Az embernek legyenek irányelvei. Az enyém a következő: nem eszek meg aranyos állatot – ld.: csibe, kacsa, liba, nyuszi, bárány, kecske, ló, szamár, marha, disznó, őz, szarvas, vaddisznó, kutya, macska, tengerimalac, teknősbéka, kenguru stb.. (Kiegészítés: nem eszek meg olyat sem, ami ugyan nem aranyos, de egyből lerí róla, hogy mi volt hajdanán – pl. polip, tintahal, csiga, bogarak, kígyó, béka.) És ha ez az ember, ráadásul, még egy igazi jellem is, hát szigorúan betartja elveit. Én (mert néha becsúszik azért egy-két gikszer… de csak a szükség és illendőség miatt!) „jellemeskedem”.
Ez a húskérdés onnan jutott eszemben, hogy előző irományomban azzal vetettem véget a karamell-sikertörténetnek, hogy míg a XIX. századra az Egyesült Államok már-már vajkaramellában úszott, Európa csak később kapcsolt, mással lévén elfoglalva éppen… például forrongott, nyakazott, koronázott, lázongott, háborúzott, regulázott, elűzött, száműzött, nyelvújított, alkotmányozott, felszabadított... meg ilyenek. Majd ezt követően bálozott, ünnepelt és lakomázott.
Miután a népek sikerrel vívták meg csatájukat Lipcsében, Napóleon ellen, a népek vezetői Bécsbe gyűltek, hogy megvitassák, hogyan tovább… hogyan tovább úgy, hogy ilyen forradalmasdik, guillotinozások és holmi Napóleonok többet elő ne fordulhassanak.
Az értekezésre szántak időt bőven, majd nyolc hónapon át ötleteltek (a rossznyelvek szerint inkább csak táncoltak), 1814 őszétől 1815 tavaszáig, és csak azért nem tovább, mert Napóleon visszatért, és Waterlooig meg sem állt.
A bécsi kongresszus tárgyalásainak hozadékain el lehet ugyan lamentálni, de estéjeit és vacsoráit megkérdőjelezni…?! Mert bizony, nem akármilyen ételek kerültek ott asztalra. Kezdjük azzal, hogy egy-egy ilyen eszem-iszom minimum 8 fogásból állt. Lévén szinte csak férfiemberek a történelem nevesített szereplői (de azért cherchez la femme töretlen!), és a férfizöm az a „húst hússal” fajta, így az ünnepi ebédeken, banketteken és vacsorákon is a húsok, sültek, pástétomok vitték a prímet. Első fogásként leveseket (rák-, szárnyas- és/vagy krémleves) szervíroztak, azután gazdagon megpakolt hidegtálakat (sonka, pástétom, virsli, kolbászka stb.) hoztak. Harmadikként jöttek a „nagy” sültek (fácán, fogoly, pulyka) és köretként olajbogyó, citrom, narancs. A „nagy” sültek után „kis” sülteket kínálták (szalonka, sármány és más szárnyas jószág), garnírungnak meg ugyanazt, mint a „nagyoknál”. Ötödjére hozták a wellness falatokat (omega3 minden mennyiségben): sós- és édesvízi halak, halpástétomok, kagylók. A hatodik fogásnál picit szusszanhatott a gyomor, ez csupán gyümölcsökből, sajtokból és kétszersültekből állt. Majd jött a végső trakta, a hetedik fogás: pazar torták és krémesek minden mennyiségben.
A kongresszus vacsorái kapcsán született két, mindmáig igen nevezetes fogás. Talleyrand egyik vacsoráján a Nantes-i kacsával igyekezett elkápráztatni vendégeit. Sikere csaknem osztatlan is volt, egyedül Wellington hercege ücsörgött búsongó arccal. Talleyrand meg is kérdezte, tán nem ízlett neki a kacsa? Wellington udvariasan szabadkozott: ó nem, nem, dehogy, isteni volt a kacsa, csak gyötri a honvágy, úgy enne már egy jó angol bifszteket. A herceg sopánkodását Metternich is hallotta, és egyből hazafiaskodott, hogy nem úgy van az, a bécsi konyha marhájánál nincs jobb semmi…
Summa summarum, párbaj lett a dolog vége. Szakácspárbaj.
A kihívó, Metternich tálalt elsőként, és Talleyrand vacsoráját követő héten, Rennweg-i villájában látta vendégül az angol herceget és csapatát. Metternich szakácsa, Olivieri mester brillírozott. A harmadik fogás attrakciójaként felszolgált „hátszín Metternich módra” telitalálatnak bizonyult, ezt maga Wellington mondta, ám a revánstól azért nem riadt vissza, búcsúzáskor meg is beszélték annak idejét, módját.
Csakhogy közbejött Napóleon, meg ami vele jár.
