2010. december 23., csütörtök

Csendes éj

Volt régen egy karácsonyi lemezünk – szerintem minden háztartásban megvolt akkor -, egy nagyméretű bakelit lemez, díszes, fényes karácsonyfa képével az elején, a „Csendes éj”, csupa klasszikus énekkel, zenével. Én a Mennyből az angyalt szerettem róla a legjobban. Akkoriban, természetesen, odavoltam az angyalokért (is), és konkrétan láttam is magam előtt, ahogy Mennyből az angyal egyszer csak leszáll a Szendefy utca 30/D. szám alá, hófehér ruhában, hatalmas tollas szárnyakkal, amolyan popsztárokat körbelengő koncertfüstben.
A Csendes éj volt az utolsó ének a lemezen, szép volt, szép volt, de én azért némi fenntartással kezeltem. Otthon nagyon szomorkásan csengett, és 4-5 éves fejjel az ember még nehezebben kezeli a meghittséget. A templomban viszont! Mindmáig az egyik legszebb nekem.

A dal idén lesz 192 éves. 1818 Szentestéjére született, muszájból... történt ugyanis, hogy egy kis osztrák falucska, Oberndorf templomának orgonája, éppen az ünnepek előtti napokban mondta fel a szolgálatot. A templom fiatal segédlelkésze, Joseph Mohr igencsak megszeppent, mi lesz most a másnapi éjféli misével, hiszen a hangszer megjavíttatására nincs már mód, különben is, a lehullott nagy hótól megközelíthetetlen is lenne a falu. Mit volt mit tenni, zene nélkül mégsem lehet misézni, előkapta a fiókból egy pár évvel azelőtt írt versét és bekopogott vele kántortanító barátjához, Franz Xaver Guberhez, aki, nem mellékesen, az oberndorfi Szent Miklós templom orgonistája is volt. Summa summarum, arra jutottak, gitárkísérettel oldják majd meg a templomi zenét, Gruber pedig megígérte, másnapra, december 24-re, kitalál valami dallamot Mohr verséhez. Másnap aztán, ketten közösen adták elő az éjféli misén a megilletődött híveknek szerzeményük. Az ünnepi dalnak hamar híre ment, egy orgonajavító mester, aki Oberndorf templomának szeszélyes orgonáját érkezett megjavítani, a hangszer fiókjában megtalálta és elkérte a Csendes éj, szentséges éj kottáját. Tőle tanulták már meg azok a vándor énekesek, akik egy karácsonyi koncerten I. Ferenc császár és a nála vendégeskedő I. Sándor cár előtt is elénekelték 1822-ben. 17 évvel később már az Egyesült Államokban debütált a dal. A világ szinte összes nyelvére lefordították már, és minden évben, Szenteste éjfélén, a római Szent Péter Bazilikától egészen a legapróbb falusi templomocskákig, valamennyi ünnepi misén felhangzik.

A dal keletkezéstörténetének elkötelezett kutatói szerint (Ausztriában létezik egy Csendes éj Társaság is, múzeummal, kiadványokkal) Joseph Mohr 1816-ban, mariapfarri szolgálata idején írhatta a verset, amelynek negyedik strófája a környék emberei számára különleges többlettel szólt.
A napóleoni háborúk vége és a franciák okozta felfordulásokat (először a forradalom, aztán Napóleon) megelégelő nagyhatalmak Bécsbe gyűltek, tanácskoztak és hogy elejét vegyék hasonló bonyodalmaknak, kidolgoztak egy új európai rendet, picit átszerkesztették a térképet és létrehozták mindezek védelmére a Szent Szövetséget, hogy közös erővel szereljék le aztán a rendetlenkedőket (például minket is 1849-ben). A határmódosítások következtében Salzburg tartomány nyugati része Bajorországhoz került, családokat szakítva szét és térség gazdaságát, jólétét biztosító sókereskedelmet (és az abból élő kereskedők, hajósok, hajóácsok stb.) lehetetlenítve el. A sókereskedelemből fakadó közös érdekek mentén összekovácsolódott települések megszenvedték nagyon a szétválást. A dal történészei szerint az itt élő emberek békesség utáni vágyát énekelte meg Mohr a Csendes éj negyedik versszakában.
E többlettartalom is biztosan hozzájárult ahhoz, hogy olyan hamar a legkedveltebb karácsonyi dal lett az osztrák területeken. Máig töretlen népszerűségét ez már kevésbé magyarázhatja, ám abban az áhitatatban és meghittségben - amiért nekem mindig hatalmas élmény, ha hallom, akár szöveggel, akár szöveg nélkül - igenis benne van ez a kevésbé ismert vagy már el is feledett történelmi plusz.
Íme az eredeti német szöveg:

1. Stille Nacht! Heilige Nacht!
Alles schläft; einsam wacht
Nur das traute heilige Paar.
Holder Knab im lockigten Haar,
Schlafe in himmlischer Ruh!
Schlafe in himmlischer Ruh!

2. Stille Nacht! Heilige Nacht!
Gottes Sohn! O wie lacht
Lieb´ aus deinem göttlichen Mund,
Da schlägt uns die rettende Stund´.
Jesus in deiner Geburt!
Jesus in deiner Geburt!

3. Stille Nacht! Heilige Nacht!
Die der Welt Heil gebracht,
Aus des Himmels goldenen Höhn
Uns der Gnaden Fülle läßt seh´n
Jesum in Menschengestalt,
Jesum in Menschengestalt

4. Stille Nacht! Heilige Nacht!
Wo sich heut alle Macht
Väterlicher Liebe ergoß
Und als Bruder huldvoll umschloß
Jesus die Völker der Welt,
Jesus die Völker der Welt.

5. Stille Nacht! Heilige Nacht!
Lange schon uns bedacht,
Als der Herr vom Grimme befreit,
In der Väter urgrauer Zeit
Aller Welt Schonung verhieß,
Aller Welt Schonung verhieß.

6. Stille Nacht! Heilige Nacht!
Hirten erst kundgemacht
Durch der Engel Alleluja,
Tönt es laut bei Ferne und Nah:
Jesus der Retter ist da!
Jesus der Retter ist da!

És a dal is, igaz írül, Enya előadásában, de itt meghallgatható németül is:


2010. december 17., péntek

Télen Bécsben

Ha valaki a tél folyamán Bécsben jár, nézzen be a Leopold Múzeumba.
2011. február 2-ig látogatható a Hildy és Ernst Beyeler gyűjteményéből összeállított kiállítás, Monet, Cézanne, Picasso, Chagall, Klee és más múltszázadi nagyok műveivel. (http://www.leopoldmuseum.org/ – a múzeum minden hónap utolsó hétvégéjén ingyenes látogatható nekünk, magyaroknak.)
Ugyan mindig akad ott valami izgalmas időszaki tárlat, a Leopoldba csak úgy, különösebb apropó nélkül is érdemes betérni. A múzeum, a legnagyobb Schiele-gyűjtemény mellett, számos híres Klimt és Kokoschka képpel is büszkélkedhet, amikhez jó visszazarándokolni, rajtuk elmélázni. A múlt hétvégén végre Bécsben lehettem megint, és az adventi tömegtől hátrahőkölve, a hideg elől menekülve bevetettem magam a Museums Quartier Leopoldjába.
Igyekeztem dokumentálni a látottakat, bár az élmény nem lesz ugyanaz, de ízelítőnek megteszi tán:
http://www.facebook.com/?ref=home#!/album.php?aid=26913&id=113340208701760

Egon Schiele önarcképe a múzeum honlapjáról van


2010. december 16., csütörtök

Hangolódok, hangolódok...

... és akkora szeretet lesz itt nemsokára - világok világának is elegendő volna!

2010. december 2., csütörtök

Irodalom és zene a Hadik Irodalmi Szalonban


December 8-án, jövő szerdán este kerül újra megrendezésre a Hadik Irodalmi Szalon.
A múltidézés helyett/mellett ezúttal a zenéé és az irodalomé lesz a főszerep, Vázsonyi János szaxofonművész 40. születésnapjának apropóján. A vendégek/köszöntők sora most is díszes: Bächer Iván író, Kukorelly Endre író, Peer Krisztián költő, Csillagh Katalin zongoraművész, Kardos Dániel gitárművész, Premetz Mátyás zongorista és az ünnepelt, Vázsonyi János. Az est háziasszonya: Juhász Anna.

Időpont: 2010. december 8. szerda – 19.00-21.00
Helyszín: Hadik Kávéház – XI. kerület, Bartók Béla út 36.

2010. december 1., szerda

Ezt most csak azért, mert tél van..

„Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,
Azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen.
Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,
Azért, mert tél van, szebb a lehetetlen.”
(Juhász Ferenc)


a kép Adolphe Valette festménye és innen van:
http://gerryco23.wordpress.com/2010/04/23/valette-northern-impressionism/


2010. november 30., kedd

Ma minden kiderül

Nem szeretem a telet. Kimondottan hadilábon állok vele, és csupán az ünnepek végéig vagyok hajlandó tolerálni a fagyos napok jövés-menését.
Advent négy hetéről viszont semmi pénzért nem mondanék le. Ilyenkor még azt sem bánom, hogy délután 4 óra tájt már sötétedik, hogy kint csípős cidri van, lucsok és zsörtölődő emberek. A csillogó karácsonyi füzérek, ünnepi kirakatok, finom illatok, a forralt bor, sült gesztenye és sütőtök feledtetik mindezt, várom is már a délutánokat, meghittebb lesz innentől a nap.
Régen is várhatták, készülhettek már nagyon az év végi hónapokra, mint mindennek, ennek is megvolt a maga rituáléja, rengeteg hiedelemmel, szertartással megspékelve. Lányos házaknál pláne nagy volt az izgalom, hisz' a népi kalendárium szerint sorsdöntő kérdésekre derülhetett fény e napokban. Leginkább a Katalin és András napokhoz kötődött sok babona, mind arra keresve a választ, hogy mikor, honnan érkezve és kicsoda lesz a kíváncsi házasodni vágyó jövendőbelije.

Az esztendő elsőszámú férjjósló napja Andráskor volt, de aki több forrásból is be kívánta magát biztosítani, már Katalinkor is bűbájoskodott.
Ad 1: gyümölcsfaágat virágoztatott, akár többet is, mindegyiket más férfinévre keresztelve és ha/illetve amelyik karácsonyig kivirágzott olyan névvel volt várható a kérő, a lakodalom időpontját pedig a következő farsangra prognosztizálták. Ha mezítláb (télvíz idején!) és suttyomban, lopva szerezték az ágat, az csak növelte a virágba-borulás esélyét. (Egy ilyen akció után nagy mázlija volt annak, aki nem esett ágynak holmi meghűléssel, tüdőgyulladással, és érte meg a következő farsangot, akár fátyolban, akár pártában.)
Ad 2: korán hajnalban kiállt egy házhoz közeli magaslatra (ha nem volt más, a szemétdombra), és amelyik irányból az első kutyaugatást meghallotta, onnan várta aztán a vőlegényt...
A nemek egyenlősége jegyében feleségjóslásra is volt mód e napon, ugyan szerényebb külsőségek közepette, de legalább megláthatták a jövendő mátka orcáját az arra kellően elszánt ifjú urak. Csupán egész nap böjtölniük kellett, majd éhkopp, egy lopott női ruhaneművel a párnájuk alatt nyugovóra térni – ha jól teljesítettek, nagy gyomorkorgások közepette, álmukban megláthatták jövendőbelijüket.

