Női(?) szeszély (III.)

Az előző bejegyzés folytatása I. Erzsébettől kezdve a XIX. század végéig – és a hívságok sorának (itt) ezennel vége is.
A XVI. század a vörösek korát hozta el, Anglia királynőjének, I. Erzsébetnek hála. Ő ugyan már nem vacakolt hajfestéssel, regenerálással, kondicionálással… reggelente kiválasztotta a sok közül éppen kedvenc parókáját, és a napi frizura-gond ezzel le is volt tudva.

A parókaviselés nagy divat lett (újra), férfiak és nők körében egyaránt. A rizsporos intrikák korában már egészen elképesztő méreteket öltött a parókakészítők kreativitása - és a megrendelők elvárása: komplett kis madárfészkeket, csendéleteket, idilleket építettek bele a póthajba, de nem ám miniatúrákat! A több kilós és már-már méteres parókák nem kevés fejfájást okoztak viselőjüknek: karbantartásához külön felszerelés kellett, komoly gyakorlatozást igényelt az egyensúly megtartása, és ha már elegük volt a frizurából, nem lehetett csak úgy lekapni, mert akkor oda az egész (ha netán viszketett alatta a fejbőr – ami könnyen előfordulhatott – egy kötőtű-szerű pálcikával lehetett vakarózni, diszkréten, máskülönben várni kellett hazáig, hogy enyhíteni lehessen a nyak és a fő fájdalmán). Ilyen hajzattal a fejen a közlekedés is komplikálódott: a hintókat átlagos emberméretre tervezték, ami annál magasabb, nehézkesen fért csak be… de nemesasszony gyalog mégsem járhatott, hát szenvedett inkább, és frizurája épségének érdekében a kocsi padlóján térdelve zötykölődött – akár órák hosszat is.

A nagy francia forradalom letilolta a rokokó parókás főket és végre a természetesség lett a módi - pár röpke évtizedre. (Ha választhatnék, én az akkori empire időkben élnék – Madame Récamier stílusban.) A pirospozsgás, kényelmes, laza fűzős, lebernyeges, loknis napoknak hamar befellegzett, Napóleon bukásával fegyelmezettebb idők jöttek, és velük szoros fűzők, abroncsos szoknyák, szigorúan rendezett frizurák. A karikás szemek és a halottsápadt arc lett a szép, hozzá harmatgyenge fizikum (de azért kerek vállak, kerek karok, kerek csípő) és gyakori ájuldozás dukált. „Szépségük” érdekében éjszakákon át képesek voltak virrasztani a hölgyek – naná, hogy zavaros, lázas szemekkel néztek aztán a világba. (Sminket használni nem ért! Fújj, micsoda erkölcstelenség…)

A XIX. század második felének szépségikonja a mi Sissink volt. Szegény Erzsébet bele is kergült ebbe a titulusba. Mániákusan ügyelt szépségére, kemény tornagyakorlatokkal tartotta magát formában (Gödöllőn és Schönbrunnban is látható konditerme) és hozzá szigorúan diétázott is (napi 6 narancs, más semmi), de hébe-hóba voltak azért dőzsölős napjai is: saját receptúrája szerint süteményt süttetett, és 3-4 szemet (némi lelkifurdalás kíséretében), be is kebelezett. Voltak heppjei bőven. Messzi földön is híres hajzuhatagának épségére mániákusan ügyelt: ha fésülködés közben – amit persze nem ő végzett – észrevette, hogy pár hajszála kihullt – ami meg természetes -, visszakézből ment is már a pofon a fésülő lánynak. Ezt megelőzendő, a szolgálólány ragasztószalagot erősített kezére, hogy arra ragadjanak a kihullott hajszálak, nehogy a királyné szeme elé kerüljenek.

A XX. században aztán úgy felgyorsult minden, hogy figyelnie kellett nagyon, ki a szépség terén tartani akarta a lépést. Nem elég, hogy évtizedenként változtak az elvárások, az egymást követő szépségideálok gyakran szöges ellentétben álltak elődjükkel/utódjukkal. De mára már annyi a technika, hogy semmi sem lehetetlen.

Madame Récamier képe pedig innen van:
http://www.armchairgeneral.com/forums/showthread.php?t=60476&page=28

Női(?) szeszély (II.)

Ezúttal antik görög, római és reneszánsz szépségpraktikák:

A régi görögök és rómaiak átvették és a helyi viszonyokhoz igazították az egyiptomi praktikákat. Különféle ápoló maszkokkal, pakolásokkal kényeztették bőrük, arcukat fehérre „púderezték”, a ráncokat viasszal simították ki, a nem kívánatos testszőrzettől pedig cukros főzet (kb. gyantázással) vagy tégla segedelmével szabadultak meg (értsd: ledörzsölték). Hajukat ecettel mosták, olajjal kondicionálták, és összetört dió, dióhéj és póréhagyma főzettel varázsolták fényessé. A hajszínt illetően a görögök még beérték a természet adta barnával/feketével és a hennával varázsolt vörössel.

