2010. augusztus 28., szombat

"Nékem csak Budapest kell..." - előszó "A Japán"-hoz

Nyaranta elfog a Budapest nosztalgia.
Igaz, érzem én amúgyis gyakorta, elnézte kissé a Gondviselés időzítésem és pár évtizeddel később helyezett földi pályára, mint kellett volna. Ez ellen már nincs mit tenni, de a magam módján azért kompenzálok, s ha úgy tartja kedvem, hát picit időutazok. Nem megyek messze sosem, megelégszem a XX. század elejével, a századfordulótól az ’50-es évekig bezárólag választom meg desztinációmat, attól függően, mit olvastam, láttam éppen. Elvégre egy igazi turista készül az útra, alapoz: szisztematikusan keresgél, utánolvas, böngész… és van, hogy csak úgy, l’art pour l’art nézeget, olvasgatat, s egyszeriben kedve szottyan egy kis kiruccanásra (mert, teszem azt, véletlenül sikerült századjára is megnéznie az Állami áruház című műremeket, ami übergiccs a javából, de abból a bájosan fárasztó fajtából).

Újfent a régi kávéházakba vagyok teljesen belepistulva, ugyan a kávét nem igen szeretem, csupán felnőttes nagyoskodásból iszok olykor, és akkor is csak valami szentségtörően feltuningolt kotyvasz formájában (minek láttán minden elvetemült kávérajongó fejjel menne a falnak). De a századelő kávéházai nem is a kávéról szóltak. Senki sem azért járt oda. A századforduló, majd a világháborúk közti időszak kávémérései sok esetben – nomen est omen - a kor szellemi központjai is voltak, abszolúte hűen az első, keleti kávéházak elnevezéséhez, miket hol „mekteb muharribin”-nek (vitatkozás iskolája), hol „mekteb-i-ifránnak”-nak (bölcsek iskolája) hívtak. A kávé - ahogy arrafelé mondták: a „bölcsek bora”, a „szellem itala” -, végtére is arra szolgált, hogy élénküljön az elme, megerdjék a nyelv, cikázzanak a gondolatok, azt magában inni nem lett volna értelme semmi, hisz a lényeg vész oda pont (magában ritkán disputál az ember).

Ilyen „iskolákból”, szellemi műhelyekből volt nekünk rengeteg anno, és bennük sok „szellem,” halhatatlanok és halandók - non-stop. Nem volt ez drága mulatság, cseppet sem. Ugyan én kétkedő voltam kissé, hogy lehet, hogy a sok nincstelen művészlelkünk egész álló nap csak kávéházról kávéházra járt, elvégre a fogyasztás valamit valamiért alapon működik mióta világ a világ, egy vendéglátó egységben pedig nem vall ildomos jellemre semmit sem kérni. Igen ám, csakhogy itt alternative is rendezni lehetett a cehhet, korona/pengő híján megtette egy kép vagy egy írásos sziporka is, kinek mi volt kenyere, meg hát az árképzés és a vendégszeretet is másként működött akkor, nem nézték ki olyan könnyen az embert, ha csupán egy csésze kávé mellett ücsörgött órákon át, akkor se. Sajátos volt itt az üzletmenet, elvégre a filléres közönségtől sokat kaszálni nem nagyon lehetett. A kávéházas ember mégsem bánta ezt, különleges lelkület volt az is: művészetbarát, mecénás, jótevő, mentsvár, „gazdag nagybácsi” stb. Zengtek is róluk a legendák szép számmal…

(Folytatása következik hamarost, kis kirándulással a Japán Kávéházba Kraszner Menyhérthez, szót ejtve galerikről, Lechner Ödönről, Rejtő Jenőről, József Attiláról, a MIÉNK-ről, a „javító kávéról”.)

a kép pedig Vaszary János festménye és innen van:
http://budapestifestmenyek.csicsada.fotoalbum2.hu/viewlarge/pictureid/5700582

2010. augusztus 17., kedd

Szappanopera à la Krétakör

A 2008 decemberében kezdődött Krétakör-Káva (Kulturális Műhely) együttműködés legújabb produktuma az Új Néző pogram keretében: "az ároktői szappanopera", avagy mihez kezd egymással egy csapat szociológus, színész, drámapedagógus és egy falucskányi néző, ha történetesen Schilling Árpád a rendező.
Íme: http://nol.hu/lap/mo/20100817-az_aroktoi_szappanopera

(A korábbi közös munkáról itt található némi olvasnivaló:
http://kretakor.blog.hu/2009/01/01/a_kava_es_a_kretakor_egyuttmukodesenek_kezdete

2010. augusztus 14., szombat

"Nékem csak Budapest kell..." - a Drechsler Café-Restaurant

Ilyentájt, augusztus vége felé, az ovis majd iskolai szünetek miatt előállt gyerek-elhelyezési gondok áthidalásaként rendszerint kihelyeztek engem Pestre, az apai nagyszülőkhöz. (Nyár közepén meg Gencsre, az anyai nagyszülőkhöz. Picit azért voltam otthon is, de az összevont csoportos nyári óvodát ki nem állhattam, mert egyedül csak én voltam benne egésznapos megszokott kis bandámból, ráadásul az óvónénik is gyakran cserélődtek, csak ritkán láttam az én Papp Zsuzsa nénim.) Nagypapám kutya kötelességének érezte, hogy minden nyáron sorra járjuk a főbb látványosságokat, egész napokat troliztunk, metróztunk, villamosoztunk Zuglóból be, majd vissza ki… a rekkenő nagy hőségben. 10 éves koromra magabiztos Pest-tudásra tettem szert, tudtam már, mi merre és hogy honnan hova, hogyan. Már volt egy-két kedvenc helyem is, mint például a Margitsziget, a Tóth Árpád sétány, Vajdahunyadostúl a Városliget meg a Vörösmarty tér és annak oroszlános kútjai (itt remekül lehetett fröcskölni és szaladgálni). A kedvenc helyek/épületek repertoárja továbbra is csak bővül és bővül, közülük az egyik legkedvesebb a hajdani Balettintézet. Szegény, mára már kész médiasztár, botrányceleb lett. A minap is, az egyik tévéhíradóban látom viszont, micsoda hercehurca megy körülötte. Áldatlan egy állapotban, lakatlan mállik csak, és ugyan van neki tulaja, valami mediterrán, de nyúlni nem nyúl az épülethez. Egyszer régen felreppent a hír, tán szálloda lesz belőle, luxushotel…
A luxus jegyében is fogant anno, bérpalotának építették, de kávéházáról lett igazán híres, majd a második világháború után államosították és egészen az 1990-es évek végéig a Balettintézet növendékei spicceltek és pukedliztek benne. Azóta, több mint tíz éve, az épület csak áll és vár, és közben foszladozik. Az egykori Drechsler-palota jövője talány, múltja viszont kincsesbánya, reményteli, szépemlékű idők krónikása.
A XIX. század második felében, mikor már elcsitultak a forradalmi kedélyek, az osztrák-magyar népek szépen kiegyeztek, s lett pénz meg prosperáció, városegyesítés és gazdasági konjunktúra, kitalálták a hon atyjai, végre ünnepelni is kéne, pláne, hogy lassan 1000 éves lesz a haza. Ezen alkalomból épült az Andrássy út (meg sok minden más) és szép sorjában, rajta a sok palota. A millenniumi nagyratörő álmok és a szűkös pénz- és időkeret kontrasztja ugyan okozott némi kalamajkát, újragondolást, de a végeredmény miatt szerénykedni ok egy szál se. A várostervezőknek volt honnan koppintani: a kor minta nagyvárosa a III. Napóleon regnálása alatt szisztematikusan kipofozott Párizs volt, valamennyi nyugati főváros a franciákat utánozta, köztük Bécs is, Budapest meg Bécset akarta utolérni (minimum utolérni).

