2013. június 7., péntek

Jane Austen örök

Biztos mindenkinek vannak olyan regények a könyvespolcán, amit jó párszor újraolvasott, fellapozott már. Nem feltétlenül azért, mert ezek a legeslegjobb művek a világon, teli magvas gondolatokkal, világmegváltó eszmékkel… Egyszerűen csak jó belesüppedni világukba, kivonulni a hétköznapokból és gondtalanul időutazgatni. Nekem az egyik ilyen darab Jane Austen Büszkeség és balítélete. Természetesen, ha a filmes feldolgozások valamelyikét adják, azt is megnézem (szerintem az 1995-ös BBC-s az etalon), de azért a könyv az könyv. Austen stílusa pedig 200 év után is verhetetlen.

Jane Austen 1775-ben született hetedikként egy nyolcgyermekes lelkészfamíliába az angliai Hampshire megye Steventon nevezetű falucskájában. Dacára annak, hogy az apuka tisztességes jövedelmet kapott lelkészi szolgálataiért, a népes család hamar felélte, így meglehetősen szerény körülmények közt élték, de a gyerekek tanítására nagy hangsúlyt fektettek, illetve a kiterjedt rokonságnak köszönhetően rengeteget utaztak, vendégeskedtek Bathban és Londonban. Az ekkor szerzett ismeretek, apró megfigyelések később jó alapanyagot jelentettek
regényeihez. Barátai, rokonai feljegyzései szerint “vidám és pajkos”, csinos teremtés volt, férjhez mégsem ment soha. 12 évesen kezdett el írni, első próbálkozásai stílusparódiák voltak, az akkoriban divatos szentimentális művek kifigurázásai. 1795-ben állt neki első regényének, az Elinor és Marianne-nek, ami később Értelem és érzelem címen jelent meg 1811-ben. Ennek sikere ösztönözte arra, hogy átdolgozza és megjelentesse az évek óta az íróasztalfiókjában porosodó Büszkeség és balítélet vázlatát is, amit még 1796-ban kezdett el írni Első benyomások címen.

Valamennyi művében főszerepet játszik a házasság és a férfi-nő kapcsolat, de Jane Austen saját szerelemeiről alig ismeretes valami. Állítólag volt egy fiatalember, akivel kölcsönösen egymásba szerettek, de mire frigy lehetett volna a kapcsolatból, az úriember elhalálozott. Pár évvel később Jane-nek ismételten lehetősége nyílt a férjhezmenetelre egy Harris Bigg-Wither nevezetű úrhoz, rá is biccentett a lánykérésre, de egy nappal később meggondolta magát és visszalépett. “Bármi jobb vagy könnyebben elviselhető, mint vonzalom nélküli házasságot kötni.” – emlékezett meg az esetről egyik levelében. Az 1810-es évek elejétől sokat betegeskedett, már nem is igazán járt társaságba. Feltehetőleg az akkor még ismeretlen és gyógyíthatatlan Addison-kórban szenvedett, aminek következtében bőre egyre inkább elfeketedett. 1817 július 18-án halt meg Winchesterben. Magánéletéről nem sok információ maradt fent. Bizalmasa nővére, Cassandra volt akivel olyankor, ha éppen más-más rokonnál jártak vendégségben szorgalmasan leveleztek, ám Jane halála után Cassandra cenzúrázta húga beszámolóit és a nem kívánatos leveleket elégette. Még igazán hitelesnek mondható ábrázolás sincs róla.

Csupán hat befejezett regény maradt utána, de mindmáig, sőt, az utóbbi évtizedekben egyre inkább hazája egyik legnépszerűbb írója, olyannyira, hogy 2007-ben a BBC Nagy Könyv szavazásán a Büszkeség és balítélet nyerte el a könyv, „ami nélkül a nemzet nem tudna élni” címet.

Saját korában bezzeg nem volt ennyire népszerű. A XIX. század elejére jellemző romantikus túlzásokkal tarkított művek korában kritikai realizmusa, illúziók nélküli világképe, finoman irónikus humora kimondottan úttörőnek számított, így nem is igazán kapta meg a kellő fogadtatást, bár írásainak hitelességért már akkor is elismerték. A viktoriánus kor végén kezdték el igazán felfedezni maguknak az olvasók, meglepő mód főként a férfiak. Az éppen széthulló félben lévő világban jól jött, hogy még akad valami kézzelfogható abból a kényelmes, kiszámítható, biztonságos régi nyugalomból – igazi terápia volt. Rudyard Kipling állítólag Austen műveket olvasott fel esténként családjának, hogy így enyhítsék fájdalmukat az első világháborúban odaveszett fiúkért. Pár évtizeddel később, az újabb vészkorszak után Winston Churchill pedig azzal állt elő önéletrajzában, hogy nem más, mint az antibiotikumok és Jane Austen segítettek neki megnyerni a háborút.