Pár nappal később a lányokra is hasonló procedúra várt. Hajdúszoboszlón úgy tartották: „Aki böjtöl András napján, vőlegényt lát iccakáján.” A csent férfiruha azért ekkor is elkellett a párna alá. Ám mielőtt a vőlegény külleme kiderülhetett volna, már Andrásra virradó reggel megjósolták gyorsan anyagi helyzetét. A zsúpfedeles ház eresze alá állva, ha a megrázott tetőszerkezetből búza hullott a leány kötényébe, akkor gazdag, ha rozs, akkor szegény legényre számíthatott. Ha viszont csak pondró pottyant bele, a jövő évben a gólya látogatására készülhetett (hozzávaló férj nélkül).
Az anyagi ügyek rendezése után jöhetett a férfi kilétének még pontosabb tisztázása: neve és foglalkozása. Az utóbbi információt ólomöntéssel, az előbbit gombócfőzéssel szerezték be. Aznap valamennyi lányos háznál hasonló lehetett a napi menü: gombóc gombóccal. Nem volt ebben semmi hókuszpók: a készülő gombócok közepébe egy-egy fiúnevet rejtettek, és amelyik golyóbis először jött fel a főzővíz tetejére, olyan nevű vőlegényre számíthattak. Hogy semmit se bízzanak a véletlenre, hisz' akadhat több X nevű, Y foglalkozású és Z anyagi helyzetű legény is a környéken, a fiú származásának kiderítésére is tettek egy kísérletet: kerestek egy olyan portát, mely mögött valami András nevezetű lakott, majd jól megrázták annak kapuját, és amerről a kutya megszólalt, onnan várták a kérőt.
Mindezek után már csak az időpont fixálása volt hátra. Ez is roppant egyszerűen ment, és a felgyülemlett feszültség/csalódottság levezetésére is kiválóan alkalmas módszer volt: az érdeklődő leányzó odaállt a legkézenfekvőbb disznóólhoz és határozottan belerúgott egy nagyot – ahányat röffent szegény halálra rémült jószág, annyi éve volt még hátra a menyegzőig. Este pedig, ha beszerezte a szükséges férfi fehérneműt, ágyába rejtette és a böjtöt is tartotta egész álló nap, végre megláthatta a kérőt, kiről ekkora már mindent, mi fontos, tudott. Farsangig viszont várni kellett a lakodalommal, ha bejött a sok jóslat, akkor is, mert, mint mondták, „András zárja a hegedűket”, és Vízkeresztig nem lehetett semmi vigalom, se tánc, se hangos muzsika.
Milyen eredményességgel folytak ezen űzelmek, arról sajnos nincs információm. Igazából körbe kéne járni a nagyszülők szomszédságát, ki milyen praktikával élt anno e sorsdöntő ügy érdekében, és vajon mennyire klappolt aztán a jóslattal a "végeredmény"... vagy vállalom az állatorvosi ló szerepét, és jövőre a magam kontójára gyűjtök meztéláb gyümölcsfaágat, rázok zsúpot, öntök ólmot, főzök gombócot stb.
Ha megnyugtatóan körvonalazódik már a jövő, referálok.

2010. november 25., csütörtök

"...munka hadának a lépte dobog..."

... csak ezúttal ilyesformán: a vadgesztenyék élete tavasszal, nyáron, ősszel és télen (vázlatosan és részletében, még finomítandó technikákkal)


2010. november 12., péntek

Múltidézés: Hadik Irodalmi Szalon

„Kávéház nélkül nincs irodalom.”
Márai Sándor

Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső és Déry Tibor törzshelyén ma ismét kávét mérnek. Hosszú hercehurca után idén szeptemberben új köntösben, ám régi fényében megnyílt (újra) a Hadik Kávéház.
Majd írok arról is, milyen volt egykor, ám most program ajánlok: a jövő hét szerdájának estéjén pár órácskára visszatér a „hely szelleme” a budai kávéház különtermébe. Irodalomban jártas barátnőm, Juhász Anna szervezésében és irányításával irodalomi szalon „nyílik” a régi-új Hadikban.
A századelős szalonok hangulatát megidéző programsorozat első estjének vendégei: Karinthy Márton író, Saly Noémi irodalom- és Budapest-történész, Gyarmati István zongoraművész és Fesztbaum Béla színművész.

Időpont: 2010. november 17. szerda – 19.00-21.00
Helyszín: Hadik Kávéház – XI. kerület, Bartók Béla út 36.

2010. október 29., péntek

Női(?) szeszély (III.)

Az előző bejegyzés folytatása I. Erzsébettől kezdve a XIX. század végéig – és a hívságok sorának (itt) ezennel vége is.
A XVI. század a vörösek korát hozta el, Anglia királynőjének, I. Erzsébetnek hála. Ő ugyan már nem vacakolt hajfestéssel, regenerálással, kondicionálással… reggelente kiválasztotta a sok közül éppen kedvenc parókáját, és a napi frizura-gond ezzel le is volt tudva.
A parókaviselés nagy divat lett (újra), férfiak és nők körében egyaránt. A rizsporos intrikák korában már egészen elképesztő méreteket öltött a parókakészítők kreativitása - és a megrendelők elvárása: komplett kis madárfészkeket, csendéleteket, idilleket építettek bele a póthajba, de nem ám miniatúrákat! A több kilós és már-már méteres parókák nem kevés fejfájást okoztak viselőjüknek: karbantartásához külön felszerelés kellett, komoly gyakorlatozást igényelt az egyensúly megtartása, és ha már elegük volt a frizurából, nem lehetett csak úgy lekapni, mert akkor oda az egész (ha netán viszketett alatta a fejbőr – ami könnyen előfordulhatott – egy kötőtű-szerű pálcikával lehetett vakarózni, diszkréten, máskülönben várni kellett hazáig, hogy enyhíteni lehessen a nyak és a fő fájdalmán). Ilyen hajzattal a fejen a közlekedés is komplikálódott: a hintókat átlagos emberméretre tervezték, ami annál magasabb, nehézkesen fért csak be… de nemesasszony gyalog mégsem járhatott, hát szenvedett inkább, és frizurája épségének érdekében a kocsi padlóján térdelve zötykölődött – akár órák hosszat is.

A nagy francia forradalom letilolta a rokokó parókás főket és végre a természetesség lett a módi - pár röpke évtizedre. (Ha választhatnék, én az akkori empire időkben élnék – Madame Récamier stílusban.) A pirospozsgás, kényelmes, laza fűzős, lebernyeges, loknis napoknak hamar befellegzett, Napóleon bukásával fegyelmezettebb idők jöttek, és velük szoros fűzők, abroncsos szoknyák, szigorúan rendezett frizurák. A karikás szemek és a halottsápadt arc lett a szép, hozzá harmatgyenge fizikum (de azért kerek vállak, kerek karok, kerek csípő) és gyakori ájuldozás dukált. „Szépségük” érdekében éjszakákon át képesek voltak virrasztani a hölgyek – naná, hogy zavaros, lázas szemekkel néztek aztán a világba. (Sminket használni nem ért! Fújj, micsoda erkölcstelenség…)

A XIX. század második felének szépségikonja a mi Sissink volt. Szegény Erzsébet bele is kergült ebbe a titulusba. Mániákusan ügyelt szépségére, kemény tornagyakorlatokkal tartotta magát formában (Gödöllőn és Schönbrunnban is látható konditerme) és hozzá szigorúan diétázott is (napi 6 narancs, más semmi), de hébe-hóba voltak azért dőzsölős napjai is: saját receptúrája szerint süteményt süttetett, és 3-4 szemet (némi lelkifurdalás kíséretében), be is kebelezett. Voltak heppjei bőven. Messzi földön is híres hajzuhatagának épségére mániákusan ügyelt: ha fésülködés közben – amit persze nem ő végzett – észrevette, hogy pár hajszála kihullt – ami meg természetes -, visszakézből ment is már a pofon a fésülő lánynak. Ezt megelőzendő, a szolgálólány ragasztószalagot erősített kezére, hogy arra ragadjanak a kihullott hajszálak, nehogy a királyné szeme elé kerüljenek.

A XX. században aztán úgy felgyorsult minden, hogy figyelnie kellett nagyon, ki a szépség terén tartani akarta a lépést. Nem elég, hogy évtizedenként változtak az elvárások, az egymást követő szépségideálok gyakran szöges ellentétben álltak elődjükkel/utódjukkal. De mára már annyi a technika, hogy semmi sem lehetetlen.


2010. október 26., kedd

Női(?) szeszély (II.)

Ezúttal antik görög, római és reneszánsz szépségpraktikák:
A régi görögök és rómaiak átvették és a helyi viszonyokhoz igazították az egyiptomi praktikákat. Különféle ápoló maszkokkal, pakolásokkal kényeztették bőrük, arcukat fehérre „púderezték”, a ráncokat viasszal simították ki, a nem kívánatos testszőrzettől pedig cukros főzet (kb. gyantázással) vagy tégla segedelmével szabadultak meg (értsd: ledörzsölték). Hajukat ecettel mosták, olajjal kondicionálták, és összetört dió, dióhéj és póréhagyma főzettel varázsolták fényessé. A hajszínt illetően a görögök még beérték a természet adta barnával/feketével és a hennával varázsolt vörössel.
A rómaiak már nagyra vágyóbbak voltak. És ez nem csak hiúság kérdése volt, mert a hajszín a társadalmi státuszt is megmutatta: a nemesasszonyok vörösesre, a középosztályhoz tartozók szőkére, a pórnép pedig feketére festette haját. A prostituáltak hivatalos, törvény által előírt hajszíne szintén a szőke volt (a középkortól aztán fordult a kocka – szerintem juszt is – a szőke lett az üdvös, a vörös a romlott). A birodalom növekedésével egyre színesebb lett a Rómában járó-kelő tömeg. A gall és germán hölgyemények behurcolása és kelendősége folytán a szőke hajszín lett a legmenőbb, az egzotikum, minden nő vágyálma. Arról, hogy ezt a mediterránok istenadta sötét hajából miként sikerült elérni, nem találtam leírást, akinek módja volt, aranyporral oldotta meg a kérdést, de ez nem lehetett valami elterjedt eljárás. Esetleg parókát húztak (mégpedig természetes hajból készült parókát), elvégre, bőven akadt olyan rabszolganő, kinek haját fel lehetet használni ilyen célokra. A fekete szín eléréséhez viszont találtam receptúrát (nagyon-nagyon bizarr!!!): végy pár piócát, erjeszd őket két hónapon át egy megfelelő csuporban, majd kend fel az ecetes-piócás löttyöt hajadra, ülj ki így a szabadba, és hagyd, hogy a nap belesüsse a „festéket” tincseidbe.

A buja, élvezet- és szépséghajhász rómaiak bukása után decensebb idők jöttek, a szépséget szigorúan, morális alapon mérték, csak semmi hívság, semmi pőreség! A kor két meghatározó nőtípusa: Éva (a gonosz, a csábító, a démoni..stb.) és Mária (a tiszta, a szűzies, a makulátlan) – naná, hogy az utóbbi a befutó! Persze nem a fizikum, sokkal inkább a morális értékek alapján.

A reneszánsz a Hófehérkék korát hozta el. A szőke Hófehérkékét. Komoly előírásoknak és arányoknak kellett megfelelnie annak, aki „szép” szeretett volna lenni: nagy szemei, szépen ívelt szemöldöke és sűrű szempillája legyen fekete, orcája, cseresznye ajkai és körmei pirosak, gyöngysor fogai, finom bőre és kacsói pedig hófehér. Mindehhez még hosszú nyak, nyújtott, tojásdad arcforma, keskeny orr, aprócska száj és magas homlok dukált. (A homlok-problémán könnyen lehetett segíteni: csak le kellett borotválni kicsinyt az azt övező hajat, és máris megvolt a kívánatos homlokzat). A hajszínt illetően a szőke volt javallott. A hamvasítást a napra bízták: spéci kalapot húztak, amiből tincsenként kihuzigálták hajuk, reggel kiültek a napra és egészen napnyugtáig „szőkítettek”. Az eljárásnak gyakorta napszúrás lett a vége.
A szépségért szenvedni kell...

(Folytatása következik hamarost, a rokokó és a romantika korának túlkapásaival.)

a kép pedig innen van:
http://press.princeton.edu/titles/7120.html

2010. október 14., csütörtök

Könyvjelző - Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love

Legfrissebb könyvélményem, legújabb kedvencem.
Nem mai kiadvány a piacon, megjelent már rég, de én – mert bizony magával ragadott a csilli-villi hollywoodi máz – csak most, a film hazai bemutatója előtt kezdtem el olvasni, hogy mire ideér a mozi, már kész legyek vele.

Mentségemre legyen mondva, már akkor is többször leemeltem a könyvespolcról, kacérkodtam beszerzésével, amikor még se híre, se hamva nem volt Julia Roberts és Javier Bardem színrelépésének… csak hát az ismertetőben leírtak alapján ódzkodtam kissé a tömény spiritualitástól, elszánt istenkeresési kísérletektől, magvas tanoktól.
A „filmelőzetes készítők” javára legyen mondva, gusztusos kis kóstolót vágtak össze a történetből, szuper zenével – ld. két bejegyzéssel alább – így aztán, naná, hogy a könyvre is lecsaptam. Elítélendő tudom, tudom, az ilyesfajta hozzáállás… mert a belbecs, a tartalom a fontos, nem a külcsín és a sok csinnadratta – de legalább még így is elébb olvastam a könyvet, bőven sikerült megmozgatnom fantáziám!!!