Az egyre csinosodó fővárosban hamar megélénkült a társasági élet, a pesti ember (meg a budai is) nyugatias szokásokat öltött, napjában háromszor étkezett, ha kedve szottyant, ezen kívül még jókat tízóraizgatott, uzsonnázott, kiöltözve korzózott és kávéházakban lebzselt szüntelen. Volt hely minderre, választék akadt bőven, a századfordulóra majd félezer kávémérése volt Budapestnek, és hozzá vagy 800 000 lakója, akik akár egész napokra bevetették magukat a kávéházi forgatagba. Nem együk ott is élt, szinte csak aludni járt el semmi kis pénzéből bérelt ágyára. A kávéház volt a fórum, a piázza, a chat-szoba. Ez volt a mi „francia szalonunk”, „angol klubunk”. „Ágazatok” szerint szépen elkülönülve, mindenkinek megvolt a magáé: kereskedőknek, ügynököknek, politikusoknak, tollforgatóknak, színészeknek, festőknek, íróknak-költőknek stb. A táncos – és zenészemberek operai érdekeltségekkel is bíró része az Operaházzal szemközti Drechsler-palotában ütött tanyát. Könnyűszerrel csak átlibbentek az egyik új-reneszánsz épületből a másik új-reneszánsz épületbe, csak míg az Opera, stílusát tekintve az itáliai irányzathoz tartozik, a hajdani bérpalota a francia iskolát képviseli. Az utóbbit a MÁV Nyugdíjintézetének megbízásából két fiatal építész tervezte: Lechner Ödön és Pártos Gyula. „Becsvágyam sarkallt, de vigyáznom kellett, hogy az én épületem ne viselkedjék tolakodóan Ybl remekével szemben, mert az udvarhölgy lehet szebb, mint a királyné, de úgy kell, hogy a királyné királyné maradjon.” – írta Lechner a megbízatás elfogadása kapcsán.
Az épületet pár év alatt felhúzták és ugyanabban az évben lett kész, mint Ybl Miklós Operaháza (ami viszont 9éven át készült, de abszolúte megvolt rá az ok – leginkább finanszírozási gondok – ráadásul Ybl ekkoriban parallel dolgozott az Operaházon, a Bazilikán, a Budavári Palota átalakításán, a Várkert-bazáron és még néhány főúri kastélyon). A bérpalota átadását követő esztendőben, 1885-ben, pazar kávéház nyílt a ház alsó szintjén, a Drechsler Béla vezette „Drechsler-Café-restaurant”. (Amit itt-ott Reitter-kávézó néven is jegyeznek, de hogy ki is volt ez a Reitter, talány.) Az, hogy a XIX. század vége felé egy kávéház berendezése ízlésesen rongyrázós volt, nem ment kuriózumszámba – jól felszerelt biliárdtermével például nem is lett volna mit büszkélkedni, elvégre ez akkoriban „alapfelszerelésnek” számított, mi több, egy kávéháznak hatóságilag előírt kötelessége volt két biliárdasztalt is biztosítani vendégei részére. Ám az alagsori tekepálya, a félemeleti különterem, a söröző, női szalon, és ehhez még a gőzfűtés és a villanyvilágítás .. az igen, az már kunszt.
Helyzeti előnyéből adódóan, a Budapesten koncertező zenészek színe-java megfordult a Drexlerben(!). Bár volt ebben némi machináció is: a kávéház számtalan asztaltársasága közül a Muskátli Asztaltáraság kimondottan azzal a céllal alakult meg, hogy a hazánkba látogató hírneveseknek méltó szórakoztatást biztosítson, így aztán meglehet, e nemes küldetéstől vezérelt társaság ügybuzgóságának köszönhető, hogy Leoncavallo, Mahler, Puccini és még Ibsen is vendégeskedett egyet a Drechslerben. Jókai Mór is szívesen járhatott ide, aki, Krúdy Gyula elmondása szerint, itt táncolt utoljára a nagyközönség előtt: többen is látni vélték, amint csárdást és verbunkost lejt a kávéház egyik pincérnőjével.
Az első világháborúig vidáman pezsgett itt az élet, 1918. után viszont már más idők jöttek, a kávéházak forgalma csappanni kezdett. Volni voltak még ugyan, szép számmal, de valami eltűnt belőlük – a mindennapok hirtelenjében felgyorsultak, a különféle, modern masinák kezdték diktálni az ütemet, s nem akadt már annyi idő a komótos disputákra, ücsörgésekre. A második nagy háborút megelőző politikai sürgés-forgásból, pártoskodásból még kijutott azért a Drechslernek is: itt székelt egy ideig az 1939-ben megalakult Nemzeti Parasztpárt. Aztán lett, ami lett, jött világégés, rendszerváltás. Az egykori bérpalotát államosították, a kávéházat bezárták, az épületet az Állami Balettintézetnek adták. Majd’ 50 évig rendjén is volt ez így, mígnem, 1997-ben a város túladott a házon, a táncosoknak költözni kellett, az eleddig folyton nyüzsgő palota kiürült… Arról pedig, ami azóta történt – vagy nem történt –, cikkeznek bőven máshol, mások.

a kép pedig innen van:
http://mek.oszk.hu/01900/01905/html/index606.html

2010. augusztus 7., szombat

...mert géptelen képtelen (volt)

Az elmúlt hónapok kósza aktivítása a hirtelen jött és hosszan tartó géptelenség számlájára írható. Az állapot immáron normalizálódott, a gép új, a kedv lankadatlan, a rendszeresség a régi kerékvágásba zökken majd megint.