Mára már tudományosan is bizonyított Austen könyveinek gyógyító hatása: amerikai tudósok kimutatták, hogy az írónő történeteinek olvasása az agynak azon területei aktiválja, amelyeket különben csak a mozgás és az érintés képes beindítani (vagyis ez kb. olyan, mintha folyamatosan simogatnának könyvolvasás közben). Ennek magyarázata valószínűleg a sajátos Austen-i világ intim hangulatában rejlik: a lehető legtermészetesebb stílusban adja vissza a 200 évvel ezelőtti vidéki Anglia életének eseménytelen nyugalmát, az emberi és társadalmi kapcsolatok sajátos rendszerét, a mikéntek és miértek mozgatórugóját, és mindezt úgy, mintha csak egy baráti beszélgetés volna, kellő éleslátással és finoman szurkáló humorral, de felesleges fecsegés és kertelés nélkül. Művei közül a Büszkeség és balítéletet a legnépszerűbb, Jane Austen maga is “drága gyermekeként” emlegette a regényt, és kritikusai is ezt tartják a legkiforrottabb írásának. Olyannyira eltalálta a regény szereplőit, cselekményét, hogy Elizabeth Bennett és Mr Darcy egymásra találása évtizedek óta és valószínűleg még sokáig számos könyv és film ihlető forrása.

Éppen 200 éve, hogy a könyv 1813 januárjának végén megjelent. A jeles évforduló alkalmából a brit Királyi Posta egy különleges, hat darabból álló bélyegkollekciót adott ki Jane Austen regényeihez direkt erre az alkalomra készíttetett illusztrációikkal, amit ráadásul pont tegnap kezdtek el árusítani a szigetország postáin. 

A Bennett család kálváriája már csak ezért is megérdemli az újra-/elolvasást. Időutazásra fel! Ízelítőnek a regény első pár sora:

“Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség. Ez az igazság oly mélyen bevésődött a vidéki családok lelkébe, hogy ha ilyen ember csöppen a szomszédságukba, rögtön egyik vagy másik leányuk jog szerinti tulajdonának tekintik, még ha nem ismerik is érzéseit vagy nézeteit…”

Az írás korábban megjelent már itt is.

2012. december 22., szombat

A bejgli


Az ünnepekre való készülődés bizony tele van buktatókkal és az egyik ilyen feszültségforrás sok esetben a bejgli, mert hosszas pepecselés (lelki előkészületek, gyúrás, pihentetés,  töltelékkészítés, nyújtás, töltés, tekerés, fényezés, pihentetés, "márványozás") után vajon mi kerül ki a sütőből?! Nevén nevezve a problámát: reped-e vagy sem.. És akkor még ott az  ízesítés, fűszerezés kérdése is, mely esetben a zöm a hazaira esküszik, azokra az ízekre, amikbe belenőt, így aztán a konszenzus szinte kizárt.
Summa summárum, bejgli-ügyben nem könnyű kedvben járni, ám legyen bármilyen "macerás" is e sütemény, a diós és mákos bejgli régóta elengedhetetlen tétele a karácsonyi menüsornak.

Hagyományos ünnepi ételhez méltón ennek is megvan a maga szimbolikája.  Nem ám csak azért kerül így, év vége felé az asztalra mert mutatós és finom, hanem mert “ varázsereje” van: a mák a bőséget, gazdagságot biztosítja, a dió pedig a rontás ellen nyújt védelmet.

Az eredetileg Szilézia vidékéről származó  édesség már az 1300-as években ismert volt Európában, igaz más formában, más néven. Aztán a német nyelvterületeken patkó alakúra hajlították és a jól csengő bejgli névvel illeték (németül beugen = meghajlít,mohnbeugel = mákos kifli/bejgli).
Hozzánk az osztrákoknak köszönhetően jutott el a XIX. század második felében, a karácsonyfa-állítás divatjával karöltve. Azóta kötelező eleme az ünnepi vacsorának, úgyhogy csipetnyi tudatosággal komoly bejglikóstoló-túrát lehet rittyenteni az karácsonyi vendégjárásokból, rokonlátogatásokból, úgyhogy íme egy megszívlelendő biztatás/jótanács az egyre aktuálisabbá váló bejgliprocedúra előtt: 
 „Készüljön bár omlós, avagy egyszerű kelt tésztából, legyen a tölteléke dúsabb vagy soványabb, mindig büszkesége a ház úrnőjének, akkor is, ha nem ő maga készítette, hanem a cukrásztól hozatta” – Magyar Elek: Ínyesmester szakácskönyve (1932).


Az iromány megjelent a Mon Chi Chic magazin decemberi számában is.

2012. december 18., kedd

A diótörő


Ma 120 éve mutatták be először A diótörőt.
Csajkovszkij utolsó színpadi műve, az E. T. A. Hoffmann Diótörő és Egérkirály című elbeszélése alapján készült mesebalett és annak zenéje a karácsonyi készülődés, ünnepre hangolódás egyik legszebb kelléke.

A mű színpadra állításának ötlete a cári színház egykori főigazgatójától,  Ivan Vszevolozsszkijtól származott. A kiváló jelmeztervező hírében is álló színidirektor álma-vágya az volt, hogy egy látványában minden eddigit felülmúló darabot mutasson be, mesebeli kulisszákkal, gyönyörű jelmezekkel.
Vszevolozsszkij Hoffmann kissé bizarr, inkább felnőtteknek szóló meséjét éppen megfelelőnek találta erre a célra, viszont nem az eredeti, hanem annak az ifj. Alexandre Dumas által már fellazított változatán kedett el dolgozni a kor nagyhírű koreográfusával, Marius Petipavál közösen, és vették még egyszerűbbre a cselekményt: a darab első felében megmaradt ugyan a karácsonyesti jelent, de a második részben már egyértelműen a látványé lett a főszerep. Eztán kérték fel Csajkovszkijt a zene megírására. A librettó mellé a zeneszerző pontos kompozíciós terveket, utasításokat is kapott a koreográfustól, melyben Petipa precízen meghatározta a zenei frázisok hosszúságát, ritmusát, hangulatát.
Csajkovszkij eleinte némileg ódzkodott a feladattól, attól tartott, hogy a pompázatosra tervezett külcsíny elvonja majd a figyelmet a zenei finomságokról. Kezdeti kedvetlenségét hamar felülírta a mese iránti lelkesedése, így, mikor végre nekidurálta magát a munkának, kimondottan gyorsan, 1892 elejére el is készült a zenével, március 7-én pedig már be is mutatták Szentpéterváron a balett egyik kivonatát, a Diótörő szvitet.

A diótörő ősbemutatójára 1892. december 18-án került sor a szentpétervári Mariinszkij Színházban. A közönség egészen jól fogadta, a kritikusok azonban fanyalogtak, nem tetszett nekik a koreográfia és hiányolták a cselekmény drámaiságát. A koreográfia milyensége szempontjából némi mentség, hogy a főszerepet gyerekek játszották, ami némi korlátot jelentett azért a táncok megtervezésénél, kivitelezésénél. Csajkovszkij zenéje viszont osztatlan sikert aratott, idővel pedig az előadás egésze is hozzácsiszolódott.

Nálunk jó pár évtizeddel később, 1927. december 21-én mutatták be először a darabot a Magyar Királyi Operaházban és azóta is évről évre színpadra viszik a karácsonyi időszakban.
Hogy idén mikor, azt itt megtaláljátok.
Ám ha az Operába már nem sikerül jegyet szerezni, megnézhetitek itt is, ráadásul a Mariinszkij Színház előadásában.


Az írás megjelent a Mon Chi Chic magazinban decemberi számában is.

2012. augusztus 25., szombat

Eper, citrom, pisztácia, vanília, puncs, csokoládé…

 A fagylalt története


Az irományt elolvashatjátok itt is, sok-sok képpel és megannyi más széppel körítve.


Gyerekfejjel szerintem sokunknak a nyár egyik legfontosabb hozománya a fagylalt volt. Akkor még persze a szülői fensőség szigorúan korlátozta az egyszerre elfogyasztható fagyi mennyiségét, de a nagykorúsággal szerencsére az is együtt járt, hogy az ember lánya/ fia maga határozhatja meg, hány gombóccal eszik meg egy ültében.

Noha a kimérten adagolt fagylalt varázsa vitathatatlanul nagyobb volt, a fagyizásokat azért mind a mai napig - bőven túl a 6. életéven - képes körbelengni egyfajta különleges, már-már nosztalgikus hangulat. Mert a fagylaltban igenis van valami békebeli, más nem, a sok gyerekkori emlék miatt.

A fagylalt, mint annyi minden, kínai találmány, és ahogy az a kínai találmányokkal lenni szokott, több száz, sőt több ezer éves.  A fagylalt őse az arabok és a perzsák ténykedésének köszönhetően jutott el a Földközi-tenger térségébe, ahol hamar nagy népszerűségre tett szert. Hippokratész nem győzte csodálni jótékony hatását, alkalmazta is orvosságként az akkoriban még inkább sörbetszerű hűsítőt, nem egy mai gyerkőc álmát teljesítve ezzel, Nagy Sándor pedig mint valami varázsszérum vetette be a nagy csaták előtt és ezt nyaltatott a harcba készülő katonáival. A római császárok már inkább élvezeti cikként fogyasztották, s olyannyira rákaptak a nyári kánikulában, hogy képesek voltak több 100 kilométerről, a hegyekből havat hozatni kedvenc édességük elkészítéséhez. Néró császár állítólag külön „jégfutárt” tartott azért, hogy vendégeit jeges, rózsavizes, gyümölcsös desszertekkel kínálhassa.
A Római Birodalom bukása után jelentősen átalakult kontinensünk étkezéskultúrája, így egy időre a fagylalt bizony el is tűnt az európai gasztropalettáról.

Ha jól belegondolunk, a fagylalt őse, a sörbet azért nem egy nagy truváj. Csak egy kis jég/hó kell, meg valami édes szirup, ezeket megfelelő arányban elkutyulni és már kész is
A problémát az okozta anno, hogy akkor, amikor hó volt, azzal hideg is járt – bár tény, hogy a Mediterráneum vidékén azért ritkán fajult idáig az időjárás -, a hidegben meg inkább a meleg élvez preferenciát. Az ókorban a kunszt igazából az volt, ha olyankor, mikor az embert már szinte a guta megüti, akkor is elő tud állni valaki a hűsítő édességgel. Így aztán már érthető, hogy kánikula idején a fagylalt bizony egészen a közelmúltig amolyan luxusjószágnak számított, csak az ehette, kinek volt kerete finanszírozni a hószállítmányozást a távoli hegyekből, illetve biztosítani annak megfelelő tárolását, vagy pedig annak, akinek volt pénze megfizetni azt, aki ezt megteszi helyette.

A megfelelő hűtési technológia kifejlesztése régi keletű problémája volt már az ókorban is az emberiségnek.
A kőkorszakban jégbarlangok szolgáltak hűtőszekrény gyanánt, később pedig, i.e. 3000 körül az egyiptomiak és a mezopotámiaiak is hópincéket építettek, melyek aljára jeget tettek. Jegük pedig onnan volt, – és ez a i. e. 1140 tájáról már tudvalevő -, hogy komoly jég- és hókereskedelem folyt a Földközi-tenger mentén. Az egyiptomi falfestmények tanúsága szerint a hűtésnek egy másik bevett módja a víz agyag edények falán keresztül történő párologtatás volt, aminek hatását óriási legyezőkkel is fokozták, így élénkítve a légáramlást. Indiában a Föld erős északi kisugárzását aknázták ki: derült éjszakákon lapos agyagedényekben vizet helyeztek ki a háztetőkre vagy szalmával bélelt gödrökbe, így ha derült maradt az idő, a páratartalom pedig alacsony, akkor még az is megeshetett, hogy reggelre vékony jéghártya képződött a kitett víz felszínén.

A hűtésnek egy másik bevett, de már újkeletűbb módja a hűtőkeverékek alkalmazása volt. Indiában i. sz. IV. századtól alkalmazták a víz+só elegyét ilyen célokra. Itáliában és Spanyolországban pedig a középkorban fedezték fel, hogy a vizet szalmiáksó hozzáadásával le lehet hűteni. Kezdetben csak tudományos célra használták ezeket a sóoldatokat, de ahogy az lenni szokott, a tudományos vívmányok aztán hamar forradalmasították a mindennapokat, közük a cukrászat mesterségét is.  A XVIII. században Fahrenheit hó és szalmiáksó keverékével állította elő az akkor legalacsonyabbnak tartott hőmérsékletet (-17,8 °C-ot), amely hőfokskálájának alappontját képezte.  

A fagyikultusz második felvirágzása ismételten Kínához köthető: a XIII. században utazgató Marco Polo távol-keleti útjáról hazatérve Velencébe, a számtalan érdekesség mellett, kínai fagylaltrecepteket is hozott. Innentől kezdve a fagylalttal való kísérletezgetés újra napirenden volt a nagyúri konyhákban. A kínai receptleírásoknak köszönhetően a fagylalt elkészítésének technikája is sokat finomodott az ókorban ismereteshez képest: már nem egyszerűen a havat/jeget ízesítették, hanem magát a fagylaltkészítő edényt hűtötték le, így sokkal finomabb édességet lehetett előállítani.

A következő nagy fagylalttörténeti mérföldkő szintén itáliai kötődésű, még akkor is, ha Párizsban hajtották végre: 1686-ban itt nyitotta meg a város legelső igazi kávéházát a palermói származású Francesco Procopio dei Coltelli, aki a kávé mellett a citromfagylaltot is beemelte kínálatába. A megnyitása óta a mai napig működő kávéház időközben étteremmé nőtte ki magát, és bő 300 éves múltjával „Párizs legrégibb vendéglátó egysége” címmel büszkélkedhet. (http://www.procope.com/)

A XVIII. század végre elhozta a világnak azt a fagylaltot, amit már mi is fagylaltnak ismerünk. Egy nápolyi illetőségű úriember volt az, kit kísérletező kedve nem hagyott nyugodni és a vizes-jeges finomságot unva már fogta magát és tejet, tejszínt adott a hűtésre szánt édességhez. Úgyhogy Kína ide vagy oda, azért mégiscsak Olaszország a fagylalt hazája.
Magyarországon is ekkoriban jelent meg az édesség, első leírása egy 1750-es évek béli szakácskönyvből származik, benne az eper- és a pisztáciafagylalt receptjével: „Epervíz vagy ama jeges lév forma”. Így hangzik a leírása: az áttört eper levéhez „tölts osztán tisztált nádmézet, abban lévben, hogy édes legyen és süsd meg a jégbe, akár mind addig, míg megfagy”. A fagyasztás módját leírja a „pisztártzi" (pisztácia) jeges eszközének elkészítésekor: „mikor pedig bé akarod hűteni, hogy meg fadgyon, végy jeget, akár havat, a jeget apróra törd és sóval elegyítsd öszve, és így a jég megtartja hidegségét, úgy az a hó is, hogy el nem olvad egymástól” (Ketter László közlése).


A hűtéstechnológia fejlődésének köszönhetően a XIX. század végére a fagylalt már a nagyközönség számára is elérhető, közkedvelt édessége lett a nyári időszaknak világszerte, egy komoly szakácskönyv sem jelenhetett meg sörbet- és fagylaltreceptek nélkül, és minden, magára valamit is adó cukrászda árusította a nálunk például „hideg nyalat” néven futó hűsítőt. Csak fokozta népszerűségét a tölcsér 1904-es feltalálása, aminek köszönhetően végre korzózás közben is lehetett fagyizni, szűk két évtizeddel később pedig megszületett a „jégkrém pálcikán” névre keresztelt szabadalom, a csomagolt fagylalt prototípusa is. Egészen a XX. századig a fagylalt szezonális édesség lehetett csupán, ám hála a felfokozott sebességű technikai fejlődésnek, nekünk már megadatott, hogy olyankor is fagyizhassunk, mikor kint tombol a – 10 °C… de azért a fagylalt mégiscsak a nyári nagy melegekben az igazi. Még van pár nap, tessék az augusztust e tekintetben is jól kihasználni!

2012. március 11., vasárnap

Disznótoros

Elöljáróban leszögezem, szerintem ritka kegyetlen dolog a disznóvágás, nem kevés barbár elemmel megspékelve, a képes dokumentációk ismeretében soha nem is ennék húst, de…
Én anyai ágon a DISZNÓVÁGÓK CSALÁDJÁBA tartozom.

Falun élő és a régi hagyományokat még tartó rokonságomnak hála sok nagycsaládi összejövetelre van nálunk alkalom, hisz’ nem csupán a klasszikus, nagy ünnepekkor, Karácsonykor és Húsvétkor jövünk össze, hanem névnapra, búcsúkra is nagyszüleim házába gyűlik a család, nem beszélve a komolyabb, sok embert kívánó munkálatokról, a szüretről és a disznóvágásról. Így aztán életem első 25évében szinte valamennyi ilyen véres megmozduláson ott voltam, hol kisebb, hol nagyobb részt vállalva a feladatokból. Noha mélységesen megrázott, hogy egy állat meggyilkolása okán találkozunk, ezen, a „piszkos munka” letudtával – amit igyekeztem átaludni vagy legalábbis nem meg hallani, látni – azért hamar túltettem magam, és amint felismerhetetlen állapotba került a disznó, csatlakoztam a toros csapathoz: vágtam, kevertem, ízesítettem, kóstoltam, töltöttem.

Felettébb élveztem. Ráadásul gyerekként, az itt szerzett tudásom kuriózumnak számított osztálytársaim körében, és persze készségesen igyekeztem is felvilágosítani minden érdeklődőt, mi miből és hogyan is készül, aminek az lett a vége, hogy menzás asztaltársaságomból mindenki otthagyta a hurkát, engem pedig megfedett tanítónőm, amiért annyit csacsogok…

Noha térdig járunk már a nagyböjtben és ilyenkor nem igazán ildomos húsos témákkal előrukkolni, következzék egy rövidke beszámoló, miként is zajlottak mifelénk a disznóvágások:

Hagyományosan kétszer köszöntött egy évben vészkorszak a disznókra: Szent András napjától Szent Tamásig terjedően (november 30. – december 21.) és vízkereszttől a nagyböjt kezdetéig. Ennek fölöttébb praktikus okai voltak: frizsider híján az időjáráshoz kellett alkalmazkodni és nagy hideghez időzíteni a munkát, nehogy időnek előtte megromoljon a friss hús – aztán már a füstöléssel, sózással, abálással, zsírban eltevéssel ki lehetett húzni a következő András napig is a készlettel. Másrészt viszont, tavasszal megkezdődtek a földi munkálatok is - metszés, ásás, kapálás, szántás, boronálás, vetés, aratás, szüretelés – így a rokonságot összecsődíteni sem lett volna egyszerű.

Régen amúgy is megvolt mindennek a maga ideje, amihez, az egyszerűség kedvéért jó volt alkalmazkodni.

A disznóvágás látványos része egy nap alatt lemegy, de a háziak már napokkal előtte nekilátnak készülődni: edényeket tisztítani, késeket fenni, szomszédságot, rokonságot összeszervezni, fűszereket, hagymát, tartalék belet beszerezni stb.

A disznótor napján már korán reggel, még mielőtt a nap felkelt és a disznó gyanút fogott volna szokásos reggelijének elmaradása okán (különben a disznók e nélkül is megérzik, hogy valami bajos készülődik), összegyűltek a disznóölők és mindenek előtt áldomást ittak a test-test elleni harc sikerére. (Nagyszüleim a „minél nagyobb, annál jobb” elvet képviselték, így aztán a több mázsás állat lebirkózása igazi, férfinak való munka volt, az ősi vadászösztönöket felébresztő csapatjáték.) A szakmunkát végző bölléren kívül ilyenkor elkélt a fél rokonság segítsége is: minden disznólábra 2-2 ember plusz még fogni, ott, ahol kell. A nem éppen fair küzdelem végeredménye garantált volt (bár lehet hallani olyan rémtörténeteket is, mikor emberáldozat is esett), a disznó – heroikus küzdelmek után – kiontotta lelkét és drága vérét egy arra a célra kerített lábosba, hogy abból aztán véres hurka legyen (nálunk a sült vér készítése tízóraira nem dívott, a vér kizárólag a hurkát ízesítette).

Ha ezzel megvoltak, kezdődhetett a pörkölés, ami régen szalmával, majd a technika fejlődésének köszönhetően gázzal történt, ezt követően pedig a pörkölt, kormos tetem lecsutakolása és felnyitása – ennek szintén több iskolája volt, attól függően, melyik részét nevezték ki priornak, aszerint vágták kettébe a disznót.

A szabadtéri munkálatoknak ezennel vége is volt, a disznó feldolgozására már az asztal mellett került sor kint a garázsban, az egykori pajtában, kocsiszínben, nyári konyhában – kinek mi volt. Itt, ezen a ponton nassolásra is volt mód: a frissen pörkölt disznóbőrt eszegethetett, kinek ahhoz szottyant kedve – ami pedig megmaradt belőle, ment a disznósajtba.

Az asszonynép mindeközben a konyhában serénykedett és készítette elő a további munkálatok kellékeit (belet, rizst, zsemlét a hurkák, kolbászok töltéséhez, illetve azon mód elkezdte feldolgozni a frissen érkezett belsőségeket: vért sütött vagy májat resztelt (tája válogatta, mi májasak voltunk).

Kint a munkaasztalnál sorra váltották egymást a különféle műveletek: húsok szétválogatása, a háj felkockázása a töpörtyűhöz és a zsírhoz (ez egyben remek kézápoló munka is volt, csak nagyon kellett vigyázni a konyhai balesetek miatt, mert a zsíros kés könnyen megszaladt), belek tisztítása, hurka- és kolbásztöltelékek bekeverése, töltése. Közben pedig egy másik osztag azon dolgozott, hogy az eltevésre szánt húsokat tartósítsa: sózta, pácolta, abálta őket, a hurkákat, disznósajtot kifőzte, a kolbászokat a füstölőbe tette.

A reggeltől estig tartó munkát azért kétszer megszakították, hogy szépen terített asztalnál is egyenek: egy ütős tízórait (vért, májat) és egy kései ebédet (sült húst, toros káposztát).

Az érdemi munka, a disznótetem eltüntetésének végeztével a háziakra jó pár feladat várt még: illet kóstolót összeállítani és hazaküldeni a segédkezőkkel, el kellett alaposan tisztítani és pakolni mindent, ráadásul régen még számolni kellett a környékbéli gyerekhaddal is, akik, megszimatolván, aznap hol hullt el disznó, álruhát öltöttek és nyakukba vették a falut, hogy pár falatot kunyeráljanak (Anyukám még maskarázott így).

Ha pedig mindezzel megvoltak, csak várni kellett, hogy beérjen a sok finomság: kolbász, szalonna és Húsvétra a sonka.

Egyre kevesebb háznál tartanak már disznót, így tán éppen ezért is, pár éve nagy divatja lett a látvány-disznóvágásnak, külön turisztikai programmá lépett elő, úgyhogy, ki kedvet kapott hozzá, akár ki is próbálhatja. Bár… szerintem az ízét, a sava-borsát a családi vonatkozás adja, az ilyenkor előkerülő régi történetek, ósdi pletykák, parázs viták a bél mennyisége, a fűszerezés mikéntje, a töltés sorrendje és más hasonlóan kényes kérdések fölött.

Sajnos pár éve nálunk sincs már disznó, így tor se – az elmúlt pár évben igencsak megfogyatkozott a disznóölő törzsgárda –, de szerencsére a szüret még működik, ősszel majd írok arról is.

2012. február 20., hétfő

"Farsang van, farsang van..." (II.)

Íme a farsangi napsoróló vége:

Húshagyókedd

A farsangi szezon utolsó napja. Farsangkeddként, madzaghagyókeddként is emlegették, hiszen ezen a napon volt utoljára lehetőség a madzagon lógó ételek (sonka, kolbász, szalonna) fogyasztására.

Természetesen ekkor is báloztak még egyet, hiszen innentől kezdve 40 napon át tiltva volt a tánc, a muzsika. Az esti összejövetel után, a több hetes farsangi heje-huja ünnepélyes lezárásaként bőgőtemetést tartottak, eltemették a telet. Ennek szertartása mindenütt más volt, akadt ahol szalmabábut égettek, másutt a földbe ásták el, de ahol netán folyó, patak is folyt, ott a vízbe lökték.

A húshagyó keddi vigadalom, bálostul, téltemetésestül viszont szigorúan csak éjfélig tarthatott, nehogy még véletlenül is, zajongva lépjenek át a nagyböjtbe.


Hamvazószerda

A nagyböjt kezdete, megemlékezés Jézus 40 napos böjtjéről, szenvedéseiről és haláláról.

1091-ben II. Orbán pápa elrendelte, hogy ezen a napon a papok az előző évben megszentelt barka hamujával keresztet rajzoljanak a hívők homlokára. Így, a hamuval hintés ősi jelképével szimbolizálták a vezeklést, a bűnbánatot. A néphit szerint praktikus okai is volt a hamuszórásnak: annak, aki hamvazódik, nem fog fájni a feje.

Egészen húsvétig nem szabadott mulatozni, bálozni. A lányok ilyenkor mellőzték a cicomát, dísztelen fekete vagy sötét ruhát hordtak. Ettől a naptól kezdve tilos volt bárminemű hús, zsiradék fogyasztása, sőt, jóllakni sem volt ildomos, és itt-ott előfordult olyan is, hogy napjában csupán egyszer étkeztek. Hogy még véletlenül se kerülhessen állati zsiradék a böjti ételekbe, a gazdasszonyok gondosan elmostak újra minden zsírosbödönt, hússütéshez használt tepsit, fazekat. Csak kenyeret, tésztaféléket, zöldségből, gyümölcsből készült ételeket ettek, és a paraszti konyhától idegen mód ebben a 40napban vajjal, növényi zsiradékkal főztek.

A hamvazószerdát is sokféleképpen emlegették még: szárazszerda, böjtfogószerda, böjtfőszerda


Torkos csütörtök

A sok éttermi kedvezménynek köszönhetően egyre nagyobb népszerűségnek örvend megint a torkos csütörtök intézménye, holott pár éve tévesen élesztették újjá a hamvazószerdát követő napon, mert nálunk, hagyományosan, egy héttel korábbra esett, a „farsang farkának” nyitánya volt. A közelgő nagyböjt előtt, az „inkább a has fakaggyon, mintsem az étel megmaraggyon" filozófia mentén ezen a napon bőségesen fogyasztottak húsos fogásokat, zsírban sült ételeket, köztük a farsang tán legjellegzetesebb nyalánkságát, a fánkot is. Ilyenkor még a mohóság, a torkosság felett is szemet hunytak.

A hamvazó szerda utánra átzsuppolt torkos csütörtök magyarázata a gazdaságosságban rejlik, miszerint, nem volna jó, ha a megmaradt, a böjt alatt már tiltott étkek a kukában landolnának (ételt különben sem dobunk ki), ezért most az egyszer, de csakis tudatos felhasználói megfontolásokból, még lehet egy jót enni, inni.

Ennek a napnak is többféle elnevezés volt: zabálócsütörtök, tobzócsütörtök, kövércsütörtök (Erdélyben), bodozúcsütörtök, csonka csütörtök, halottak húshagyata, halottak csetertekik


Hangolódáshoz ide kattintsatok.

2012. február 17., péntek

"Farsang van, farsang van..." (I.)

Ez az a röpke pár hete az évnek, amikor bárkiből bármi lehet: szuperhős, tündérhercegnő, királykisasszony… tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász.

Leginkább gyerek fejjel volt izgalmas ez a perspektíva, holott régen a nagyoknak is bőven tartogatott izgalmakat a farsangi időszak.

A pogány eredetű, az ókori rómaiak körében is komoly hagyományokkal bíró télbúcsúztató ünnepet mindenhol, ahol volt tél (=hó és hideg), ünnepelték: jelmezt öltöttek, mulatoztak, karneváloztak, telet temettek – és bizony, ledérkedtek. A bujaságnak teret engedő farsangi szokásokért az egyház haragudott is nagyon, volt, hogy meg is tiltotta a farsangolást, de betiltatnia igazán sosem sikerült. Az egyházi szigortól való félelemnél is nagyobb volt az emberekben a tavasz utáni vágy, úgyhogy hol sub rosa, csendesebben, hol nagy csinnadratta közepette szabadultak meg a komor téltől.

A vízkereszttől (január 6.) hamvazó szerdáig tartó karneváli időszak csúcspontja a „farsang farka” volt, a böjt kezdete előtti utolsó pár nap, amelyhez a legtöbb hagyomány és népszokás is kötődött.

Farsangvasárnap

Farsangkor egymást követték a bálok. Volt, hogy egy hétre több ilyen mulatság is esett, melyeket faluhelyen rendszerint a legények szerveztek. A kellemes időtöltés és táncolás mellett az állandó bálozásnak egy igen jelenetős és praktikus oka is volt: vőlegényt szerezni a leányzónak.

A farsang elsőszámú párválasztó szezonja volt az évnek, sőt, ha úgy jött ki a lépés, nagyböjt előtt még az esküvőt is megtartották, hiszen utána nem szabadott mulatozni, a húsvétot követően pedig már annyi dolog volt a földeken, hogy igencsak nehéz volt megfelelő időpontot találni a lakodalmazásra.

A fiatalok egymásra hangolásnak komoly koreográfiája volt: egyrészt erre szolgált a rengeteg bál, összejövetel, aztán ha a leányzónak végre megtetszett valaki, rokonok közbenjárásával bokrétát adott a kiszemelt férfiembernek. A jó partinak tűnő legények persze több csokrot is kaphattak egy szezonban, dönteni azonban illett, előbb-utóbb színt kellett vallani, amire legkésőbb farsangvasárnap (hamvazószerdát megelőző vasárnap) sort is kerítettek: emberünk kalapjára tűzte választottja cbokrétáját és úgy ment az aznapesti bálba.

Többféle névvel is illették még e napot: csonthagyóvasárnap, ötvenedvasárnap, sonkahagyóvasárnap, vővasárnap (mert az ifjú férj ezen a napon felesége családjának kontójára mulathatott), vajhagyóvasárnap (görög katolikusoknál ).

Farsanghétfő

Sokfelé ekkor tartották az asszonyfarsangot. Olyan ritka privilégiumokat biztosított e nap a nők számára, hogy méltán nevezhetjük a női emancipáció egyik előfutárának. Ilyenkor az asszonyok mentesültek mindenféle házimunka alól, férfiruhát ölthettek és férfiak módjára italozhattak, tivornyázhattak. Ott, ahol volt hegy és borospince, még arra is joguk volt, hogy birtokba vegyék a férfiak szentélyét, és egész álló nap a pincében iszogassanak, mulassanak. Ha pedig valaki hímnemű zavarni merészelte őket, vagy egyszerűen csak útjukba került, jégcsappal „megborotválták”, netán még gatyára is vetkőztették, aztán csúfolkodva szélnek eresztették.

(folytatása következik...)