A rómaiak már nagyra vágyóbbak voltak. És ez nem csak hiúság kérdése volt, mert a hajszín a társadalmi státuszt is megmutatta: a nemesasszonyok vörösesre, a középosztályhoz tartozók szőkére, a pórnép pedig feketére festette haját. A prostituáltak hivatalos, törvény által előírt hajszíne szintén a szőke volt (a középkortól aztán fordult a kocka – szerintem juszt is – a szőke lett az üdvös, a vörös a romlott). A birodalom növekedésével egyre színesebb lett a Rómában járó-kelő tömeg. A gall és germán hölgyemények behurcolása és kelendősége folytán a szőke hajszín lett a legmenőbb, az egzotikum, minden nő vágyálma. Arról, hogy ezt a mediterránok istenadta sötét hajából miként sikerült elérni, nem találtam leírást, akinek módja volt, aranyporral oldotta meg a kérdést, de ez nem lehetett valami elterjedt eljárás. Esetleg parókát húztak (mégpedig természetes hajból készült parókát), elvégre, bőven akadt olyan rabszolganő, kinek haját fel lehetet használni ilyen célokra. A fekete szín eléréséhez viszont találtam receptúrát (nagyon-nagyon bizarr!!!): végy pár piócát, erjeszd őket két hónapon át egy megfelelő csuporban, majd kend fel az ecetes-piócás löttyöt hajadra, ülj ki így a szabadba, és hagyd, hogy a nap belesüsse a „festéket” tincseidbe.

A buja, élvezet- és szépséghajhász rómaiak bukása után decensebb idők jöttek, a szépséget szigorúan, morális alapon mérték, csak semmi hívság, semmi pőreség! A kor két meghatározó nőtípusa: Éva (a gonosz, a csábító, a démoni..stb.) és Mária (a tiszta, a szűzies, a makulátlan) – naná, hogy az utóbbi a befutó! Persze nem a fizikum, sokkal inkább a morális értékek alapján.

A reneszánsz a Hófehérkék korát hozta el. A szőke Hófehérkékét. Komoly előírásoknak és arányoknak kellett megfelelnie annak, aki „szép” szeretett volna lenni: nagy szemei, szépen ívelt szemöldöke és sűrű szempillája legyen fekete, orcája, cseresznye ajkai és körmei pirosak, gyöngysor fogai, finom bőre és kacsói pedig hófehér. Mindehhez még hosszú nyak, nyújtott, tojásdad arcforma, keskeny orr, aprócska száj és magas homlok dukált. (A homlok-problémán könnyen lehetett segíteni: csak le kellett borotválni kicsinyt az azt övező hajat, és máris megvolt a kívánatos homlokzat). A hajszínt illetően a szőke volt javallott. A hamvasítást a napra bízták: spéci kalapot húztak, amiből tincsenként kihuzigálták hajuk, reggel kiültek a napra és egészen napnyugtáig „szőkítettek”. Az eljárásnak gyakorta napszúrás lett a vége.

A szépségért szenvedni kell...

(Folytatása következik hamarost, a rokokó és a romantika korának túlkapásaival.)

a kép pedig innen van:

http://press.princeton.edu/titles/7120.html

Könyvjelző - Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love

Legfrissebb könyvélményem, legújabb kedvencem.

Nem mai kiadvány a piacon, megjelent már rég, de én – mert bizony magával ragadott a csilli-villi hollywoodi máz – csak most, a film hazai bemutatója előtt kezdtem el olvasni, hogy mire ideér a mozi, már kész legyek vele.

Mentségemre legyen mondva, már akkor is többször leemeltem a könyvespolcról, kacérkodtam beszerzésével, amikor még se híre, se hamva nem volt Julia Roberts és Javier Bardem színrelépésének… csak hát az ismertetőben leírtak alapján ódzkodtam kissé a tömény spiritualitástól, elszánt istenkeresési kísérletektől, magvas tanoktól.
A „filmelőzetes készítők” javára legyen mondva, gusztusos kis kóstolót vágtak össze a történetből, szuper zenével – ld. két bejegyzéssel alább – így aztán, naná, hogy a könyvre is lecsaptam. Elítélendő tudom, tudom, az ilyesfajta hozzáállás… mert a belbecs, a tartalom a fontos, nem a külcsín és a sok csinnadratta – de legalább még így is elébb olvastam a könyvet, bőven sikerült megmozgatnom fantáziám!!!

Szerintem épp jókor, jó időben akadt kezembe: szuper a könyv! Az írónő saját története, útkeresése egy jó adag kulturális- és vallásismerettel, anekdotával, gasztronómiával – és semmi térítgetés, okoskodás, pampogás, limonádé is csak mértékkel, csak annyival, amennyi épp’ hiányzott is már a jó pár oldal után.
Idemásolok egy részletet, csak az íze kedvéért:

„Helló, Isten! Hogy van? Én Liz vagyok. Örülök, hogy megismerhettem.
Hát igen. Úgy szólítottam le a világmindenség teremtőjét, mintha csak egy koktélpartin futottunk volna össze. De hát csak hozott anyagból tudunk dolgozni, és én általában mindig így ismerkedem. Igazából alig bírtam visszafogni magam, hogy azt ne mondjam: - Mindig is nagy rajongója voltam a munkásságának…”

… és ilyen és hasonló végig: lamentáló, gyarló, belátó, depis, lelkes, kiegyensúlyozott, kíváncsi stb., stb.

A filmet még nem láttam (bár nagy a késztetés, de ígéretet tettem, s bevárom nálam is később könyvet ragadó, ám felettébb lelkes barátnőket), tutira más súlyokkal dolgoztak benne, és sok minden elvész az eredeti történetből, de majd úgy veszem, mint egy illusztrációt, és akkor nagy csalódás nem érhet.

Esetleg valaki, ki látta már, milyen?

(Ui: A könyv címe itthon is ez, kiegészítve azzal, hogy: Ízek, imák, szerelmek. Én magyarul olvastam csak, és nem tudom, eredetiben milyen, de a hazai fordítás nagyon jó lett.)

Női(?) szeszély

Szeptember hónap az átváltozás jegyében telt – az ősz kezdete rendre ezzel jár. A „nagy megújulás” címen futó program leginkább a hajamat érintette, mint szinte mindig: idén a színekkel kísérleteztem, s vörös fürtjeim szőkére cseréltem… több menetben. Igaz, ekkora „koronával” könnyen ugrál az ember, hisz’ még csak most éledezik a tavalyi sokkból, amikor is fél centisre nyirbáltam hajzatom… Szó, mi szó, haj-ügyekben roppant vakmerő tudok lenni, szívbaj nélkül váltok hosszúról rövidre, világosról sötétre/sötétről világosra – az esetek 95%-ban önkézzel. Tudom, a lélekdoktoroknak bőven akadna mit mondaniuk évente esedékes frizuracseréimről, de a lelki békém érdekében inkább nem kíváncsiskodom.

A haj az haj!

Évezredek óta kényes letéteményese a nőiességnek… és erről 4000 éves leletek tanúskodnak, ugyanis a kenceficézést, szépítkezést – már jóval-jóval a tejben-vajban pancsoló Kleopátra előtt is – mesterfokon űzték az ókori egyiptomiak. Ők aztán tényleg 100%-ban természetes alapanyagokból dolgoztak (igaz, ez gyakorta elég gusztustalan hozzávalókkal járt). A szépen kihúzott (női és férfi) szemekről, erős sminkekről rengeteg korabeli ábrázolás fennmaradt, de a régészek kutatásai szerint, az egyiptomiak nem csupán arcukat készítették ki nagy műgonddal, hajukat és körmöket is festették, színezték. A manikűrt illetően a vörös volt a legmenőbb szín, ennek árnyalatai a társadalmi hovatartozást is kifejezték: minél magasabban állt valaki, annál intenzívebb, annál mélyebb vörös színre volt kipingálva körme.

A haj ápolására spéci citrusos-olajos löttyöt kevertek, sampon és kondicionáló gyanánt, a hajszínt egy kis hennával rezesítették vagy aranyporral „szőkítették”, „dauer” gyanánt pedig agyagos-sáros mixtúrát kentek hajukra, azt facsavarókra tekerték, kiültek a napra, vártak, vártak… hajat szárítottak, fixáltak. Az asszírok már kifinomultabb technikával göndörítettek: hajsütővas híján forró vasrudacskákra tekerték hajuk.

A hívságok élvezetében férfiak és nők egyaránt osztoztak.
Így utólag nem tűnik túl értelmesnek, de biztosan megvolt a maga haszna: a katonai vezetők egy-egy csata előtt (egyiptomiak, babiloniak, „korai” rómaiak egyaránt) órák hosszat szépítkeztek, körmöt és ajkat festettek (természetesen ugyanolyan árnyalatúra), és hajukat csinos loknikba rendezték, csak eztán indultak harcba.

(Folytatása következik hamarost ókori görög és római praktikák ismertetésével, középkori és reneszánsz kitekintéssel.)

A legújabb kedvenc..

..ébredéshez, hangolódáshoz, életindulónak, antidepresszánsnak, futáshoz, táncoláshoz, tomboláshoz, lötyögéshez, sétáláshoz, reggelire, vacsorára, direkte és csak úgy..