Szerintem épp jókor, jó időben akadt kezembe: szuper a könyv! Az írónő saját története, útkeresése egy jó adag kulturális- és vallásismerettel, anekdotával, gasztronómiával – és semmi térítgetés, okoskodás, pampogás, limonádé is csak mértékkel, csak annyival, amennyi épp’ hiányzott is már a jó pár oldal után.
Idemásolok egy részletet, csak az íze kedvéért:

„Helló, Isten! Hogy van? Én Liz vagyok. Örülök, hogy megismerhettem.
Hát igen. Úgy szólítottam le a világmindenség teremtőjét, mintha csak egy koktélpartin futottunk volna össze. De hát csak hozott anyagból tudunk dolgozni, és én általában mindig így ismerkedem. Igazából alig bírtam visszafogni magam, hogy azt ne mondjam: - Mindig is nagy rajongója voltam a munkásságának…”

… és ilyen és hasonló végig: lamentáló, gyarló, belátó, depis, lelkes, kiegyensúlyozott, kíváncsi stb., stb.

A filmet még nem láttam (bár nagy a késztetés, de ígéretet tettem, s bevárom nálam is később könyvet ragadó, ám felettébb lelkes barátnőket), tutira más súlyokkal dolgoztak benne, és sok minden elvész az eredeti történetből, de majd úgy veszem, mint egy illusztrációt, és akkor nagy csalódás nem érhet.

Esetleg valaki, ki látta már, milyen?
(Ui: A könyv címe itthon is ez, kiegészítve azzal, hogy: Ízek, imák, szerelmek. Én magyarul olvastam csak, és nem tudom, eredetiben milyen, de a hazai fordítás nagyon jó lett.)

2010. október 13., szerda

Női(?) szeszély

Szeptember hónap az átváltozás jegyében telt – az ősz kezdete rendre ezzel jár. A „nagy megújulás” címen futó program leginkább a hajamat érintette, mint szinte mindig: idén a színekkel kísérleteztem, s vörös fürtjeim szőkére cseréltem… több menetben. Igaz, ekkora „koronával” könnyen ugrál az ember, hisz’ még csak most éledezik a tavalyi sokkból, amikor is fél centisre nyirbáltam hajzatom… Szó, mi szó, haj-ügyekben roppant vakmerő tudok lenni, szívbaj nélkül váltok hosszúról rövidre, világosról sötétre/sötétről világosra – az esetek 95%-ban önkézzel. Tudom, a lélekdoktoroknak bőven akadna mit mondaniuk évente esedékes frizuracseréimről, de a lelki békém érdekében inkább nem kíváncsiskodom.
A haj az haj!
Évezredek óta kényes letéteményese a nőiességnek… és erről 4000 éves leletek tanúskodnak, ugyanis a kenceficézést, szépítkezést – már jóval-jóval a tejben-vajban pancsoló Kleopátra előtt is – mesterfokon űzték az ókori egyiptomiak. Ők aztán tényleg 100%-ban természetes alapanyagokból dolgoztak (igaz, ez gyakorta elég gusztustalan hozzávalókkal járt). A szépen kihúzott (női és férfi) szemekről, erős sminkekről rengeteg korabeli ábrázolás fennmaradt, de a régészek kutatásai szerint, az egyiptomiak nem csupán arcukat készítették ki nagy műgonddal, hajukat és körmöket is festették, színezték. A manikűrt illetően a vörös volt a legmenőbb szín, ennek árnyalatai a társadalmi hovatartozást is kifejezték: minél magasabban állt valaki, annál intenzívebb, annál mélyebb vörös színre volt kipingálva körme.
A haj ápolására spéci citrusos-olajos löttyöt kevertek, sampon és kondicionáló gyanánt, a hajszínt egy kis hennával rezesítették vagy aranyporral „szőkítették”, „dauer” gyanánt pedig agyagos-sáros mixtúrát kentek hajukra, azt facsavarókra tekerték, kiültek a napra, vártak, vártak… hajat szárítottak, fixáltak. Az asszírok már kifinomultabb technikával göndörítettek: hajsütővas híján forró vasrudacskákra tekerték hajuk.

A hívságok élvezetében férfiak és nők egyaránt osztoztak.
Így utólag nem tűnik túl értelmesnek, de biztosan megvolt a maga haszna: a katonai vezetők egy-egy csata előtt (egyiptomiak, babiloniak, „korai” rómaiak egyaránt) órák hosszat szépítkeztek, körmöt és ajkat festettek (természetesen ugyanolyan árnyalatúra), és hajukat csinos loknikba rendezték, csak eztán indultak harcba.


(Folytatása következik hamarost ókori görög és római praktikák ismertetésével, középkori és reneszánsz kitekintéssel.)

2010. október 10., vasárnap

A legújabb kedvenc..

..ébredéshez, hangolódáshoz, életindulónak, antidepresszánsnak, futáshoz, táncoláshoz, tomboláshoz, lötyögéshez, sétáláshoz, reggelire, vacsorára, direkte és csak úgy..

2010. szeptember 30., csütörtök

"Ühmm, ühmm, ühmm..."

Ma jött a hír, hogy 85 éves korában meghalt Tony Curtis.
A mi Tonynk, a mátészalkai Schwarzok kis Bernardja, a "minden lében két kanál"... és az örök Josephine (magyar hangja Sztankay István). Szombat este az m1 is ekként emlékezik meg róla - mert az esti híradó után "Van aki forrón szereti"... századszor is, ezredszer is!

2010. szeptember 23., csütörtök

Festék, tus, kréta, rajz (II.) - Klimt és a bécsi szecesszió

Én magamban úgy rendeztem el a világot, hogy évszakok szerint csoportosítottam minden olyan várost, hova utazni vágyom. Szerintem ez roppant praktikus… mert, teszem azt, ha valaki elém állna azzal, hogy: figyi Kata, utazd már körbe a világot (koszt+kvártély+utazás+zsebpénz persze biztosítva - pazarul), nem esnék kétségbe egy percre se, hol is kezdjem. Csak kapcsolni kell gyorsan, milyen évszakban is járunk, és már meg is van, hol kezdjem. Ha ősz, akkor Párizs, New York, Bécs. Párizs úgy jó, ahogy van (franciástul, mindenestül), New Yorkot még sose láttam, Bécs meg emlék. Pedig nem is olyan hűha, nekem picit sótlan, Budapest szebb is, élőbb is, de mégis. Az a sok kiállítás, múzeum! Hundertwasser, Schiele, Klimt…

Per pillanat senki sem ajánlotta még fel a világkörüli utat (de nem vagyok nagy igényű, beérem egy európai turnéval is – ha annyi időm lehet mint a tenger… esetleg full extrásan?).

Addig meg, itt van Budapest, és benne egy pici Bécs is, három és fél hónapon át biztosan. Ma nyílik a Szépművészeti Múzeum felújítások előtti utolsó nagy tárlata, a Nuda Veritas - Gustav Klimt és a bécsi szecesszió kezdetei 1895-1905.
Illúziónak tökéletes.

A tárlatról a múzeum honlapján van egy hosszabb értekezés, itt:
http://www.szepmuveszeti.hu/web/guest/articleview?mi_layout_id=29.30&mi_article_id=729


a kép pedig innen van:
http://www.abcgallery.com/K/klimt/klimt-3.html

2010. szeptember 18., szombat

"Nékem csak Budapest kell..." - Kraszner Menyhért Japán Kávéháza

Eme bejegyzés a legutóbbi kávéházas iromány folytatása, mely roppant titokzatos módon maradt félbe, sejtetve azért, nem akármilyen személyiségek tárgyalására kerül még sor a következőkben…

Ha tehettem volna, én bizony a ’30-as évek Japán Kávéházába jártam volna. Azért csak volna (a tér-idő dimenziót most nem számítva), mert a Japán tulajdonosa, Kraszner Menyhért nem szívesen látta az egyedül betérő ismeretlen hölgyeményeket… élt ugyanis a gyanúperrel, hogy nő csakis ismerkedési céllal járhat magában kávéházba, így aztán - lett légyen bármily’ ártatlan is az odavezérlő szándék (tényleg!) -, ki lettem volna penderítve hamar. A Japán macsó hely volt, igaz a többi kávéház is, még ha nagy kegyesen nyitottak is olykor egy külön termet a fehérnépnek, lényegében a férfiak szentélye volt ez. A nőknek ott volt a cukrászda…

Ezt leszámítva azért jó fej volt nagyon ez a Kraszner. (A korabeli Est című lap szerint „művész, tudós, orvos és bölcs (volt) egy személyben”.) A Ritz Szálló és a Margitszigeti Nagyszálló egykori igazgatója 1928-ban vette át a kávéház vezetését és egészen 1942-ig a családé volt bolt. (A zsidótörvények miatt nekik is le kellett bonyolítani az ilyenkor szokásos, papíron történő adás-vételt, amiből lett is kavarodás a háború után, ki is a jogos tulaj, de akkor már mindegy volt úgyis, mert a térdig törmelékben álló Budapesten nem mutatkozott nagy igény a kávéházakra, felszolgálni se nagyon akadt mit, aztán meg pár éven belül úgyis államosítottak mindent. 1949-ben a Szikra Kiadó kapta meg a helységet, majd 1951-től a központosított könyvterjesztő vállalaté lett, egy ideig könyvklub is működött benne, aztán Írók Boltja néven nyílt itt üzlet és működik még ma is a hely szelleméhez híven.)
Az 1895-től üzemelő Japán Kávéház a Kraszner család keze alatt élte második fénykorát (az első fénykort sem fogom kihagyni, arról majd lesz egy másik bejegyzés.) A tulajdonosváltás sok újítással is járt: „Újonnan átalakítva, speciális házi ételek. Frigidair legújabb szerkezetű hűtőgépeken kezelt ételek és italok. Színház előtt és után friss ízletes vacsorák. Japán módra kezelt szamovár-tea. Egész éjjel nyitva. Non plus ultra levesspecialítások.”
Éjjel-nappal ment itt a vendéglátás, váltott műszakban ügyelt Kraszner, Krasznerné és Kraszner anyósa. Délelőtt az üzletembereké volt a terep, tejeskávéztak, reggeliztek egyet, elolvasták a napi sajtót (amiből volt itt sokféle bőségesen), majd mentek dolgukra, nyitni az üzletet. Az esti, éjszakai társaság már színesebb volt: írók, költők, színházba járó és színházi emberek. Meleg étel csak egyszer volt napjában, a vacsora, annak, ki délben enni kért, be kellett érnie az előző estéről maradt fogásokkal. Azzal sem járt ám rosszul. (A család is csak ezt ette ebédre).

A vendégkör zömét a (bohém) művészvilág (költők, írók, piktorok, színészek, rendezők, tervezők stb.) apraja-nagyja adta. A Japánba ilyenek jártak már a kezdetek kezdete óta, a sok tulajdonosváltás ezen mit sem változtatott. Kraszner csak megörökölte kuncsaftkörét - és meg is becsülte nagyon. Tudta jól, kinek miként áll éppen szénája, van-e mit a tejbe aprítania. Nemegyszer megesett, hogy valamely pénzszűkében lévő festőnek felajánlotta, készpénzért megveszi egy képét, vagy ingyen fogyaszthat (leginkább ehet) pár hónap erejéig. Évente egy ösztöndíjas kosztosa is volt a kávéháznak a Képzőművészeti Főiskoláról, aki az iskolaév alatt a Japán kontójára ebédelt vagy vacsorált, de inkább az utóbbi, mégiscsak az volt a fő étkezés akkoriban. Kraszner úgy segített, ahogy tudott, persze csak finoman, nem akart a büszkeségébe tiprani senki finom művészléleknek. Bevezette a „javító” fogások intézményét: „javító kávé”, „javító mákos tészta” stb. A „javítás” annyit tett, hogy a kikért tételt, teszem azt szimpla kis kávét, addig lehetett tejjel, cukorral, tejszínnel „javítgatni”, amíg egy tisztes adag reggeli nem lett belőle, mindezt, természetesen, felár nélkül. A tészták esetében is hasonlóan működött a dolog, ha betért egy házaspár, s kért egy adag mákos tésztát, mert csak ennyire tellett, addig kínálták nekik a „javító mákot”, „javító tésztát”, „javító cukrot”, míg kétadagosra nem duzzadt vacsorájuk. Ez potom költséggel, ha járt, ők viszont ettek legalább valami meleget. Potyázni persze nem lehetett, nem is próbálkoztak vele, tudta mindenki jól, ki szorul rá éppen. Kiválóan működött a bizalmi rendszer.

Folytatása következik hamarost…

(A már korábban beígért híres emberekről majd a III. felvonásban, különben nagyon hosszúra nyúlnék az írás… már megint.)

a kép pedig innen van:

2010. szeptember 14., kedd

Festék, tus, kréta, rajz (I.)

Nemrégiben találtam: virtuális kiállítások a Virág Judit Galéria „szervezésében”.
Az e havi tárlat: Rippl-Rónai József női pasztellportréi.

Ott lenni, pláne a megnyitón, persze más volna: itthonra nem kell a szép ruha, nincs tülekedő sokadalom, se sütemény, se pogácsa, bor is csak egy fajta…
Ha nem is az igazi, azért ez is valami, hisz’ piros cipellőjét az ember csak összeüti, gondol, koncentrál, kattint:
http://www.mu-terem.hu/virtualis/Rippl2/
... se kalap, se kabát – és már ott is van a képtárban.

A festmények pedig gyönyörűek, Rippl-Rónaitól nekem különben is portréi a legszebbek… bort majd töltök magamnak én, s megnézem, hátha maradt még hozzá pár szem franciadrazsé.

a kép pedig innen van:
http://www.hung-art.hu/supporth/viewer/z.html

2010. szeptember 11., szombat

Reggeli tingli-tangli

... angolozás, várostanulmányozás és francialeckék átismétlése közben... helyett.

2010. szeptember 9., csütörtök

Szolgálati közlemény

Egy bejegyzés arról, hogy hamarosan folytatni fogom ám a kávéházas történetet - konkretice a Japán Kávéház történetét -, csak picit elcsábultam (ld. Könyvjelző), most pediglen munka jött/van, hozzá felkészülés, tanulmányozás... muszáj a koncentráció – a kedvtelés háttérbe szorítandó.



az illusztráció pedig ©Agócs Írisz munkája saját honlapjáról, innen:
http://artistamuvek.blogspot.com



2010. szeptember 7., kedd

Könyvjelző – Bächer Iván: Haláltánc

Kedvenc könyvem.
Az egyik kedvenc a rengeteg közül.
A lieblingek-kérdéskört illetően meglehetősen nehezen szoktam dűlőre jutni, annyira sok a féle-fajta, legyen szó mákos sütikről, csokoládékról, borokról, filmekről, zenékről… stb, nehéz dolog a favorit megnevezése mindig. Könyvek esetében meg pláne: jelenleg minimum top50-es e kategóriám, ezen belül gyakran változik a sorrend, ráadásul folyamatos a „tagfelvétel” is.
A Haláltánc most éppen azért lett dobogós, mert a hetek óta tartó, múltban kószálós, városnézős, kedélyesen borozgatós-csipegetős hangulatomhoz ez illik leginkább. (A címe meglehetősen vészjósló, de annyira azért nem borongós a könyv.) Ráadásul szerzőjét is nagyon szeretem, csaknem mindent beszereztem már tőle, mi kapható.
Bächer Iván jártas a múltbéli dolgokban. Ifjabb korában gimnáziumi történelem tanárként praktizált, aztán szerkesztőségi ember lett… meg író, hobbi szakács, zongorista, kulturkocsmás, kutyagazda, vidéki, zónázó, Budapestre visszatérő, városkutató, utazgató – élményeiről szisztematikusan számot is ad egy-egy tárcában, könyvben.
Számomra legkedvesebb írásai a családregények - a „Gold Saga” -, saját famíliájának, a Goldoknak, a Maloveczeknek és a Romlakyaknak kónikája. A Haláltánc e sorban a 3. kötet, a szülők regénye, a Kutya Mandovszky és a Rötúr a nagyszülők, dédek és szépek története. Egyik sem csupán az a klasszikus „papa&mama&gyerekek éltek, haltak”-fajta. Valódi korrajz mind: várostörténet, történelem, kultúrtörténet, gasztronómia – vegyítve a régi vágású, még abból a „mindennekdacáraelszántanjóbanrosszbanegyütt”-típusból való Goldok, Maloveczek és Romlakyak apró-cseprő dolgaival.

„Furcsa dolog ez is, a meglátás. Amikor az ember meglát valakit. Amikor először látja meg azt, aki abban a pillanatban még idegen egészen. Furcsa dolog ez. Annyi embert lát az ember. De egészen más meglátni valakit, aki nélkül pár hét múlva már nem leszünk elképzelhetőek, és nem leszünk azok pár hónap, pár év, pár évtized elteltével sem, olyan embert meglátni először, akivel aztán végigcsináljuk az egészet, mindennek dacára, mert az egészet együtt végigcsinálni csak mindennek dacára lehet…” (részlet)

2010. szeptember 3., péntek

Hírszösszenet

Vége a nagy izgalomnak: tegnap lezárult a Goldenblog 2010 verseny és kiderült végre kategóriám (ami a komplex volt) nevezettjeinek sorrendje.
A 8. lettem.
Miként született a döntés, nem tudom, mert ugyan írták, hogy egy nagyon neves-jeles zsűri lesz, de a zsűri értékelésének se híre, se hamva, holott minden más kategóriánál azért kitettek egy röpke véleményezést... ezért aztán el is bizonytalanodtam, valóban közreműködtek-e. Ám az biztos, hogy a közönség is szavazott és én ezért köszönök szépen minden egyes voksot, pontot.
Ma pediglen akkor ünnepet ülök, bort nyitok, csokoládét nassolok.

az illusztráció pedig ©Agócs Írisz munkája saját honlapjáról, innen:
http://artistamuvek.blogspot.com/

2010. augusztus 28., szombat

"Nékem csak Budapest kell..." - előszó "A Japán"-hoz

Nyaranta elfog a Budapest nosztalgia.
Igaz, érzem én amúgyis gyakorta, elnézte kissé a Gondviselés időzítésem és pár évtizeddel később helyezett földi pályára, mint kellett volna. Ez ellen már nincs mit tenni, de a magam módján azért kompenzálok, s ha úgy tartja kedvem, hát picit időutazok. Nem megyek messze sosem, megelégszem a XX. század elejével, a századfordulótól az ’50-es évekig bezárólag választom meg desztinációmat, attól függően, mit olvastam, láttam éppen. Elvégre egy igazi turista készül az útra, alapoz: szisztematikusan keresgél, utánolvas, böngész… és van, hogy csak úgy, l’art pour l’art nézeget, olvasgatat, s egyszeriben kedve szottyan egy kis kiruccanásra (mert, teszem azt, véletlenül sikerült századjára is megnéznie az Állami áruház című műremeket, ami übergiccs a javából, de abból a bájosan fárasztó fajtából).

Újfent a régi kávéházakba vagyok teljesen belepistulva, ugyan a kávét nem igen szeretem, csupán felnőttes nagyoskodásból iszok olykor, és akkor is csak valami szentségtörően feltuningolt kotyvasz formájában (minek láttán minden elvetemült kávérajongó fejjel menne a falnak). De a századelő kávéházai nem is a kávéról szóltak. Senki sem azért járt oda. A századforduló, majd a világháborúk közti időszak kávémérései sok esetben – nomen est omen - a kor szellemi központjai is voltak, abszolúte hűen az első, keleti kávéházak elnevezéséhez, miket hol „mekteb muharribin”-nek (vitatkozás iskolája), hol „mekteb-i-ifránnak”-nak (bölcsek iskolája) hívtak. A kávé - ahogy arrafelé mondták: a „bölcsek bora”, a „szellem itala” -, végtére is arra szolgált, hogy élénküljön az elme, megerdjék a nyelv, cikázzanak a gondolatok, azt magában inni nem lett volna értelme semmi, hisz a lényeg vész oda pont (magában ritkán disputál az ember).

Ilyen „iskolákból”, szellemi műhelyekből volt nekünk rengeteg anno, és bennük sok „szellem,” halhatatlanok és halandók - non-stop. Nem volt ez drága mulatság, cseppet sem. Ugyan én kétkedő voltam kissé, hogy lehet, hogy a sok nincstelen művészlelkünk egész álló nap csak kávéházról kávéházra járt, elvégre a fogyasztás valamit valamiért alapon működik mióta világ a világ, egy vendéglátó egységben pedig nem vall ildomos jellemre semmit sem kérni. Igen ám, csakhogy itt alternative is rendezni lehetett a cehhet, korona/pengő híján megtette egy kép vagy egy írásos sziporka is, kinek mi volt kenyere, meg hát az árképzés és a vendégszeretet is másként működött akkor, nem nézték ki olyan könnyen az embert, ha csupán egy csésze kávé mellett ücsörgött órákon át, akkor se. Sajátos volt itt az üzletmenet, elvégre a filléres közönségtől sokat kaszálni nem nagyon lehetett. A kávéházas ember mégsem bánta ezt, különleges lelkület volt az is: művészetbarát, mecénás, jótevő, mentsvár, „gazdag nagybácsi” stb. Zengtek is róluk a legendák szép számmal…

(Folytatása következik hamarost, kis kirándulással a Japán Kávéházba Kraszner Menyhérthez, szót ejtve galerikről, Lechner Ödönről, Rejtő Jenőről, József Attiláról, a MIÉNK-ről, a „javító kávéról”.)

a kép pedig Vaszary János festménye és innen van:
http://budapestifestmenyek.csicsada.fotoalbum2.hu/viewlarge/pictureid/5700582

2010. augusztus 17., kedd

Szappanopera à la Krétakör

A 2008 decemberében kezdődött Krétakör-Káva (Kulturális Műhely) együttműködés legújabb produktuma az Új Néző pogram keretében: "az ároktői szappanopera", avagy mihez kezd egymással egy csapat szociológus, színész, drámapedagógus és egy falucskányi néző, ha történetesen Schilling Árpád a rendező.
Íme: http://nol.hu/lap/mo/20100817-az_aroktoi_szappanopera

(A korábbi közös munkáról itt található némi olvasnivaló:
http://kretakor.blog.hu/2009/01/01/a_kava_es_a_kretakor_egyuttmukodesenek_kezdete

2010. augusztus 14., szombat

"Nékem csak Budapest kell..." - a Drechsler Café-Restaurant

Ilyentájt, augusztus vége felé, az ovis majd iskolai szünetek miatt előállt gyerek-elhelyezési gondok áthidalásaként rendszerint kihelyeztek engem Pestre, az apai nagyszülőkhöz. (Nyár közepén meg Gencsre, az anyai nagyszülőkhöz. Picit azért voltam otthon is, de az összevont csoportos nyári óvodát ki nem állhattam, mert egyedül csak én voltam benne egésznapos megszokott kis bandámból, ráadásul az óvónénik is gyakran cserélődtek, csak ritkán láttam az én Papp Zsuzsa nénim.) Nagypapám kutya kötelességének érezte, hogy minden nyáron sorra járjuk a főbb látványosságokat, egész napokat troliztunk, metróztunk, villamosoztunk Zuglóból be, majd vissza ki… a rekkenő nagy hőségben. 10 éves koromra magabiztos Pest-tudásra tettem szert, tudtam már, mi merre és hogy honnan hova, hogyan. Már volt egy-két kedvenc helyem is, mint például a Margitsziget, a Tóth Árpád sétány, Vajdahunyadostúl a Városliget meg a Vörösmarty tér és annak oroszlános kútjai (itt remekül lehetett fröcskölni és szaladgálni). A kedvenc helyek/épületek repertoárja továbbra is csak bővül és bővül, közülük az egyik legkedvesebb a hajdani Balettintézet. Szegény, mára már kész médiasztár, botrányceleb lett. A minap is, az egyik tévéhíradóban látom viszont, micsoda hercehurca megy körülötte. Áldatlan egy állapotban, lakatlan mállik csak, és ugyan van neki tulaja, valami mediterrán, de nyúlni nem nyúl az épülethez. Egyszer régen felreppent a hír, tán szálloda lesz belőle, luxushotel…
A luxus jegyében is fogant anno, bérpalotának építették, de kávéházáról lett igazán híres, majd a második világháború után államosították és egészen az 1990-es évek végéig a Balettintézet növendékei spicceltek és pukedliztek benne. Azóta, több mint tíz éve, az épület csak áll és vár, és közben foszladozik. Az egykori Drechsler-palota jövője talány, múltja viszont kincsesbánya, reményteli, szépemlékű idők krónikása.
A XIX. század második felében, mikor már elcsitultak a forradalmi kedélyek, az osztrák-magyar népek szépen kiegyeztek, s lett pénz meg prosperáció, városegyesítés és gazdasági konjunktúra, kitalálták a hon atyjai, végre ünnepelni is kéne, pláne, hogy lassan 1000 éves lesz a haza. Ezen alkalomból épült az Andrássy út (meg sok minden más) és szép sorjában, rajta a sok palota. A millenniumi nagyratörő álmok és a szűkös pénz- és időkeret kontrasztja ugyan okozott némi kalamajkát, újragondolást, de a végeredmény miatt szerénykedni ok egy szál se. A várostervezőknek volt honnan koppintani: a kor minta nagyvárosa a III. Napóleon regnálása alatt szisztematikusan kipofozott Párizs volt, valamennyi nyugati főváros a franciákat utánozta, köztük Bécs is, Budapest meg Bécset akarta utolérni (minimum utolérni).

Az egyre csinosodó fővárosban hamar megélénkült a társasági élet, a pesti ember (meg a budai is) nyugatias szokásokat öltött, napjában háromszor étkezett, ha kedve szottyant, ezen kívül még jókat tízóraizgatott, uzsonnázott, kiöltözve korzózott és kávéházakban lebzselt szüntelen. Volt hely minderre, választék akadt bőven, a századfordulóra majd félezer kávémérése volt Budapestnek, és hozzá vagy 800 000 lakója, akik akár egész napokra bevetették magukat a kávéházi forgatagba. Nem együk ott is élt, szinte csak aludni járt el semmi kis pénzéből bérelt ágyára. A kávéház volt a fórum, a piázza, a chat-szoba. Ez volt a mi „francia szalonunk”, „angol klubunk”. „Ágazatok” szerint szépen elkülönülve, mindenkinek megvolt a magáé: kereskedőknek, ügynököknek, politikusoknak, tollforgatóknak, színészeknek, festőknek, íróknak-költőknek stb. A táncos – és zenészemberek operai érdekeltségekkel is bíró része az Operaházzal szemközti Drechsler-palotában ütött tanyát. Könnyűszerrel csak átlibbentek az egyik új-reneszánsz épületből a másik új-reneszánsz épületbe, csak míg az Opera, stílusát tekintve az itáliai irányzathoz tartozik, a hajdani bérpalota a francia iskolát képviseli. Az utóbbit a MÁV Nyugdíjintézetének megbízásából két fiatal építész tervezte: Lechner Ödön és Pártos Gyula. „Becsvágyam sarkallt, de vigyáznom kellett, hogy az én épületem ne viselkedjék tolakodóan Ybl remekével szemben, mert az udvarhölgy lehet szebb, mint a királyné, de úgy kell, hogy a királyné királyné maradjon.” – írta Lechner a megbízatás elfogadása kapcsán.
Az épületet pár év alatt felhúzták és ugyanabban az évben lett kész, mint Ybl Miklós Operaháza (ami viszont 9éven át készült, de abszolúte megvolt rá az ok – leginkább finanszírozási gondok – ráadásul Ybl ekkoriban parallel dolgozott az Operaházon, a Bazilikán, a Budavári Palota átalakításán, a Várkert-bazáron és még néhány főúri kastélyon). A bérpalota átadását követő esztendőben, 1885-ben, pazar kávéház nyílt a ház alsó szintjén, a Drechsler Béla vezette „Drechsler-Café-restaurant”. (Amit itt-ott Reitter-kávézó néven is jegyeznek, de hogy ki is volt ez a Reitter, talány.) Az, hogy a XIX. század vége felé egy kávéház berendezése ízlésesen rongyrázós volt, nem ment kuriózumszámba – jól felszerelt biliárdtermével például nem is lett volna mit büszkélkedni, elvégre ez akkoriban „alapfelszerelésnek” számított, mi több, egy kávéháznak hatóságilag előírt kötelessége volt két biliárdasztalt is biztosítani vendégei részére. Ám az alagsori tekepálya, a félemeleti különterem, a söröző, női szalon, és ehhez még a gőzfűtés és a villanyvilágítás .. az igen, az már kunszt.
Helyzeti előnyéből adódóan, a Budapesten koncertező zenészek színe-java megfordult a Drexlerben(!). Bár volt ebben némi machináció is: a kávéház számtalan asztaltársasága közül a Muskátli Asztaltáraság kimondottan azzal a céllal alakult meg, hogy a hazánkba látogató hírneveseknek méltó szórakoztatást biztosítson, így aztán meglehet, e nemes küldetéstől vezérelt társaság ügybuzgóságának köszönhető, hogy Leoncavallo, Mahler, Puccini és még Ibsen is vendégeskedett egyet a Drechslerben. Jókai Mór is szívesen járhatott ide, aki, Krúdy Gyula elmondása szerint, itt táncolt utoljára a nagyközönség előtt: többen is látni vélték, amint csárdást és verbunkost lejt a kávéház egyik pincérnőjével.
Az első világháborúig vidáman pezsgett itt az élet, 1918. után viszont már más idők jöttek, a kávéházak forgalma csappanni kezdett. Volni voltak még ugyan, szép számmal, de valami eltűnt belőlük – a mindennapok hirtelenjében felgyorsultak, a különféle, modern masinák kezdték diktálni az ütemet, s nem akadt már annyi idő a komótos disputákra, ücsörgésekre. A második nagy háborút megelőző politikai sürgés-forgásból, pártoskodásból még kijutott azért a Drechslernek is: itt székelt egy ideig az 1939-ben megalakult Nemzeti Parasztpárt. Aztán lett, ami lett, jött világégés, rendszerváltás. Az egykori bérpalotát államosították, a kávéházat bezárták, az épületet az Állami Balettintézetnek adták. Majd’ 50 évig rendjén is volt ez így, mígnem, 1997-ben a város túladott a házon, a táncosoknak költözni kellett, az eleddig folyton nyüzsgő palota kiürült… Arról pedig, ami azóta történt – vagy nem történt –, cikkeznek bőven máshol, mások.

a kép pedig innen van:
http://mek.oszk.hu/01900/01905/html/index606.html

2010. augusztus 7., szombat

...mert géptelen képtelen (volt)

Az elmúlt hónapok kósza aktivítása a hirtelen jött és hosszan tartó géptelenség számlájára írható. Az állapot immáron normalizálódott, a gép új, a kedv lankadatlan, a rendszeresség a régi kerékvágásba zökken majd megint.

2010. július 13., kedd

Liberté, égalité, fraternité... és macaron!

Bastille, Versailles, Tuileriák, Marie Antoinette, kenyér vs. kalács, La Fayette, Mars mező, girondiak és jakobinusok (Robespierre, Danton, Saint Just, Marat), guillotine, alkotmány, Charlott Corday, guillotine (megint), terror, brumaire… Címszavakban a francia forradalom. Tíz év non-stop kesze-kuszaság.
Szívesen kihagytam volna anno a gimnáziumi tanmenetből: vagy 4 fejezeten át (15-20 oldal akkor még rengetegnek tűnt) ment a csetepaté, hozzá nevek és dátumok tömkelege. Semmi anekdota, semmi sztorizgatás, csak vér, vér és nyaktilolt fejek. Kinek kellett ez?!
Pedig kellett, mert Franciaországban “A NAGY FRANCIA FORRADALOM” - és következményei (nagyvonalúan kezelve tért és időt, így idecsapva Napóleont is) - egy vadiúj időszámítás kezdete, sok tekintetben az origó az ország történetében: jogok, oktatás, lehetőségek (elvben) mindenkinek. És hozzá macaron! Ez a csilli-villi, apró, kerek, krémmel töltött sütemény. Na jó, van ebben némi szenzációhajsza, hisz' itt-ott sütötték, ropogtatták már e kekszet korábban is, de csakis a titkok tudói, a kiváltásgosok, a köznépnek nem nagyon jutott. Majd jött 1789. július 14. és fordított a világ menetén - e téren is.
Történt ugyanis, hogy a fejpotyogós időkben, Nancy városában, két bencés apáca, Marguerite és Marie-Elisabeth nővér kénytelen voltak menedéket keresni, hol meghúzhatnák magukat, míg a kaotikus napok el nem múlnak. Ám a koszt és kvártély nem volt ingyen, ezért aztán nagyüzemi macaronsütésbe fogtak, hogy némi pénzmaghoz jussanak. Hamarosan az egész városban híre ment a “macaron nővéreknek” és ínycsiklandó süteményeiknek.
A macaron divat lett.
Alig pár évtized leforgása alatt már macaront nassolt uzsonnakor minden elegántos francia. Holott látszatra nem volt benne semmi extra, a “forradalmi” verzió csupán egy szimpla kis korongocskából állt, nem volt még se színe, se krémje. A “szendvics” formát a XX. század elején ötlötte ki a nagyhírű Ladurée cukrász kuzinja, Pierre Desfontaines. A színek meg már jöttek maguktól: pisztáciazöld, szilvakék, lazacpiros, citromsárga, kávébarna, fahéj, okker, fehér vagy éppen fekete - bármilyen szín bármilyen árnyalata előfordulhat.

A francia nemzeti édesség nagyjából annyira francia, mint amennyire magyar találmány a vöröshagyma. A macaron úgy jutott el Franciaországba, ahogy hozzánk a hagyma… Cherchez la femme!
A majdani II. Henrik felesége, Medici Katalin, 1533-ban, Itáliát hátrahagyva, stafírungként, magával hozta kedvenc szakácsát is frankhonba. A dinasztikus frigyek mindig sok újdonságot hoztak a konyhára, így került be a francia aprósütemények repertoárjába az olasz amaretti, amiből idővel francia macaron lett. Az elgondolás ugyanaz (tojásfehérje, cukor és mandula elegye ropogósra sütve), csak az utóbbival picit több a pepecs és a flanc.
Ha Katalin hozadéka csak ennyi lett volna, ma szép emlékű királynéként élne a francia köztudatban. Belevaló intrika volt a nő, és, szerintem, a macaron-pr inkább nem is említi egy lapon nevük.

Katalin 1519-ben, Firenzében látta meg a napvilágot, és szinte azonmód árva lett: születése után 1-2 héttel anyja, majd apja is meghalt. Gyámban nem volt hiány, a Medici-család sarjaként nem akármilyen rokonsággal büszkélkedhetett. Ez egyben azzal is járt, hogy diplomácia ügyletek intézésekor egy-egy Medici-gyerek kiváló cserealap lehetett. Nagybátyja, II. Kelemen pápa tüchtig kis reneszánsz menyecskét neveltetett belőle, s mikor idejét látta, hozzáadta a francia király, I. Ferenc, másodszülött fiához, Orleans-i Henrikhez.
Sajna, Henrik szívét ekkorra már a nálánál húsz évvel idősebb, de lankadatlan gyönyörűséges Diane de Poitiers bitorolta. Miután 1536-ban az alig húsz esztendős trónörökös meghalt, öccse, Henrik lett a korona várományosa. Katalin meg stresszelhetett innentől rendesen, mert utódot kellett produkálni, nem volt mese. Ez több mint tíz esztendeig nem jött össze. Szegényke, kétségbeesésében már minden furmányt bevetett: imát, papot, vajákost, csodakencét, varázsfürdőt, mágikus diétát... Végül aztán arra jutott, a legegyszerűbb, ha úgy csinál mindent, mint férjura kedvenc szeretője. Hitvesi ágyuk fölé, a mennyezetbe, egy lyukat fúratott, s könnypotyogtatások közepette onnan figyelte ki Henrik és Diane ténykedését. A módszer bevált, hamarost gyermek született, akit a rákövetkező években még másik kilenc követett. A szülésen kívül más dolga nem is volt Katalinnak, holott igénye lett volna rá, de férje bizalmasa és legfőbb tanácsosa Diane volt, olyannyira, hogy még a diplomáciai leveleket is közösen szignálták: Henri/Diana…
Katalinnál lassan telt a pohár, s mikor a király egy lovagi tornán, 1559-ben megsebesült, majd rá 10 napra meghalt, a kiskorú uralkodó mellé régensnek kinevezve végre nyeregben érezhette magát. Innentől fogva 30 évig, tulajdonképpen, ő uralkodott. Igaz, három fiát is a francia trónra ültethette, és aztán majd egytől-egyig el is temette. Politikai ténykedése boszorkányos volt, a caesari oszd meg és uralkodj! elvet vallva lavírozgatott a különféle csoportosulások között és próbált úrrá lenni a keresztények és a protestáns hugenották csatározásain. Ez hol így, hol úgy sikerült. Mindenesetre, a lánya Margit és a protestáns Navarrai Henrik esküvőjét követő Szent Bertalan-éji akciózás (az ünnepelni jött protestánsok lemészárlása) nem tett túl jót renoméjának. Utána még eléldegélt vagy 17 évig, de már állandó rettegésben a bosszús hugenottáktól. 1589 januárjában halt meg, pár hónappal fia, III. Henrik előtt.
Több egyenes ági örökös nem lévén a Valois-családban, a sógor, Navarrai Henrik léphetett a trónra (aki szintén nem volt akárki fia, Capet-gyerekként IX. Szent Lajos vére csörgedezett ereiben). Ő végre pontot tett a vallási harcok végére: a további csetepaték elkerülése érdekében inkább megkeresztelkedett, deklarálva, hogy “Párizs megér egy misét!” és leállította a vallásüldözéseket. Szerették is nagyon alattvalói, de aztán őt is megmerényelték, mint annyi más utódját és elődjét.

Mindez, persze, már teljességgel indifferens a macaron-történet szempontjából... de azért nem árt, ha tudja az ember, micsoda történelmi drámák sorjáznak eme ártatlannak tetsző, pille kis sütemény curriculum vitae-jében.
Így egye, ki süti, veszi.
a kép pedig innen van:
http://thefoodfairy.files.wordpress.com/2009/12/macaron_lg.jpg

2010. június 9., szerda

A "Pavlova"

E rövid cikkecske szerves része lett volna az irdatlan terebélyesre duzzadt Anna Pavlova-irománynak. Különvételét az olvasóbarát hozzáállás és az illusztráció mellékelésének lehetősége késztette.
A híres-neves Pavlova-torta egy ausztráliai turné hozadéka. Anna két ízben, 1926-ban és 1929-ben is ellátogatott társulatával a messzii kontinensre, és ha már ott voltak, átruccantak Új-Zélandra. Ekkor kezdődött a bennfentesen csak „pav”-nak emlegetett édesség pályafutása, ami azóta az angolszász ünnepi menüsorok nélkülözhetetlen komponense már. A desszertet Új-Zéland és Ausztráliai is magáénak vallja, non-stop vita tárgya, honnan is származik eredetileg. Az egyik fáma szerint, 1926-ban, mikor Pavlova Új-Zélandon járt, Wellington egyik szállodájának szakácsa próbált neki kedveskedni ezzel a könnyű kis finomsággal, amit a balerinák habos-babos tütüje ihletett (ezért az a sok hab: habcsók alap, tejszínhab rátét, rajta pedig sok-sok gyümölcs, ne legyen már annyira gejl mégse). Az ausztrál verzió úgy emlékszik, a perth-i Esplanade Hotel séfjét, Bert Sachse-t illeti az érdem, aki 1935-ben mutatta be kreálmányát, azzal a felkiáltással (de még az is lehet, hogy ez a felkiáltás a szálloda menedzserétől jött, akinek 1929-ben módjában állt vendégül látni a balerinát) hogy: „olyan könnyed, mint Pavlova!”.
Igazából egyikük sem találta fel a spanyolviaszt, ezzel az alapkoncepcióval (habcsókos bázissal) már a 17. század elejétől készítettek süteményeket, sőt, a tejszínhabos-gyümölcsös tuning sem volt új találmány. Igaz, ami igaz viszont, hogy Sachse a Women’s Mirror Magazine egyik receptjét dolgozta át, amit viszont egy új-zélandi lelkes olvasó küldött be…

a kép pedig innen van:
http://ricette.pourfemme.it/wp-galleryo/pavlova/pavlova-torta.jpg

Habcsók és balettcipő

Világéletemben táncosnő szerettem volna lenni (a hercegnői életpályával összeegyeztetve, természetesen). Határozottan emlékszem, hogy 3-4 évesen balerina karrierről álmodoztam, leginkább azért, mert el voltam ájulva a gyönyörű jelmezektől, a balettcipőtől és úgy ánblok az egésztől (tánc, zene, dráma stb.).
Aztán jött a néptáncos korszak, ami eltartott egészen 7 esztendős koromig. Hívság, de ebben is nagy szerepet játszott a táncos lányok kopogós cipője, pörgős szoknyája és hosszú haja. (Akkoriban nem is nagyon voltam hajlandó másban járni, egyedül csak a hajam hibádzott a tökéletes outfithez, azt rövidre vágták mindig, hogy erősödjék – hasztalan.)
Azért nem csak a külcsín volt a fontos , mert szerettem én a komoly- és népzenét is, jártunk is rendszeresen koncertekre a Festetics-kastélyba, és néptáncos megmozdulásokra a Balaton-partra. No, meg volt otthon lemez is (bakelit), a Muzsikás, amiből 5 évesen olyan szépen megtanultam az „Én az éjjel egy órát sem aludtam, egész éjjel a csárdában mulattam, jó bor mellett barna legény ölében…” kezdetű nótát, hogy amikor azt Papp Zsuzsa óvónéni meghallotta, egyből az évzáró rendezvény műsorszámává tette, kiegészítve a Fodor Zsuzsival, aki, míg én daloltam, körbetáncolta a tornatermet. Állítólag nagy siker volt.
Általános iskolában jött a musical-láz, módosítottam jövőmre vonatkozó terveimen: Ének az esőben, Hello Dolly és Hair kaliberű filmek énekes+táncos+színész szerepeire vágytam. (Sajnos, hamar jött a keserű felismerés, ilyeneket manapság már csak elvétve forgatnak, elkéstem vagy 40évet, de durván.) Aztán gimnáziumban jött a kortárs tánc (és ezt végre már űzhettem is), majd egyetem alatt a flamenco és vele Saura Carmenje.
Most itt tartok. Táncosnő, persze, nem lett belőlem, ahhoz a trenírozást el kellett volna kezdeni idejében, legkésőbb 10 évesen, de arra gondoltam, ha újraszületetek, mindenképpen táncosnő leszek, balerina… legalább kezdésnek, mert mégiscsak az az alapja mindennek.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy eperszezon van. Ezt ugyan - az eperárakat tanulmányozva - nem igazán gondolná az ember. (Az az irdatlan sok leszakadó víz az oka! Tegnap a Híradó meg is mondta, hogy idén minden hazai gyümölcsöt, zöldséget aranyárban mérnek majd… ennyit a májusi esőről.) Én az epret nagyon szeretem. Dúskálni sajnos csak ritkán dúskálhattam benne, igazán csak akkor, amikor Egerváron „Szedd magad!”-akció volt, és kilószámra szüreteltük az epret. Hál’ Istennek, nem készült belőle se befőtt, se dzsem. Magában fogyott el mind az összes, max. turmixként vagy tejszínhabbal, pudinggal körítve. Ez az eper igazi tisztele: a’ la nature, csak a gyümölcs. Pontosabban, ez, meg a Pavlova-torta. Ha az epernek lelke volna, mégpedig női és csinoskodó, biztosan ez volna minden vágya: egy Pavlován trónolni, hófehér habkoszorúban. Mert a Pavlova, az a valami. Maga a torta nem nagy kunszt: habcsók, aztán tejszínhab, aztán meg sok friss gyümölcs… na de annak névadója!

Anna Pavlova volt a leghíresebb balett-táncosnő széles e világon. A kecsesség, a finomság és az elegancia maga. Szép is volt persze, de ez, e három fent említett tulajdonság mellett már igazán lényegtelen, csaknem fölösleges.
1881-ben született Ligovoban, Szentpétervár közelében, teljesen szimpla családi hátérrel, mosónő anyukával és kérdéses kilétű apukával (aki állítólag zsidó származású bankár volt, ám Pavlova saját verziója szerint meghalt, amikor ő még csak 2 éves volt. Anyja második férje, Matvey Pavlov vette aztán nevére a 3 esztendő lánykát). Finom lelkű anyukája lehetett, vagy pedig megérzett valamit, de nagyon, mert ő ismertette meg kisiskolás lánykáját a balettel.
A Marius Petipa koreografálta Csipkerózsika volt az első előadás, amit látott, és onnantól fogva teljes „balett szerelmi” lázban égett. 8 évesen felvételizett is a Cári Balettiskolába, de azt mondták, túlságosan beteges kinézete, jöjjön vissza később. Vissza is ment, és 10 évesen a neves intézmény tanonca lett. Az iskola elvégzése nem volt gyaloggalopp. Fogcsikorgatva ment csak a klasszikus alapok elsajátítása, ráadásul Anna, alkatilag, igencsak eltért az akkori balerina ideáltól: nem volt se erős, se kompakt; vékony bokája volt és lehetetlen nyúlánk végtagjai, ami miatt aztán seprűnyélnek/partvisnak csúfolták társai. Ám szívós és elszánt volt nagyon, különórákat vett, folyton-folyvást gyakorolt. A szokásos menetrend szerint, 8év alatt, el is végezte az iskolát és 1899-ben a Mariinszkij Színház táncosa lett.
Szokatlan jelenségnek számított a színpadon. Nyúlánk alakja és hozzá különleges, kissé bizarr stílusa (eléggé szabatosan követte csak az akadémia szabályokat) meglepte mind a kritikusokat, mind pedig a közönséget. Ám megszerették hamar és rövid idő alatt a társulat prímabalerinája lett (Vaclav Nizsinszkijjel egyetemben – csak ő a „pímabalettos” volt). Mindmáig legíresebb alakítása a Saint-Saëns zenéjére táncolt „A hattyú halála”, amit Mihail Fokin táncos-koreográfus direkte rá komponált.
1909-ben Szergej Gyagilev a Mariinszkij Színház mindkét üdvöskéjét, Pavlovát és Nizsinszkijt is átcsábította a frissen alapított Orosz Balett társulatába, vezető koreográfusnak pedig a kortárszene-rajongó (akkori kortárs, Sztravinszkij-, Debussy-, Saint-Saëns-fan) Fokint kérte fel. Anna azonban elégedetlen volt a ráosztott/ráformált szerepekkel, a férfi táncosok mellett, prímabalerinaság ide vagy oda, úgy érezte, nem tud kibontakozni. Így aztán búcsút mondott Gyagilevnek és 1910-ben saját társulatot alapított. Rengeteget turnéztak, az Újvilág általuk ismerte meg igazán, mi is az a klasszikus balett. Bejárták a föld kerekét: Európát, Ázsiát, Amerikát, Afrikát, Új-Zélandot és Ausztráliát. Kedvét keresték, bálványozták, imádták mindenütt. Repülő híján hajóval vagy vonattal szelték át a kontinenseket. Egyik ilyen útjuk alkalmával, mikor Hollandiába készültek éppen, éjnek évadján kisebb baleset érte a vonatot. Anna kiszállt, hogy megnézze, mi történhetett, ám csak egy könnyű felöltőt kanyarított vékony pizsamájára és megfázott, amiből tüdőgyulladás lett. Két hét múlva, 1931. január 23-án meghalt. A társulat, a soron következő állomáson Pavlova emlékére megtartotta az előadást, de nem vette át senki szerepét, egy fénycsóva körzött a színpadon ott, hol ő táncolt volna.
Fellépéseiről, táncáról sok felvétel is készült, és jó pár - a modern technológiának hála - az interneten is elérhető.
Kivételesen finom jelenség lehetett, kemény akarattal, végtelen szívóssággal és biztosan némi gyarlósággal is. Azzal, ahonnan indult, amit és ahogyan elért és aztán adott tovább, nekem örökérvényű példakép. Ha történetesen nem balerina lett volna, akkor is.

(A tortatörténetet inkább külön vettem, mert így is elég hosszúra sikeresett az írás, ám így legalább képet is tudok majd mellékelni hozzá.)
A kép pedig innen van:
http://30.media.tumblr.com/tumblr_kr72yu5Gzq1qzdzano1_500.jpg

2010. május 31., hétfő

Mesék Mátyás királyról (II.)

Mátyásunk immáron harmincas éveiben járó, érett férfiember, hírneves uralkodó, stabil trónnal, gazdag országgal tarsolyában. Csupán a feleség hibádzik, az kellene már csak.
A sikeres magyar külpolitika Mátyás renoméját is feltupírozta, az 1470-es évekre egészen jó partinak számított Európa-szerte. Már-már a bőség zavarával volt kénytelen(?) szembesülni, annyi jelentkező akadt hirtelen, ki pont őt szerette volna férjnek/vőnek. Meghányva-vetve a kínálkozó lehetőségeket, végül a nápolyi uralkodó, Aragóniai Ferdinánd 17 éves lányát kérte magának nőül. Hamar nyélbe is ütötték az eljegyzést, ám a vőlegény egyéb elfoglaltságai miatt csak 1476-ban kerülhetett sor az esküvőre.

Szegény Beatrix-szal rútul elbánt az emlékezet. Pedig annyira azért nem szolgált rá rosszhírére, mint amennyire kibabráltak vele. Tény és való, megvolt a maga akarata, elképzelése a dolgokról. Az pedig nem mindig szerencsés. Igazából, több gondja is volt vele az akkori népnek: 1, külföldi volt – ami királynők esetében nem ritka, sőt! a koronás házasságok célja épp’a külkapcsolatok megerősítése volt –, szóval alapjában gyanús, ráadásul ideális bűnbak; 2, nő volt… de a királynőknek már csak ilyen a természete; 3, művelt és okos volt nagyon, amit nem egy krónikása a kornak tanúsít. Otthon a legjobb humanista mesterek nevelték, beszélt latinul, járatos volt a klasszikus tudományokban, irodalomban, művészetekben. Mátyás történetírójának, Antoni Bonfininek köszönhetően még az is tudvalevő róla, hogy nagy sakkozó volt, noch dazu, az első sakkozó, akit név szerint ismer a magyar történelem.

Az újdonsült királyné, amint megérkezett, egyből felforgatta az addigi rendet, finom ízlésével csak úgy borzolta a vaskos magyar kedélyeket.
Már a lakodalmas vacsoránál megmutatkozott „forradalmár” természete, alaposan átrendezte az addig szokásos ülésrendet, véget vetett az ingyen élésnek, a potya dínom-dánomnak. A királyi pár asztalánál eztán már csak a legszűkebb rokonság és a legelőkelőbb követek foglalhattak helyet, akik – régi rómaiak módjára – egy jókora, négyszögletű asztalt ültek körbe.
A királyi hajlék berendezést illetően is újító tervekkel fordult urához. Az alacsony belmagasságú, puritán, már-már rideg termeket kibővítette, drága kárpitokkal borított tágas étkezőszobákat, aranyos hálókamrákat építtetett. ( A vidéki udvarházakban fagyoskodó urak csőrét az újdonsült királyi kényelem azért eléggé bökte… )
Az ifjú királynő a magyar konyhát sem hagyta érintetlen.
Hiányolta a mediterrán fogásokat, na!
Kéretett is hazulról pár nápolyi szakácsot, akik felszerelkezve az dél-itáliai konyha alapanyagaival, elszántan vetették bele magukat a budai vár konyhájába. Mátyásnak nem nagyon volt ellenvetése. Nagy ínyenc hírében állt ő is, sokra értékelte a szakácsművészetet, sőt, rendszeresen szép kis birtokkal honorálta azokat a szakácsokat, akiknek főztje a legkevesebb emberáldozatot követelte. Ezt a jutalmat, akkoriban, azért nem volt könnyű kiérdemelni. Egy nagyobb vendégsereggel járó lakoma elkészítésének már egy héttel korábban neki kellett kezdeni, a sok-sok szárnyast, vadat, halat előkészíteni. A tartósítási eljárások még nagyon gyerekcipőben jártak, persze sóztak, füstöltek bőszen, de hát az nem való mindenhez. Így aztán nem egyszer előfordult, hogy romlott fogás került az alkalmi asztalra, az ünnepi vacsora párak számára egyben az utolsót is jelentette. Meglehet, a földjutalom is serkentette a szakácsok innovációs kedvét, ám tény, ekkor fundálták ki azt a hűtési eljárást, ami kellően hatékonynak bizonyult a lakomák okozta emberveszteség minimalizálására: ástak egy pár méter mély gödröt, jól zárható cserépedényekben ide helyezték a már elkészített fogásokat, visszaszórták rá a földkupacot, bottal megjelölték a helyét, és időjárástól függően 1-2 naponta vízzel megöntözték, így tartva hűsen az elásott ételt.

Beatrixnak köszönhetően itáliai ízekkel finomodott a magyar gasztronómia. Nagy divatja lett az olaszdióval, sáfránnyal, borssal, ánizzsal, gyömbérrel, fahéjjal erősen fűszerezett, mártásos húsoknak. A királyné „hozományai” közül a király kedvenc csemegéje a füge lett, no meg a gesztenye (amiből volt már ugyan Magyarországon korábban is, de nagyüzemben ekkor kezdték csak termeszteni) és állítólag - Beatrix írta egyik hazaküldött levelében - első kóstolásra rácuppant a vöröshagymára, fokhagymára. A hagyma ettől kezdve lett a magyar konyha fundamentuma. Kevés olyan klasszikus „magyaros” fogás van, melynek receptje ne azzal indítana: „végy egy fej felaprított vöröshagymát és zsiradékon párold, míg üveges nem lesz…”.
A sajtkultúra gazdagításáért sokat tettek az Itáliából kéretett sajtmesterek, és ha nincs a nápolyi királyleány, ki tudja, mikor látunk először marcipánt.

A vígasságokhoz is értett nagyon itáliai királynénk. A Csepel-szigeten gyakorta rendeztetett lovas futamokat, a versenyszámok közti szünetekben pedig cigány muzsikusokkal húzatta a talpalávalót. Zenei ízlésével máig tartó divatot teremtett, Beatrix óta jegyzik hazánkban a cigány muzsikusokat, korábbi időkből nem tett róluk említést senki.
A királyi pár egészen boldogan éldegélt volna… nagy fejtörést okozott azonban Mátyásnak, hogy nem született gyermek a frigyből, még „csak” egy lány se. Beatrix bevetette az összes népi praktikát, kuruzslókat hivatott messzi földről, zarándokolt, imádkozott, diétázott, testmozgott, de nem jött az a gyermekáldás sosem. A király így arra jutott, hogy törvénytelen fiát ülteti maga mellé és majdan helyébe a trónra. Egyezkedett, tárgyalt a nagyurakkal, akik szavuk is adták nagy egyetértésben: nem kukacoskodnak majd, ha eljön Corvin János ideje… Csakhogy a királyi nejjel is voltak parázs (és tüzesebb) viták emiatt, mert neki nagyon nem volt ínyére, hogy más asszony üljék ideje korán helyére, ha netán úgy adódik, hogy Mátyás hamarabb hal meg, mint kéne.
Hamarabb halt meg. De nem azért, mert megmérgezték! Egyszerűen agyszélhűdés érte.
Corvin János természetesen nem lett király. A rendek szava hamar elszállt, jobb szerettek volna valami simulékonyabb uralkodót, mert a Hunyadi vér, az Hunyadi vér, kell a csudának újabb 30-40 év szigor, rend és regula. Beatrix is pályázott a trónra, de a női uralkodó Európa szívében nem volt módi, nincs mese, jól kell férjhez menni! Ki is szemelte magának a Jagellók II. Ulászlóját, akivel már ismerték egymást régről, sakkoztak is együtt nagyokat, szóval, sima ügynek tűnt a frigy. Ulászló, kénytelen-kelletlen ugyan, de belement… majd csak lesz valami, más nem, a magyar trón. Titkon azért bízott valami utolsó pillanatos kibúvóban, mentőövben. Érkezett is. Az esküvői szertartást az érsek, Bakócz Tamás celebrálta, aki az eskü szövegében szándékosan hibát ejtett, így hiába volt a nagy felhajtás, a házasság érvénytelen volt már az elejétől kezdve. Beatrix csak két évvel később, az 1492. évi országgyűlés alkalmával jött rá, hogy csúnyán becsapták, nevetségessé tették, kijátszották. Dúlva-fúlva – és jogos sértettséggel – vonult vissza Nápolyba.
Sajnos itt sem volt már olyan arany élet, mint ifjúkorában, az Aragoniak-kora leáldozóban volt, és ex-királynőként ő is komoly anyagi gondokkal küszködött. 51 évesen, 1508-ban halt meg a nápolyi Castel Capuanoban.

a kép pedig innen van:
http://www.geographic.hu/images/napihirek/4553.jpg

2010. május 27., csütörtök

Pünkösdi vigalmak

Vidám ünnep volt a pünkösd faluhelyen nálunk, rengeteg babonával, hiedelemmel, népszokással – izgalmas kevercsei pogány és keresztény tradícióknak. Az egyház sokhelyütt tiltotta is őket, nem sok sikerrel. Hogy a templomba járókat elkápráztassák, szépen megadták a módját az ünnepi miséknek, a karácsonyi, húsvéti istentiszteletekhez hasonlóan ennek is megvolt a maga koreográfiája. Az asszonyok és lányok bíborszín ruhát öltöttek – a férfiak nem bonyolították túl, felhúzták a szokásos ünneplőt, és már menetkészek is voltak –, hajuk copfba fonták és bal vállukra vetették, így indultak a templomba, ott aztán a hívek közé a Szentlélek lángját szimbolizáló vörös rózsaszirmokat szórtak és fehér galambot reptettek. A templomi program után vette kezdetét a pünkösd profánabb ünneplése. Tájegységenként mást és mást találtak ki e napra: volt törökbasázás, rabjárás meg borzakirály (kisfiúkat öltöztettek be hol török basának, hol láncos rabnak, hol bodzaköpenyes királynak és vele járta végig a többi fiú a házakat, ajándékokat, adományokat kérve). A Dunántúlon gyakori volt a pünkösdi királynézás is: itt a lányok látogatták körbe a falut, közülük a legkisebbet és legszebbet kiválasztották királynénak, maguk közé fogták, fátyollal letakartak és így vonultak házról házra, az udvarban énekeltek egyet, mondókáztak, jókívánságokat mondtak, cserébe meg ajándékokat vártak. Ha nem kaptak, átkozódtak.
Biztos, ami biztos alapon, eme ünnep reggelén is tavaszköszöntöttek (ezt, a húsvét óta eltelt 50 napban megtette párszor a régi nép), az ablakokba és a kerítés lécei közé virágot tűztek, nehogy villám sújtson a portára, a ház és istálló ajtaja fölé pedig zöld ágakat tettek, hogy a villámon kívül ártó szellem se érje a házat.

A nagyfiúk igencsak várhatták már pünkösd napját, mert ilyenkor avatták őket legénnyé, s járhattak aztán az ivóba szabadon, udvarolhattak kedvükre. A „nagykorúság” nem járt ám csak úgy, alanyi jogon, különféle próbatételeken kellett bizonyosságát adni az „érettségnek”. Ilyen beavatási szertartáshoz hasonlatos dolog volt a pünkösdi király kiválasztása is, amelyre rendszerint valamilyen versenyjáték, legstílusosabb esetben lovas futam keretében került sor, esetleg birkahajsszal mérték össze erejüket a legények. (De volt, ahol kakasütéssel vagy gúnárnyakszakítással választották ki a legrátermettebbet, de ezek meglehetősen csúnya akciók voltak, állatvédők ma hevesen és jogosan tiltakoznának ellene, nem is ecsetelem mibenlétük.) Már a XVI. századból vannak olyan feljegyzések, amelyek a pünkösdi királyság múló, értéktelen voltával példálóznak. Lehet, hogy csak egy évig tartott, de addig azért arany élete volt a kiskirálynak. Jókai Mór az Egy magyar nábob című regényében részletesen elmeséli, miféle kiváltásokkal járt e "királyi" cím: például minden mulatságra és lakodalomra automatice hivatalos volt, egy éven át ingyen fogyaszthatott a kocsmában a falu kontójára, társai őrizték lovait, marháit, és testi fenyítés nélkül úszta meg, ha a közrend ellen valami apróbb csínyt vétett, sőt, legénybíróként még társai ügyében is ítélkezhetett. Tulajdonképpen, a pünkösdi király lett egy évre a többi legény bandavezére.
A "pünkösdi királyság" intézményét és annak ideiglenes voltát igen komolyan vették. A kiegyezés után, Ferenc József koronázásának időpontja, eredetileg, épp' pünkösdhétfőre esett volna, ám az egyik élelmes szervező még időben kapcsolt, s hogy az uralkodást babona, rontás ne érje, másik napra tetette át a ceremóniát.