De mert a párbaj az párbaj, meg úriember az tartja a szavát, a váratlan intermezzo után, amint mód volt rá, sort kerítettek a visszavágóra. Az angol herceg szakácsa Wellington bélszínnel fogadta a kötekedő Metternichet, aki az első falat után úgy döntött, kész, megadja magát, nyert az angol, nincs mese. „De ön is – felelte Wellington nevetve – mert a londoni győzelmi bankett fénypontja tudja-e, mi volt? Hátszín Metternich módra. A szakácsom elleste a receptjét az önétől. Nem adok rá egy-két hónapnál többet, s ön meghódítja Angliát.”
Ez a húskérdés onnan jutott eszemben, hogy előző irományomban azzal vetettem véget a karamell-sikertörténetnek, hogy míg a XIX. századra az Egyesült Államok már-már vajkaramellában úszott, Európa csak később kapcsolt, mással lévén elfoglalva éppen… például forrongott, nyakazott, koronázott, lázongott, háborúzott, regulázott, elűzött, száműzött, nyelvújított, alkotmányozott, felszabadított... meg ilyenek. Majd ezt követően bálozott, ünnepelt és lakomázott.
Miután a népek sikerrel vívták meg csatájukat Lipcsében, Napóleon ellen, a népek vezetői Bécsbe gyűltek, hogy megvitassák, hogyan tovább… hogyan tovább úgy, hogy ilyen forradalmasdik, guillotinozások és holmi Napóleonok többet elő ne fordulhassanak.
Az értekezésre szántak időt bőven, majd nyolc hónapon át ötleteltek (a rossznyelvek szerint inkább csak táncoltak), 1814 őszétől 1815 tavaszáig, és csak azért nem tovább, mert Napóleon visszatért, és Waterlooig meg sem állt.
A bécsi kongresszus tárgyalásainak hozadékain el lehet ugyan lamentálni, de estéjeit és vacsoráit megkérdőjelezni…?! Mert bizony, nem akármilyen ételek kerültek ott asztalra. Kezdjük azzal, hogy egy-egy ilyen eszem-iszom minimum 8 fogásból állt. Lévén szinte csak férfiemberek a történelem nevesített szereplői (de azért cherchez la femme töretlen!), és a férfizöm az a „húst hússal” fajta, így az ünnepi ebédeken, banketteken és vacsorákon is a húsok, sültek, pástétomok vitték a prímet. Első fogásként leveseket (rák-, szárnyas- és/vagy krémleves) szervíroztak, azután gazdagon megpakolt hidegtálakat (sonka, pástétom, virsli, kolbászka stb.) hoztak. Harmadikként jöttek a „nagy” sültek (fácán, fogoly, pulyka) és köretként olajbogyó, citrom, narancs. A „nagy” sültek után „kis” sülteket kínálták (szalonka, sármány és más szárnyas jószág), garnírungnak meg ugyanazt, mint a „nagyoknál”. Ötödjére hozták a wellness falatokat (omega3 minden mennyiségben): sós- és édesvízi halak, halpástétomok, kagylók. A hatodik fogásnál picit szusszanhatott a gyomor, ez csupán gyümölcsökből, sajtokból és kétszersültekből állt. Majd jött a végső trakta, a hetedik fogás: pazar torták és krémesek minden mennyiségben.
A kongresszus vacsorái kapcsán született két, mindmáig igen nevezetes fogás. Talleyrand egyik vacsoráján a Nantes-i kacsával igyekezett elkápráztatni vendégeit. Sikere csaknem osztatlan is volt, egyedül Wellington hercege ücsörgött búsongó arccal. Talleyrand meg is kérdezte, tán nem ízlett neki a kacsa? Wellington udvariasan szabadkozott: ó nem, nem, dehogy, isteni volt a kacsa, csak gyötri a honvágy, úgy enne már egy jó angol bifszteket. A herceg sopánkodását Metternich is hallotta, és egyből hazafiaskodott, hogy nem úgy van az, a bécsi konyha marhájánál nincs jobb semmi…
Summa summarum, párbaj lett a dolog vége. Szakácspárbaj.
A kihívó, Metternich tálalt elsőként, és Talleyrand vacsoráját követő héten, Rennweg-i villájában látta vendégül az angol herceget és csapatát. Metternich szakácsa, Olivieri mester brillírozott. A harmadik fogás attrakciójaként felszolgált „hátszín Metternich módra” telitalálatnak bizonyult, ezt maga Wellington mondta, ám a revánstól azért nem riadt vissza, búcsúzáskor meg is beszélték annak idejét, módját.
Csakhogy közbejött Napóleon, meg ami vele jár.
De mert a párbaj az párbaj, meg úriember az tartja a szavát, a váratlan intermezzo után, amint mód volt rá, sort kerítettek a visszavágóra. Az angol herceg szakácsa Wellington bélszínnel fogadta a kötekedő Metternichet, aki az első falat után úgy döntött, kész, megadja magát, nyert az angol, nincs mese. „De ön is – felelte Wellington nevetve – mert a londoni győzelmi bankett fénypontja tudja-e, mi volt? Hátszín Metternich módra. A szakácsom elleste a receptjét az önétől. Nem adok rá egy-két hónapnál többet, s ön meghódítja Angliát.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése