosan elmostak újra minden zsírosbödönt, hússütéshez használt tepsit, fazekat. Csak kenyeret, tésztaféléket, zöldségből, gyümölcsből készült ételeket ettek, és a paraszti konyhától idegen mód ebben a 40napban vajjal, növényi zsiradékkal főztek.

A hamvazószerdát is sokféleképpen emlegették még: szárazszerda, böjtfogószerda, böjtfőszerda

Torkos csütörtök

A sok éttermi kedvezménynek köszönhetően egyre nagyobb népszerűségnek örvend megint a torkos csütörtök intézménye, holott pár éve tévesen élesztették újjá a hamvazószerdát követő napon, mert nálunk, hagyományosan, egy héttel korábbra esett, a „farsang farkának” nyitánya volt. A közelgő nagyböjt előtt, az „inkább a has fakaggyon, mintsem az étel megmaraggyon" filozófia mentén ezen a napon bőségesen fogyasztottak húsos fogásokat, zsírban sült ételeket, köztük a farsang tán legjellegzetesebb nyalánkságát, a fánkot is. Ilyenkor még a mohóság, a torkosság felett is szemet hunytak.

A hamvazó szerda utánra átzsuppolt torkos csütörtök magyarázata a gazdaságosságban rejlik, miszerint, nem volna jó, ha a megmaradt, a böjt alatt már tiltott étkek a kukában landolnának (ételt különben sem dobunk ki), ezért most az egyszer, de csakis tudatos felhasználói megfontolásokból, még lehet egy jót enni, inni.

Ennek a napnak is többféle elnevezés volt: zabálócsütörtök, tobzócsütörtök, kövércsütörtök (Erdélyben), bodozúcsütörtök, csonka csütörtök, halottak húshagyata, halottak csetertekik

Hangolódáshoz ide kattintsatok.

"Farsang van, farsang van..." (I.)

Ez az a röpke pár hete az évnek, amikor bárkiből bármi lehet: szuperhős, tündérhercegnő, királykisasszony… tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász.

Leginkább gyerek fejjel volt izgalmas ez a perspektíva, holott régen a nagyoknak is bőven tartogatott izgalmakat a farsangi időszak.

A pogány eredetű, az ókori rómaiak körében is komoly hagyományokkal bíró télbúcsúztató ünnepet mindenhol, ahol volt tél (=hó és hideg), ünnepelték: jelmezt öltöttek, mulatoztak, karneváloztak, telet temettek – és bizony, ledérkedtek. A bujaságnak teret engedő farsangi szokásokért az egyház haragudott is nagyon, volt, hogy meg is tiltotta a farsangolást, de betiltatnia igazán sosem sikerült. Az egyházi szigortól való félelemnél is nagyobb volt az emberekben a tavasz utáni vágy, úgyhogy hol sub rosa, csendesebben, hol nagy csinnadratta közepette szabadultak meg a komor téltől.

A vízkereszttől (január 6.) hamvazó szerdáig tartó karneváli időszak csúcspontja a „farsang farka” volt, a böjt kezdete előtti utolsó pár nap, amelyhez a legtöbb hagyomány és népszokás is kötődött.

Farsangvasárnap

Farsangkor egymást követték a bálok. Volt, hogy egy hétre több ilyen mulatság is esett, melyeket faluhelyen rendszerint a legények szerveztek. A kellemes időtöltés és táncolás mellett az állandó bálozásnak egy igen jelenetős és praktikus oka is volt: vőlegényt szerezni a leányzónak.

A farsang elsőszámú párválasztó szezonja volt az évnek, sőt, ha úgy jött ki a lépés, nagyböjt előtt még az esküvőt is megtartották, hiszen utána nem szabadott mulatozni, a húsvétot követően pedig már annyi dolog volt a földeken, hogy igencsak nehéz volt megfelelő időpontot találni a lakodalmazásra.

A fiatalok egymásra hangolásnak komoly koreográfiája volt: egyrészt erre szolgált a rengeteg bál, összejövetel, aztán ha a leányzónak végre megtetszett valaki, rokonok közbenjárásával bokrétát adott a kiszemelt férfiembernek. A jó partinak tűnő legények persze több csokrot is kaphattak egy szezonban, dönteni azonban illett, előbb-utóbb színt kellett vallani, amire legkésőbb farsangvasárnap (hamvazószerdát megelőző vasárnap) sort is kerítettek: emberünk kalapjára tűzte választottja cbokrétáját és úgy ment az aznapesti bálba.

Többféle névvel is illették még e napot: csonthagyóvasárnap, ötvenedvasárnap, sonkahagyóvasárnap, vővasárnap (mert az ifjú férj ezen a napon felesége családjának kontójára mulathatott), vajhagyóvasárnap (görög katolikusoknál ).

Farsanghétfő

Sokfelé ekkor tartották az asszonyfarsangot. Olyan ritka privilégiumokat biztosított e nap a nők számára, hogy méltán nevezhetjük a női emancipáció egyik előfutárának. Ilyenkor az asszonyok mentesültek mindenféle házimunka alól, férfiruhát ölthettek és férfiak módjára italozhattak, tivornyázhattak. Ott, ahol volt hegy és borospince, még arra is joguk volt, hogy birtokba vegyék a férfiak szentélyét, és egész álló nap a pincében iszogassanak, mulassanak. Ha pedig valaki hímnemű zavarni merészelte őket, vagy egyszerűen csak útjukba került, jégcsappal „megborotválták”, netán még gatyára is vetkőztették, aztán csúfolkodva szélnek eresztették.

(folytatása következik...)

Február 2.

„Irgum-burgum, dörmög a medve

Meddig tart el még ez a tél

Lassan kifogy a tüzelőfája

Kint meg fú az északi szél..”

Hadilábon állok a téllel, leginkább annak fő attribútuma, a hideg miatt. Karácsonyig még csak-csak bírom türelemmel, de január közepére rendszerint elszakad a cérna. Helyzetét az se menti, hogy idén az első két hónapban nem mutatott túl nagy aktivitást, mert éreztem én, nem adja oly könnyen magát, meglesz még a böjtje a januári tavasznak…

És lám, itt is van!

Bezzeg az ókori rómaiak a tavasz kezdetét köszöntötték a mai napon, hatalmas ünnepségeket tartottak (lupercalia) és a sötétség istenétől, Plútótól elrabolt gabonaistennő, Ceres megkeresésére fáklyás körmenet jártak. A pogány ünnepnap a kereszténység térhódításával is megmaradt, csak új tartalmat kapott: a gyertyaszentelés napja lett, így emlékezve a 40 napos kis Jézus templomi bemutatására és Mária megtisztulására. Az ilyenkor szokásos ünnepi mise a gyertyaszenteléssel kezdődött majd gyertyás körmenettel végződött. A megszentelt gyertya több funkciót is betöltött aztán: gondoskodott az egészségről, biztosította a szerencsét, távol tartotta a gonoszt az újszülöttektől (ki ne cserélhessék őket) , gyógyította a torokfájást stb.

Február 2. időjósló nap is volt: „Gyertyaszentelő hidege, kora tavasz hírnöke.” vagy „Ha fénylik gyertyaszentelő, az ízíket vedd elő” (= egy darabig még fűteni kell) és nem mellesleg, a medve is ilyenkor cammog elő barlangjából, ám ha meglátja árnyékát, vissza is bújik és jóízűen durmol még 40 napig.. Nekünk viszont már itt a globális felmelegedés okozta időjárási katyvasz: minden lehetséges és annak az ellentéte is, úgyhogy csak nem keménykedik itt a fagy még 40 napig.