Pünkösdkor nagyon kellett vigyázni, mit tesz, és mit nem tesz az ember, annyi volt a hozzá kötődő babona, hiedelem, praktika. Úgy tartották, ha ilyenkor szép az idő, jó bor lesz, ám annak dacára, hogy a májusi eső aranyat ér, a pünkösdi zuhé ritkán hoz jót. A szelet szidni nem szabadott e napon, mert ilyenkor az a Szentlélek szájából jön egyenest, bárki, ki rossz szóval illette, szélhűdéssel lett büntetve. A budaörsi svábok korán reggel még ki is tárták az összes ablakot, hogy a Szentlélek jól körbecikázhasson a házon.
Hívságokra is volt mód ilyenkor, egy évre garantálni lehetett a hamvas szépséget.
Reggel, még napkelte előtt harmat után kutattak a lányok, főleg a szeplősök, mert ha abban megmosták arcukat, a szeplőknek se híre, se hamva nem volt már, szépek lettek egytől egyig.
Pünkösdvasárnap hajnalban vagy még előző este, ki tehette, megfürdött a Tiszában, hogy elejét vegye mindenféle csúnya betegségnek, utána aztán a part menti fűzek lombjai alatt fésülködtek. Se jövet, se menet nem szóltak egymáshoz a lányok, így nem foghatott rajtuk semmi igézés, rontás.
Azok se maradtak védtelen, kiknek a Tisza nem esett útba: elég volt pünkösdi rózsát szórniuk a mosdóvízbe, és az egészség ezzel le is volt tudva.
Az élelmezési gondok felmerülését megelőzendő a teheneket nyírfaággal csapkodták meg, hogy jól tejeljenek, a jó gabonatermés érdekében a kiszomboriak ünnepkor kenyeret égettek és hamut a földekre szórták. Mint más ünnepekkor is, most is sütöttek kalácsot, édes tésztát, ezúttal azért, hogy szép sárga legyen a kender.

Kimondottan spéci menü nem volt e két napra. Ilyenkor a rántott csirke vagy az idei liba dukált, uborkasalátával. Kinek volt juha, azt evett inkább: báránysültet vagy báránypaprikást. Akadt, ahol még ősszel koszorúba font gesztenyét tettek el verembe, hogy pünkösdkor abból csemegézzenek a ház előtt.
Kebelbarátok és kebelbarátnék, barátságuk megpecsételendő, hímzett kendővel letakart komatálat vittek egymásnak, gazdagon megrakva süteménnyel, kaláccsal, gyümölcsökkel.

Nagy szerelmek szárba szökkenésének is kedvezett az ünnep, ha valamikor, most aztán igazán ki lehetett mutatni, kinek ki a szíve választottja: a legények rózsát csempésztek a kiválasztott lány ablakába, de volt, ahol pünkösd reggelére állították fel a májusfát mint szerelmi vallomást a lányos ház udvarába. Cserébe a fiúk kézzel font koszorút kaptak. Ami már tényleg felhívás volt keringőre, az a mátkatálazás intézménye: ezúttal is a legény kezdeményezett, és borral, kaláccsal teli tálat küldött a lánynak, ha az vevő volt az ajánlatra, viszonzásként egy hasonló tartalommal ellátottat adott a fiúnak ő is.

Ha valaki igazán elővigyázatos volt - vagy igazán szerelmes -, és szisztematikusan végigment az összes praktikán, bebiztosítva egészséget, szépséget, termést és szerelmet az elkövetkező hónapokra, éppen hogy csak végzett a második nap nyugtára.

a kép pedig innen van:
http://magyarmuzeum.org/uploaded/images/20040322-180942_1.jpg

2010. május 24., hétfő

Piros pünkösd napján

Arra gondoltam, megszakítom a reneszánsz beszámolót, mert pünkösd van, és ildomos volna szólni pár szót róla. Bevallom kerek perec, a pünkösd mibenlétével hadilábon álltam sokáig. Azt tudtam, hogy ez a Szentlélek eljövetelének és az egyház megalapításának ünnepe. Igen ám, csakhogy az apostolok és Szűz Mária, anno, már eleve azért ültek össze, hogy pünkösdöt ünnepeljenek, pedig akkor tutira nem tudták még, hogy széllel, lángocskákkal és nyelvi kavalkádot teremtve leszáll közéjük a Szentlélek. Ergo, nem azért találkoztak, hogy ünnepet alapítsanak...

A pünkösdölés sokkal régebbi találmány. Az Ószövetség szerint Isten három ünnepet rendelt el a zsidóknak:
"Háromszor szentelj nekem ünnepet évenként! Tartsd meg a kovásztalan kenyerek ünnepét! Hét napig egyél kovásztalan kenyeret, ahogyan megparancsoltam neked, az Ábib hónap megszabott idején, mert akkor jöttél ki Egyiptomból. Üres kézzel senki se jelenjék meg előttem! Azután az aratás ünnepét, amikor meződ vetésének első termését takarítod be. És a betakarítás ünnepét az esztendő végén, amikor a termést betakarítod a mezőről. Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi az Úristen színe előtt (Jeruzsálemben)!" (2Mózes 23:14-17) "Számoljatok a szombatra következő naptól, tehát attól a naptól, amelyen elviszitek a felmutatásra szánt kévét, hét teljes hetet. Ötven napot számoljatok a hetedik szombat utáni napig, és akkor mutassatok be új ételáldozatot az Úrnak!" (3Mózes 23:15-16)
A középső ünnep, amely az elsőt követően kereken az 50. napra esik, pünkösd, héberül sávuót, az új kenyér és a törvényadás ünnepe. Mózes ekkor kapta kézhez a Tízparancsolat kőtábláit a Szináj-hegyen, s vele együtt a zsidóság az Írott Tant és a Szóbeli Tant. Erről megemlékezni gyűltek össze a tanítványok Máriával, amikor egyszer csak megérkezett a Szentlélek… és lett a zsidóság nagy ünnepéből a kereszténység nagy ünnepe. A többi meg már egyháztörténet.

A zsidók és a keresztények mellett a rómaiak sem tétlenkedtek ilyenkor. Ők nem sávuót, nem pünkösdöt, hanem floraliát ültek: Flórát, a virágok, a virágzás istennőjét ünnepelték és vele a természetet, a termést, az újjászületést. Magukat szépen virágba öltöztették és elmerültek a vásári forgatagban. Volt itt minden, cirkusz, tánc, komédia, túláradó jókedv, pajzán örömök, durva tréfa. A mulatozó nép közé olykor – a termékenységet szimbolizáló és e gesztussal, remélhetőleg, garantáló – babot, lencsét, borsót szórtak.
(Folytatása következik hamarost, kisebb szemelvényekkel a magyar pünkösdölési szokásokat illetően... )

2010. május 19., szerda

Mesék Mátyás királyról (I.)

A héten visszacsöppentem a széllel, orkánnal, esővel, faggyal stb. dacoló, lelkes külföldieknek várost mutató (és szintén lelkes) idegenvezető szerepébe.
(A feladatra való felkészülés a gasztronómiai kutatásokra és írásra fordítható szabad kapacitás rovására ment… felgyülemlett némi restanciám e téren szépen.)

Egy városnézésnél vannak megkerülhetetlen, vannak hálás és vannak megkerülhetetlen, de egyben hálás témák. (Különben meg, bármi, ami szembejön, „hálás”, mert vérprofi idegenvezető nem szelektál, ugyanolyan lelkesedéssel tud előadni Stadionokról, Városligetről, Citadelláról.)
Az én legnagyobb attrakcióm - mostanság - Mátyás király. Ő a tipikusan HÁLÁS téma. Egyfelől, mert úton-útfélen a Hunyadiakba botlik az ember (déli harangszó, itt-ott feltűnő hollók csőrükben gyűrűvel, Hősök tere, Vajdahunyad vára, Mátyás templom stb.), másrészt meg, mégiscsak ő volt a mi "utolsó nagy magyar" királyunk, reneszánsz uralkodónk, az igazságos, a bölcs, kinek idején a haza csak úgy virágzott, majd kicsattant. Annyi volt nemes tulajdonsága, hogy az szinte már felsorolhatatlan! Rosszat nem mond róla egy forrás sem. (A kollektív történelmi emlékezet meglehetősen szelektív tud lenni.) Az azért mindenképpen kiemelendő még, hogy a magyar gasztronómiát illetően is aranykort hozott uralkodása. Igaz, eme érdemen osztozni kényszerült, itáliai kapcsolata javára volt írható a sok szerencsés újítás. Gondos feleségválasztásának köszönhetően került konyhánkban (többek közt) méltó helyére a hagyma, fokhagyma, fahéj, gesztenye, és terjedt el Magyarországon a füge valamint a különféle sajtok készítése.

Mátyás iránti vonzalmam cseppet sem új keletű, vagy 23-24 éve a Mesék Mátyás királyról c. mesesorozattal egyből belopta magát szívembe. 4-5 éves fejjel már nagyon fogékony voltam a romantikára, leginkább azokat a részeket vártam, melyekben feltűnt némi szerelmi szál is – szerencsére, minden második ilyen volt. Egy idő után azonban gyanús lett nekem a fickó, hogy lehetett ennyi mátkája?! Figyeltem is aztán, nem ugyanazon leányt veszi-e el újra meg újra, de nem. Volt, hogy szőkével, volt, hogy barnával, volt, hogy feketével lépett frigyre.
Mondjuk a király a király, na de ez azért már mégiscsak túlzás.
Aztán meg, mikor megtudtam, hogy igazándiból semmiféle parasztlányból nem csinált ő királynét, olyannyira nem, hogy volt néki rendes felesége, királyleány, kettő is (pontosabban: kettő és fél)… csak még érdekesebbé vált alakja.

Az első, nem „teljes értékű frigy” (mert nem volt se lagzi, se elhálás, még csak nem is ismerték egymást a kiszemeltek) a Cillei család Erzsébetével köttetett az akkor még csupán 12 esztendős Mátyással. Le is papírozták már a dolgot, ám ekkor Mátyás nagybátyja, Szilágyi Mihály jobb partit talált, a cseh király, Podjebrád György leányát, Katalint szemelte ki unokaöccsének. 1461 májusában indult el a 12 éves Katalin Prágából Magyarországra, leendő anyósa, Szilágyi Erzsébet és kísérői társaságában, de a násszal egy picit még vártak, csak 1463-ban ülték meg a lakodalmat. Addigra, noha kifejezetten politikai okokból történt a leánykérés (de akkoriban nem is járta másként), a menyasszony és vőlegény igen megkedvelte egymást, boldogan is élhettek volna, ám a rákövetkező évben, mikor Katalin egy fiúcskát hozott világra, meghaltak mindketten gyermekágyi lázban.
Több mint 10 évbe telt, mígnem újra asszony került a várhoz. Nem volt egyszerű a választás, hol a rendek álltak ellen a királyi óhajnak, hol pedig az óhajtottól kapott Mátyás kosarat. Az eladósorban lévő királykisasszonyoknak (és atyjaiknak) nem igazán fűlött foguk a magyar trónra. Mátyás nem nagyon búslakodott nőtlensége miatt, tette dolgát, élte világát. Ez idő tájt történt, hogy királyunknak, Boroszlót dúlva megakadt a szeme egy kitagadott bécsi polgárleányon, Édelpeck Borbálán. Haza már vele tért Budára, külön lakosztályt rendeztetett be számára, s állítólag annyira szerette, hogy jó darabig nem is vetett szemet másra. A szerelemből gyermek fogant (Corvin Jánosunk), nem kis bonyodalmat okozva majdan…
(Folytatása következi hamarost, melyben színre lép és méltatásra kerül a Nápolyból érkezett Beatrix, ki itáliai szájíz szerint formálta át a budai lakás- és konyhakultúrát.)
a kép pedig innen van: