Rigójancsi, született Rigó János

Pestipapám – biztos azért is, mert én voltam az első unoka a család azon ágán – nagy elánnal vetette bele magát kikupálásomba és igyekezett idejekorán minden fontos információ birtokába juttatni, legyen szó betűvetésről, történelemről, városismeretről, filmművészetről. „Tanulmányaim” szigorúan az ő ízlése mentén haladtak, s gyanítom, férfigyerekként nagyobb lelkesedést is tanúsítottam volna a közlekedési, hadtörténeti és hasonló műfajú múzeumok iránt, de azért így is hálás vagyok érte.
Az első élményem e házi tanítással kapcsolatban az állatos ABC-csokoládékhoz fűződik. Megkaptam az összest, de Anyukám gondjaira bízva az adagolást, aminek feltétele igen egyszerű volt: ha megtanulom az adott betűt, megkapom hozzá a csokit… Folyton mozgó, babázó és fára mászó, egyszerű kis óvodás voltam akkortájt, naná, hogy a betűk nem hoztak különösebben lázba, a módszer pedig egyenesen bosszantott. A dologból nem is lett semmi – annak rendje és módja szerint az iskolában tanultam csak meg írni és olvasni – teljesen normális ütem szerint. A csokoládék, persze, nem mentek kárba. Leleményes gyerek lévén hamar kiderítettem, merre rejtőznek (a konyhaszekrény felső polcán a narancssárga dobozban), és rendszeresen rájártam a készletre, de csak úgy, hogy fogyatkozása ne legyen feltűnő.

Édességek iránti rajongásom mindmáig töretlen, de olykor már elég csupán az illat és a látvány, a többit hozzáképzelem. Gyakorta elcsábulok azért, de a mai kínálatot gusztálgatva arra jutottam, hogy a vizuális élménnyel sajnos ritkán ér csak fel a habos-babos/csokis/mákos/gyümölcsös csoda íze. Így inkább meghagyom magam a boldog tudatlanság állapotában és a fantáziámra bízom, vajon milyen is lehet valójában. Mert szó, mi szó, bizarr kinézetű cukrászköltemény azért akad bőven, melyekről nehézkes elhinni, hogy rikítóan színes, illatos és csillogó mivoltuk egyszerű, csakis természetes alapanyagok bevetésével dobták össze.
A rigójancsi nekem például kimondottan gyanús volt… annyira peckesen, feszesen sorakoznak rendre a cukrászpulton, hogy akarva akaratlan felmerül a kétség az ember lányában. És a neve is…?! Ezen alapon persze bármelyik süteményt pellengére lehetne állítani, de nekem valamiért a rigójancsi lett a heppem… Pedig a tejszínes, csoki mázas, kakaós piskótás kocka a recept alapján nem igényel nagy faksznit, csak jól kell csinálni. A rigójancsi név eredeti tulajdonosa viszont már annál kacifántosabb eset. Az "eredeti" Rigó Jancsi amellett, hogy kiváló muzsikus, messze földön is neves cigányprímás volt, a női szívek húrjain brillírozott.

A híres, hegedűs amorózó 1858 augusztusában született Pákozdon, zenész famíliában, és állítólag nem is akármilyen felmenőktől: egyik nagyapja a helyi cigányok vajdája volt egykor. Ahogy az muzsikos családoknál lenni szokott, Jancsi is korán hangszert ragadott és már 5 évesen elkezdett kísérletezni a hegedűvel. Csakhogy a sok próbálkozásnak az lett a vége, hogy idővel kifogyott a húrokból. Mit volt mit tenni (húrok nélkül mégse lehet hegedülni), az iskolai készletből vett kölcsön, titokon. A dolog persze kiderült hamar, ám nem lett belőle nagy baj mégsem: az esperes úrral alkut kötöttek, ha Jancsi bocsánatot kér szépen, illőn, gyakorolhat a húrokon bátran. Tizenéves korára már komoly repertoárral büszkélkedhetett, hisz’ ha szüret volt, ha lakodalom, ha búcsú, Jancsi kivette részét a családi vállalkozásból, és húzta, cifrázta apja bandájával a forgatagban.

Egészen 12 esztendős koráig otthon tanulta hegedülés fortélyait, mígnem egy szép napon bekopogtatott az esperes úr (ki úgy látszik, igen szívén viselte a húrcsenő kis hegedűs sorsát), és felajánlotta, elviszi Jancsit Fehérvárra, a Magyar Király Kávéházban muzsikáló híres Simplicius Barcza Józsihoz, akit még maga a holland király, III. Vilmos is kitűntetett, vegye maga mellé a tehetséges fiúcskát. Maga mellé vette, és így aztán Jancsi évekig cipelte a cimbalmot, ahova csak mentek – és kötött életre szóló barátságot Ficsúrral, a cimbalmossal. A prímás látott talentumot bőven Jancsiban, tanítgatta, megmutatott neki minden fogást, trükköt, praktikát, köztük a legfontosabbat: fikarcnyit sem ér játéka, legyen az bármilyen virtuóz, ha nem teszi bele lelkét is a muzsikába.
Körbe-cigánymuzsikálták együtt az egész országot. A sok turné közepette, hogy, hogy nem, szerelem szökkent Barcza lánya, Mariska és a zenekarban immáron kontrázó Jancsi között. A prímás nem nézte valami jó szemmel a románcot, és ami azt illeti, szakmai féltékenység is gyötörte már egy ideje, hisz’ látszott, a tanítvány ezúttal (is) túl fogja szárnyalni mesterét. Amíg csak lehetett, igyekezett háttérbe szorítani Jancsit, kontrásnál előrébb sose jutott nála. Az önérzetes fiú – elvégre a vajda ős vére nem válik vízzé – egy szép napon úgy megelégelte a dolgot, hogy otthagyott csapot, papot, Mariskát, és elindult szerencsét próbálni, saját zenekart grundolni – benne Ficsúrral, a cimbalmossal, ki szintén vele tartott.
A szerelem azonban szerelem, mit neki a több napi járásnyi távolság. Jancsi és Mariska, fittyet hányva az atyai szigorra, lesz, ami lesz alapon, 1882-ben összeházasodtak. Rövidke időre ismét egy bandában húzta após és vej, de recsegett a hangulat nagyon, így aztán Jancsi útra kélt megint és a fővárosig meg sem állt. A Sugár út (ma Andrássy út) Reutter kávéháza lett főhadiszállása, melynek fekete táblája büszkén hirdette: itt muzsikál a pákozdi Rigó Jancsi és zenekara. Eközben Mariska, minden diplomáciai érzékét latba vetve, levélben igyekezett enyhíteni a zord apai szíven, béküljék meg végre az ifjú férjjel, de nem járt sok sikerrel, ha ment is, egyedül látogatott a szülőkhöz haza.
Jancsi tobzódott a budapesti életben, híre ment gyorsan bravúros játékának, és csak úgy bomlottak érte a női szívek. Pedig állítólag nem volt egy szép ember, ráadásul arcát himlő okozta hegek tarkították, ám ahogy ő nézni tudott… ahogy játszott… abba bele kellett szeretni, annyi szent.

Rigó Jancsi és zenekara, mikor úgy érezték, Budapest már kicsi nékik, felpakolták hangszereiket és nekiindultak a nagyvilágnak. Először Londonba mentek, majd az ottani sikereket megunva áttették székhelyük a francia fővárosba. A pákozdi fiú sorsa itt aztán végképp megpecsételődött. Ha eddig nem lett volna kellően híres figura, eztán már mindenki tudta, ki is az a Rigó Jancsi. Történt, hogy 1896-ban Jancsi és bandája éppen a párizsi Restaurant Paillardban játszotta a „Fekete szem éjszakája” című nótát, amikor is végzetesen összeakadt pillantása a belga származású Chimay herceg fiatal feleségének csillogó szemével (aki nem mellékesen egy amerikai milliomos leánya volt – és jóval fiatalabb férjénél). Kész passz, abban a minutumban egyszerre két házasságnak is lőttek…
Barcza Mariska és Rigó Jancsi válása a századfordulós Budapest legfőbb szenzációjának számított. Az akkori, magára valamit is adó „sztorimagazinok” hetekig cikkeztek róluk, még a Mikszáth Kálmán szerkesztette Országos Hírlap is beszámolt a válóper aktuális állásáról.
Miután mindenkinek sikerül elválnia attól, akitől illet, Clara és Jancsi végre összeházasodhatott. Majd 10évig sikerült kitartaniuk egymás mellett, jó nagy lábon élve – a rossznyelvek szerint nagyjából 8millió dollárt sikerült elherdálniuk cirka egy évtized alatt.
Végül Clara vetett véget az idillnek, és olaszországi útjuk során – bizonyára kalandos természet lévén – meglépett Nápolyban egy helyi pincérrel… majd, olasz vonalon maradva, hozzáment egy szállodaportáshoz. A tiszavirág életűnek bizonyuló harmadik nászával sikerült elérnie, hogy kitagadják örökségéből, így aztán, mire facéron maradt, nem volt már semmije sem, fotómodellként próbálta fenntartani magát, úgy ahogy.
Jancsi, az elhagyott, „búsképű lovag” évekig járta még Európát, és csupán 1910 környékén tért haza. Az összetört szívű, szintén elhagyott Mariska csak erre várt, lecsapott hamar ex-urára, de hiába volt minden csábítási kísérlet, Jancsi már nem tért vissza hozzá. Eztán mi történt, nem tudni már. A világhírű prímásnak nyoma veszett, tán 1928-ban halt meg, de hogy hol, nem tudni már. Van, ki szerint Fejér megyében és van, ki Amerikában vélte látni utoljára, amint elfeledve és szegényen bús magyar nótákat játszik Stradivariján.

Nevét ma leginkább a róla elnevezett sütemény őrzi. A fáma szerint Rigó Jancsink egy budapesti cukrászdában ezzel, de akkor még névtelen édességgel csábítgatta aktuális hódítását. Az üzlet vezetője, leleményes ember lévén, kapva kapott az alkalmon és kiváló PR-fogásként azon mód elnevezte Rigó Jancsiról rigójancsinak „alkotását”. Az ötlet bevált, a névválasztásnak köszönhetően hamarosan az egyik legnépszerűbb sütemény lett magyar földön, sőt, még határainkon túlra is eljutott a receptúra.

Sikerének titka számomra azért továbbra is talány. Netán valóban hódítani lehet vele?! Mindenesetre, én egy máktortánál alább nem adtam volna!

Agatha Christie ügyek (II.)

Az előző bejegyzés ott ért véget – roppant nagy izgalmak közepette – , hogy Agatha Christie-nek egy családi csatározás után nyoma veszett…

Komoly, országos kutatást indítottak megtalálására – traktorokkal, repülőkkel, kutyákkal, a megtalálónak jutalommal - az újságok címlapjai csak róla cikkeztek, mígnem, 11 nap elteltével, 1926. december 14-én egy Yorkshire-i hotelből telefonáltak, hogy másfél hete lakik náluk egy Mrs. Teresa Neele néven bejelentkezett nőszemély, aki nagyon úgy fest, mint az eltűntnek nyilvánított Agatha Christie. Mi történt valójában, azóta is sok spekuláció tárgya: amnézia, idegösszeroppanás, taktikázás, figyelemfelkeltés, reklámfogás…? Agatha sosem nyilatkozott róla, s aztán már másról se nagyon – a sajtó olyan csúnyán szétszedte az eltűnését követő időkben, hogy egy életre elment kedve és bizalma a nyilvánosságtól. Alig, hogy lecsengett a családi dráma, jött szépen az alkotói válság időszaka… Csak sógora hathatós noszogatásával tudott rajta felülkerekedni, és amolyan személyes győzelmeként megszületett legkedvesebb nyomozója, Miss Marple.

A házasságnak persze vége lett, de 1-2 évvel később, 1929-ban beütött az újabb szerelem, ami aztán már kitartott a végsőkig. 1929-ben, egy bagdadi régészeti expedíción ismerkedett meg második férjével, az akkor 24 esztendős, osztrák származású Max Edgar Lucian Mallowannel, akivel egy évre rá holtomiglan, holtodiglan, össze is házasodtak. Innentől kezdve Agatha rendszeresen részt vett közel-kelti ásatásokon, utazott Nyugatról Keletre, Északról Délre és vissza. Ezeknek az utazásoknak, expedícióknak a hangulatát, milyenségét jó pár regényében kulisszaként fel is használta.

(Ez év március közepétől a londoni British Museumban megnézhetőek azok a 3000 éves elefántcsont faragványok, melyeket Max Mallowan és csapata, köztük felesége, Agatha Christie hathatós segítségével hozott felszínre az egykori Asszír Birodalom fővárosa, Nimrud romjai alól. A faragványok közül nem egyet maga Agatha kezelt le, igen sajátos módját alkalmazva az „állagmegóvásnak”: arckrémmel tisztogatta át a földből előkerült elefántcsont tárgyakat. Rossz nyelvek szerint Agatha folyton arckrémek, pakolások garmadával felszerelkezve jött-ment, ezekkel igyekezve szinten, szépen és ifjan tartani magát, elvégre mégiscsak 14 évvel volt idősebb férjénél. Ha nála bevált, az elefántcsontnak sem árthat. Nem is lett bajuk, sőt, állítólag csodás állapotban vannak… mindenesetre, ez a „krémes tonizálás” elég egyedi eljárásnak számít szakmai berkekben.)

A második világháború idejére Agatha visszatért a gyógyszertári laboratóriumok világába. Igazából a hírszerzésnél szerette volna hasznossá tenni magát mint fotós, ám arra nem volt mód, így maradt a patikusság. A Londont ért légitámadások és az állandó riadóztatások félelmében született meg két főhősének utolsó története, a Függyöny (Poirot) és a Szunnyadó gyilkosság (Miss Marple). A két könyv majd 30 évig pihent egy bankszéfben, végül 1975-ben, mikor Agatha már érezte, nem lesz több ereje egy újabb regényhez, döntött úgy, megjelenteti őket. A háború után folytatódott a dolgos munka, újabb utazásokkal és ásatásokkal tarkítva. Sorra jelentek meg Miss Marple és Hercule Poirot kalandjai, de a bűnügyi regények mellett az írónő romantikusabb vénája is szerephez jutott: Mary Westmacott álnéven 6 ilyen típusú könyvet írt 1956-ig bezárólag.

Rögtön a háború után, 1947-ben nagy megtiszteltetés érte: személyesen az anyakirálynő óhajára írhatott egy rádiójátékot, amit később aztán átdolgozott színdarabbá is. Ebből lett Az egérfogó. 1952. november 25-én került sor premierjére a londoni Ambassador’s Theatre-ben, és olyan nagy sikert aratott, hogy azóta is folyamatosan műsoron van - így aztán Agatha, a krimikirálynő titulus mellett, a leghosszabb ideje futó színházi darab szerzőjének járó elismerést is bezsebelhetné.

Az 1960-as évekre már igazi nevezetesség lett belőle: megválasztották a Detektívregény-írók Klubjának elnökévé, számos irodalmi díjjal tűntették ki, fényképe felkerült a Nemzeti Portrégaléria falára, sőt, még viaszszobrot is csináltak róla madame Tussaud’s panoptikumában. 1971-ben kapta élete legnagyobb elismerését: 1955 után másodjára is fogadta őt az angol királynő, és ha már ott volt, a Brit Birodalom lovagjává ütötte, csak ő Lord helyet Dame Agatha lett.

Élete utolsó éveiben már sokat betegeskedett. 1975-ben úgy döntött, elérkezett az idő, hogy Poirot utolsó esete napvilágra jöjjön. A Függöny sikere után Miss Marple Szunnyadó gyilkossága is elő került a széfből, de már nem volt idő annak átolvasására, az esetleges hibák és ellentmondások kijavítására. Egy combnyaktörés és egy szívroham után Agatha 1976. január 12-én egy megfázást követően, csendben hunyt el.

Két főhőse, csaknem "születésüktől" kezdve, a leghíresebb nyomozók Pantheonjának oszlopos tagja.

Miss Marple-t gyakran azonosítják az írónővel, s biztos akadt egy-két hasonlóság köztük, lényegében (pl. életmódjuk) igen eltérőek voltak. Miss Marple alakját, Agatha saját bevallása szerint, nagymamájáról és az ő ealingi barátnőiről mintázta.

Miss Marple vagy 10 évvel volt fiatalabb Poirot-nál. Először egy novellában tűnt fel, A Kedd Esti Klubban, pár évvel később pedig már saját regénye volt, a Gyilkosság a paplakban. Agatha az Életem című önéletrajzi könyvében a következőket írta Miss Marple kapcsán: „Miss Marple olyan gyorsan fészkelte be magát az életembe, hogy érkezését alig vettem észre. Hat rövid történetet írtam egy magazin számára, és mindegyik történetben más-más figura volt a kis faluban játszódó bűnügy főszereplője. A sort Miss Jane Marple kezdte, akinek az alakját nagyanyám ealingi barátnőiről mintáztam, azokról az idős hölgyekről, akikkel gyerekkoromban gyakran találkoztam. És volt egy közös vonása nagyanyámmal is, aki előre megérzett bizonyos dolgokat, és ijedten figyeltük, ahogy beválnak a legsötétebb jóslatai is… Valószínűleg Miss Marple azért született meg, mert nagy örömöt okozott nekem Caroline, Dr. Sheppard nővérének megformálása Az Ackroyd-gyilkosság-ban. Abban a könyvben ő volt e kedvenc szereplőm: egy savanyú, de kíváncsiskodó vénlány, aki beleüti az orrát mindenbe, aki mindent tud, és mindent meghall.” Miss Marple figurájának „véglegesítését” csak ösztönözte, hogy az Ackroyd-gyilkosság akkori színpadi változatából kihúzták a vénkisasszony Caroline-t, de helyette beiktattak egy fiatalabb nőszemélyt a történetbe. Agatha fájlalta ezt nagyon, s úgy döntött, juszt is megadja a tiszteletet az idős hölgyeknek… és ebből az elhatározásból született meg aztán az írónő kedvenc karaktere, Miss Marple.

A St. Mary Meads-i vénkisasszony hamar kiütötte a nyeregből a jóval korábban fogant kis belgát, Hercule Poirot-t. A detektív az 1910-es évek derekán írt, de csak 1920-ban publikált A titokzatos Styles-i eset felderítésével lépett színre, és aztán még vagy 32 másik regényben és vagy 54 novellában tűnt fel. Számos ügylete dacára Agatha nem igazán kedvelte a tojásfejű köpcöst a szürke agysejtjeivel, sőt, majd hogy herótot nem kapott tőle… Ez biztos megesik olykor az író néppel: Sir Arthur Connan Doyle Sherlock Holmest unta már nagyon, szépen el is bánt vele végül… (aztán felélesztette). A mi Agathank valamivel kegyesebb volt ugyan, de Poirot-nak végül mégiscsak vége lett. Nem is akármilyen. Miután utolsó esete, a Függöny című, 1975-ben megjelent, a New York Times nekrológgal emlékezett meg a neves detektív haláláról, mégpedig a címlapon! Hercule Poirot volt az egyetlen olyan kitalált figura, akit ilyen megtiszteltetés ért – igaz, posztumusz: „Angliában elhunyt Hercule Poirot, a nemzetközileg is híres belga származású nyomozó. Életkora ismeretlen volt…” Poirot „szakértők” kalkulációja szerint a belga detektív, utolsó bevetésekor, minimum 100 éves volt már… Ez a kis malőr abból fakadt, hogy a kis belga figurája már eleve középkorúnak született. Első kalandjakor, mikor 1916-ban átkelt a csatornán és belecsöppent a titokzatos styles-i esetbe, 62 éves volt már. Az idő vas foga pedig őt sem kímélte, igaz, nagyon vigyázott arra, hogy haja és híres dísze, bajszocskája, mindig épp’ oly ébenfekete legyen, mint volt ifjú korában. Agatha bosszankodott is eleget, amiért nem volt előbbre látó, s vetette papírra a kezdet kezdetén kissé ifjabb formában belgáját. A két főhős soha nem szerepelt együtt egy történetben. Agatha tartott attól, hogy Poirot egója nem viselné el, ha valaki folyton belekotyogna munkájába, tanácsokat adna, ott bóklászna körülötte a tetthelyen, félt, hogy a végén nagy összeveszés lenne belőle, s a szürke agysejtjeire oly büszke belga még vérig sértené St. Mary Meads büszkeségét.

Így aztán ment mindenki a maga útján, a saját módszerei szerint, ki az Antillákra, vidéki kastélyokba, ki pedig nílusi hajókázásra, Bagdadba, a francia Riviérára...