Mesék Mátyás királyról (II.)

Mátyásunk immáron harmincas éveiben járó, érett férfiember, hírneves uralkodó, stabil trónnal, gazdag országgal tarsolyában. Csupán a feleség hibádzik, az kellene már csak.

A sikeres magyar külpolitika Mátyás renoméját is feltupírozta, az 1470-es évekre egészen jó partinak számított Európa-szerte. Már-már a bőség zavarával volt kénytelen(?) szembesülni, annyi jelentkező akadt hirtelen, ki pont őt szerette volna férjnek/vőnek. Meghányva-vetve a kínálkozó lehetőségeket, végül a nápolyi uralkodó, Aragóniai Ferdinánd 17 éves lányát kérte magának nőül. Hamar nyélbe is ütötték az eljegyzést, ám a vőlegény egyéb elfoglaltságai miatt csak 1476-ban kerülhetett sor az esküvőre.

Szegény Beatrix-szal rútul elbánt az emlékezet. Pedig annyira azért nem szolgált rá rosszhírére, mint amennyire kibabráltak vele. Tény és való, megvolt a maga akarata, elképzelése a dolgokról. Az pedig nem mindig szerencsés. Igazából, több gondja is volt vele az akkori népnek: 1, külföldi volt – ami királynők esetében nem ritka, sőt! a koronás házasságok célja épp’a külkapcsolatok megerősítése volt –, szóval alapjában gyanús, ráadásul ideális bűnbak; 2, nő volt… de a királynőknek már csak ilyen a természete; 3, művelt és okos volt nagyon, amit nem egy krónikása a kornak tanúsít. Otthon a legjobb humanista mesterek nevelték, beszélt latinul, járatos volt a klasszikus tudományokban, irodalomban, művészetekben. Mátyás történetírójának, Antoni Bonfininek köszönhetően még az is tudvalevő róla, hogy nagy sakkozó volt, noch dazu, az első sakkozó, akit név szerint ismer a magyar történelem.

Az újdonsült királyné, amint megérkezett, egyből felforgatta az addigi rendet, finom ízlésével csak úgy borzolta a vaskos magyar kedélyeket.
Már a lakodalmas vacsoránál megmutatkozott „forradalmár” természete, alaposan átrendezte az addig szokásos ülésrendet, véget vetett az ingyen élésnek, a potya dínom-dánomnak. A királyi pár asztalánál eztán már csak a legszűkebb rokonság és a legelőkelőbb követek foglalhattak helyet, akik – régi rómaiak módjára – egy jókora, négyszögletű asztalt ültek körbe.
A királyi hajlék berendezést illetően is újító tervekkel fordult urához. Az alacsony belmagasságú, puritán, már-már rideg termeket kibővítette, drága kárpitokkal borított tágas étkezőszobákat, aranyos hálókamrákat építtetett. ( A vidéki udvarházakban fagyoskodó urak csőrét az újdonsült királyi kényelem azért eléggé bökte… )
Az ifjú királynő a magyar konyhát sem hagyta érintetlen.
Hiányolta a mediterrán fogásokat, na!
Kéretett is hazulról pár nápolyi szakácsot, akik felszerelkezve az dél-itáliai konyha alapanyagaival, elszántan vetették bele magukat a budai vár konyhájába. Mátyásnak nem nagyon volt ellenvetése. Nagy ínyenc hírében állt ő is, sokra értékelte a szakácsművészetet, sőt, rendszeresen szép kis birtokkal honorálta azokat a szakácsokat, akiknek főztje a legkevesebb emberáldozatot követelte. Ezt a jutalmat, akkoriban, azért nem volt könnyű kiérdemelni. Egy nagyobb vendégsereggel járó lakoma elkészítésének már egy héttel korábban neki kellett kezdeni, a sok-sok szárnyast, vadat, halat előkészíteni. A tartósítási eljárások még nagyon gyerekcipőben jártak, persze sóztak, füstöltek bőszen, de hát az nem való mindenhez. Így aztán nem egyszer előfordult, hogy romlott fogás került az alkalmi asztalra, az ünnepi vacsora párak számára egyben az utolsót is jelentette. Meglehet, a földjutalom is serkentette a szakácsok innovációs kedvét, ám tény, ekkor fundálták ki azt a hűtési eljárást, ami kellően hatékonynak bizonyult a lakomák okozta emberveszteség minimalizálására: ástak egy pár méter mély gödröt, jól zárható cserépedényekben ide helyezték a már elkészített fogásokat, visszaszórták rá a földkupacot, bottal megjelölték a helyét, és időjárástól függően 1-2 naponta vízzel megöntözték, így tartva hűsen az elásott ételt.

Beatrixnak köszönhetően itáliai ízekkel finomodott a magyar gasztronómia. Nagy divatja lett az olaszdióval, sáfránnyal, borssal, ánizzsal, gyömbérrel, fahéjjal erősen fűszerezett, mártásos húsoknak. A királyné „hozományai” közül a király kedvenc csemegéje a füge lett, no meg a gesztenye (amiből volt már ugyan Magyarországon korábban is, de nagyüzemben ekkor kezdték csak termeszteni) és állítólag - Beatrix írta egyik hazaküldött levelében - első kóstolásra rácuppant a vöröshagymára, fokhagymára. A hagyma ettől kezdve lett a magyar konyha fundamentuma. Kevés olyan klasszikus „magyaros” fogás van, melynek receptje ne azzal indítana: „végy egy fej felaprított vöröshagymát és zsiradékon párold, míg üveges nem lesz…”.
A sajtkultúra gazdagításáért sokat tettek az Itáliából kéretett sajtmesterek, és ha nincs a nápolyi királyleány, ki tudja, mikor látunk először marcipánt.

A vígasságokhoz is értett nagyon itáliai királynénk. A Csepel-szigeten gyakorta rendeztetett lovas futamokat, a versenyszámok közti szünetekben pedig cigány muzsikusokkal húzatta a talpalávalót. Zenei ízlésével máig tartó divatot teremtett, Beatrix óta jegyzik hazánkban a cigány muzsikusokat, korábbi időkből nem tett róluk említést senki.
A királyi pár egészen boldogan éldegélt volna… nagy fejtörést okozott azonban Mátyásnak, hogy nem született gyermek a frigyből, még „csak” egy lány se. Beatrix bevetette az összes népi praktikát, kuruzslókat hivatott messzi földről, zarándokolt, imádkozott, diétázott, testmozgott, de nem jött az a gyermekáldás sosem. A király így arra jutott, hogy törvénytelen fiát ülteti maga mellé és majdan helyébe a trónra. Egyezkedett, tárgyalt a nagyurakkal, akik szavuk is adták nagy egyetértésben: nem kukacoskodnak majd, ha eljön Corvin János ideje… Csakhogy a királyi nejjel is voltak parázs (és tüzesebb) viták emiatt, mert neki nagyon nem volt ínyére, hogy más asszony üljék ideje korán helyére, ha netán úgy adódik, hogy Mátyás hamarabb hal meg, mint kéne.
Hamarabb halt meg. De nem azért, mert megmérgezték! Egyszerűen agyszélhűdés érte.
Corvin János természetesen nem lett király. A rendek szava hamar elszállt, jobb szerettek volna valami simulékonyabb uralkodót, mert a Hunyadi vér, az Hunyadi vér, kell a csudának újabb 30-40 év szigor, rend és regula. Beatrix is pályázott a trónra, de a női uralkodó Európa szívében nem volt módi, nincs mese, jól kell férjhez menni! Ki is szemelte magának a Jagellók II. Ulászlóját, akivel már ismerték egymást régről, sakkoztak is együtt nagyokat, szóval, sima ügynek tűnt a frigy. Ulászló, kénytelen-kelletlen ugyan, de belement… majd csak lesz valami, más nem, a magyar trón. Titkon azért bízott valami utolsó pillanatos kibúvóban, mentőövben. Érkezett is. Az esküvői szertartást az érsek, Bakócz Tamás celebrálta, aki az eskü szövegében szándékosan hibát ejtett, így hiába volt a nagy felhajtás, a házasság érvénytelen volt már az elejétől kezdve. Beatrix csak két évvel később, az 1492. évi országgyűlés alkalmával jött rá, hogy csúnyán becsapták, nevetségessé tették, kijátszották. Dúlva-fúlva – és jogos sértettséggel – vonult vissza Nápolyba.
Sajnos itt sem volt már olyan arany élet, mint ifjúkorában, az Aragoniak-kora leáldozóban volt, és ex-királynőként ő is komoly anyagi gondokkal küszködött. 51 évesen, 1508-ban halt meg a nápolyi Castel Capuanoban.

a kép pedig innen van:
http://www.geographic.hu/images/napihirek/4553.jpg

Pünkösdi vigalmak

Vidám ünnep volt a pünkösd faluhelyen nálunk, rengeteg babonával, hiedelemmel, népszokással – izgalmas kevercsei pogány és keresztény tradícióknak. Az egyház sokhelyütt tiltotta is őket, nem sok sikerrel. Hogy a templomba járókat elkápráztassák, szépen megadták a módját az ünnepi miséknek, a karácsonyi, húsvéti istentiszteletekhez hasonlóan ennek is megvolt a maga koreográfiája. Az asszonyok és lányok bíborszín ruhát öltöttek – a férfiak nem bonyolították túl, felhúzták a szokásos ünneplőt, és már menetkészek is voltak –, hajuk copfba fonták és bal vállukra vetették, így indultak a templomba, ott aztán a hívek közé a Szentlélek lángját szimbolizáló vörös rózsaszirmokat szórtak és fehér galambot reptettek. A templomi program után vette kezdetét a pünkösd profánabb ünneplése. Tájegységenként mást és mást találtak ki e napra: volt törökbasázás, rabjárás meg borzakirály (kisfiúkat öltöztettek be hol török basának, hol láncos rabnak, hol bodzaköpenyes királynak és vele járta végig a többi fiú a házakat, ajándékokat, adományokat kérve). A Dunántúlon gyakori volt a pünkösdi királynézás is: itt a lányok látogatták körbe a falut, közülük a legkisebbet és legszebbet kiválasztották királynénak, maguk közé fogták, fátyollal letakartak és így vonultak házról házra, az udvarban énekeltek egyet, mondókáztak, jókívánságokat mondtak, cserébe meg ajándékokat vártak. Ha nem kaptak, átkozódtak.
Biztos, ami biztos alapon, eme ünnep reggelén is tavaszköszöntöttek (ezt, a húsvét óta eltelt 50 napban megtette párszor a régi nép), az ablakokba és a kerítés lécei közé virágot tűztek, nehogy villám sújtson a portára, a ház és istálló ajtaja fölé pedig zöld ágakat tettek, hogy a villámon kívül ártó szellem se érje a házat.

A nagyfiúk igencsak várhatták már pünkösd napját, mert ilyenkor avatták őket legénnyé, s járhattak aztán az ivóba szabadon, udvarolhattak kedvükre. A „nagykorúság” nem járt ám csak úgy, alanyi jogon, különféle próbatételeken kellett bizonyosságát adni az „érettségnek”. Ilyen beavatási szertartáshoz hasonlatos dolog volt a pünkösdi király kiválasztása is, amelyre rendszerint valamilyen versenyjáték, legstílusosabb esetben lovas futam keretében került sor, esetleg birkahajsszal mérték össze erejüket a legények. (De volt, ahol kakasütéssel vagy gúnárnyakszakítással választották ki a legrátermettebbet, de ezek meglehetősen csúnya akciók voltak, állatvédők ma hevesen és jogosan tiltakoznának ellene, nem is ecsetelem mibenlétük.) Már a XVI. századból vannak olyan feljegyzések, amelyek a pünkösdi királyság múló, értéktelen voltával példálóznak. Lehet, hogy csak egy évig tartott, de addig azért arany élete volt a kiskirálynak. Jókai Mór az Egy magyar nábob című regényében részletesen elmeséli, miféle kiváltásokkal járt e "királyi" cím: például minden mulatságra és lakodalomra automatice hivatalos volt, egy éven át ingyen fogyaszthatott a kocsmában a falu kontójára, társai őrizték lovait, marháit, és testi fenyítés nélkül úszta meg, ha a közrend ellen valami apróbb csínyt vétett, sőt, legénybíróként még társai ügyében is ítélkezhetett. Tulajdonképpen, a pünkösdi király lett egy évre a többi legény bandavezére.
A "pünkösdi királyság" intézményét és annak ideiglenes voltát igen komolyan vették. A kiegyezés után, Ferenc József koronázásának időpontja, eredetileg, épp' pünkösdhétfőre esett volna, ám az egyik élelmes szervező még időben kapcsolt, s hogy az uralkodást babona, rontás ne érje, másik napra tetette át a ceremóniát.

Pünkösdkor nagyon kellett vigyázni, mit tesz, és mit nem tesz az ember, annyi volt a hozzá kötődő babona, hiedelem, praktika. Úgy tartották, ha ilyenkor szép az idő, jó bor lesz, ám annak dacára, hogy a májusi eső aranyat ér, a pünkösdi zuhé ritkán hoz jót. A szelet szidni nem szabadott e napon, mert ilyenkor az a Szentlélek szájából jön egyenest, bárki, ki rossz szóval illette, szélhűdéssel lett büntetve. A budaörsi svábok korán reggel még ki is tárták az összes ablakot, hogy a Szentlélek jól körbecikázhasson a házon.
Hívságokra is volt mód ilyenkor, egy évre garantálni lehetett a hamvas szépséget.
Reggel, még napkelte előtt harmat után kutattak a lányok, főleg a szeplősök, mert ha abban megmosták arcukat, a szeplőknek se híre, se hamva nem volt már, szépek lettek egytől egyig.
Pünkösdvasárnap hajnalban vagy még előző este, ki tehette, megfürdött a Tiszában, hogy elejét vegye mindenféle csúnya betegségnek, utána aztán a part menti fűzek lombjai alatt fésülködtek. Se jövet, se menet nem szóltak egymáshoz a lányok, így nem foghatott rajtuk semmi igézés, rontás.
Azok se maradtak védtelen, kiknek a Tisza nem esett útba: elég volt pünkösdi rózsát szórniuk a mosdóvízbe, és az egészség ezzel le is volt tudva.
Az élelmezési gondok felmerülését megelőzendő a teheneket nyírfaággal csapkodták meg, hogy jól tejeljenek, a jó gabonatermés érdekében a kiszomboriak ünnepkor kenyeret égettek és hamut a földekre szórták. Mint más ünnepekkor is, most is sütöttek kalácsot, édes tésztát, ezúttal azért, hogy szép sárga legyen a kender.

Kimondottan spéci menü nem volt e két napra. Ilyenkor a rántott csirke vagy az idei liba dukált, uborkasalátával. Kinek volt juha, azt evett inkább: báránysültet vagy báránypaprikást. Akadt, ahol még ősszel koszorúba font gesztenyét tettek el verembe, hogy pünkösdkor abból csemegézzenek a ház előtt.
Kebelbarátok és kebelbarátnék, barátságuk megpecsételendő, hímzett kendővel letakart komatálat vittek egymásnak, gazdagon megrakva süteménnyel, kaláccsal, gyümölcsökkel.

Nagy szerelmek szárba szökkenésének is kedvezett az ünnep, ha valamikor, most aztán igazán ki lehetett mutatni, kinek ki a szíve választottja: a legények rózsát csempésztek a kiválasztott lány ablakába, de volt, ahol pünkösd reggelére állították fel a májusfát mint szerelmi vallomást a lányos ház udvarába. Cserébe a fiúk kézzel font koszorút kaptak. Ami már tényleg felhívás volt keringőre, az a mátkatálazás intézménye: ezúttal is a legény kezdeményezett, és borral, kaláccsal teli tálat küldött a lánynak, ha az vevő volt az ajánlatra, viszonzásként egy hasonló tartalommal ellátottat adott a fiúnak ő is.

Ha valaki igazán elővigyázatos volt - vagy igazán szerelmes -, és szisztematikusan végigment az összes praktikán, bebiztosítva egészséget, szépséget, termést és szerelmet az elkövetkező hónapokra, éppen hogy csak végzett a második nap nyugtára.

a kép pedig innen van:
http://magyarmuzeum.org/uploaded/images/20040322-180942_1.jpg

Piros pünkösd napján

Arra gondoltam, megszakítom a reneszánsz beszámolót, mert pünkösd van, és ildomos volna szólni pár szót róla. Bevallom kerek perec, a pünkösd mibenlétével hadilábon álltam sokáig. Azt tudtam, hogy ez a Szentlélek eljövetelének és az egyház megalapításának ünnepe. Igen ám, csakhogy az apostolok és Szűz Mária, anno, már eleve azért ültek össze, hogy pünkösdöt ünnepeljenek, pedig akkor tutira nem tudták még, hogy széllel, lángocskákkal és nyelvi kavalkádot teremtve leszáll közéjük a Szentlélek. Ergo, nem azért találkoztak, hogy ünnepet alapítsanak...

A pünkösdölés sokkal régebbi találmány. Az Ószövetség szerint Isten három ünnepet rendelt el a zsidóknak:
"Háromszor szentelj nekem ünnepet évenként! Tartsd meg a kovásztalan kenyerek ünnepét! Hét napig egyél kovásztalan kenyeret, ahogyan megparancsoltam neked, az Ábib hónap megszabott idején, mert akkor jöttél ki Egyiptomból. Üres kézzel senki se jelenjék meg előttem! Azután az aratás ünnepét, amikor meződ vetésének első termését takarítod be. És a betakarítás ünnepét az esztendő végén, amikor a termést betakarítod a mezőről. Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi az Úristen színe előtt (Jeruzsálemben)!" (2Mózes 23:14-17) "Számoljatok a szombatra következő naptól, tehát attól a naptól, amelyen elviszitek a felmutatásra szánt kévét, hét teljes hetet. Ötven napot számoljatok a hetedik szombat utáni napig, és akkor mutassatok be új ételáldozatot az Úrnak!" (3Mózes 23:15-16)

A középső ünnep, amely az elsőt követően kereken az 50. napra esik, pünkösd, héberül sávuót, az új kenyér és a törvényadás ünnepe. Mózes ekkor kapta kézhez a Tízparancsolat kőtábláit a Szináj-hegyen, s vele együtt a zsidóság az Írott Tant és a Szóbeli Tant. Erről megemlékezni gyűltek össze a tanítványok Máriával, amikor egyszer csak megérkezett a Szentlélek… és lett a zsidóság nagy ünnepéből a kereszténység nagy ünnepe. A többi meg már egyháztörténet.

A zsidók és a keresztények mellett a rómaiak sem tétlenkedtek ilyenkor. Ők nem sávuót, nem pünkösdöt, hanem floraliát ültek: Flórát, a virágok, a virágzás istennőjét ünnepelték és vele a természetet, a termést, az újjászületést. Magukat szépen virágba öltöztették és elmerültek a vásári forgatagban. Volt itt minden, cirkusz, tánc, komédia, túláradó jókedv, pajzán örömök, durva tréfa. A mulatozó nép közé olykor – a termékenységet szimbolizáló és e gesztussal, remélhetőleg, garantáló – babot, lencsét, borsót szórtak.

(Folytatása következik hamarost, kisebb szemelvényekkel a magyar pünkösdölési szokásokat illetően... )

Mesék Mátyás királyról (I.)

A héten visszacsöppentem a széllel, orkánnal, esővel, faggyal stb. dacoló, lelkes külföldieknek várost mutató (és szintén lelkes) idegenvezető szerepébe.
(A feladatra való felkészülés a gasztronómiai kutatásokra és írásra fordítható szabad kapacitás rovására ment… felgyülemlett némi restanciám e téren szépen.)

Egy városnézésnél vannak megkerülhetetlen, vannak hálás és vannak megkerülhetetlen, de egyben hálás témák. (Különben meg, bármi, ami szembejön, „hálás”, mert vérprofi idegenvezető nem szelektál, ugyanolyan lelkesedéssel tud előadni Stadionokról, Városligetről, Citadelláról.)
Az én legnagyobb attrakcióm - mostanság - Mátyás király. Ő a tipikusan HÁLÁS téma. Egyfelől, mert úton-útfélen a Hunyadiakba botlik az ember (déli harangszó, itt-ott feltűnő hollók csőrükben gyűrűvel, Hősök tere, Vajdahunyad vára, Mátyás templom stb.), másrészt meg, mégiscsak ő volt a mi "utolsó nagy magyar" királyunk, reneszánsz uralkodónk, az igazságos, a bölcs, kinek idején a haza csak úgy virágzott, majd kicsattant. Annyi volt nemes tulajdonsága, hogy az szinte már felsorolhatatlan! Rosszat nem mond róla egy forrás sem. (A kollektív történelmi emlékezet meglehetősen szelektív tud lenni.) Az azért mindenképpen kiemelendő még, hogy a magyar gasztronómiát illetően is aranykort hozott uralkodása. Igaz, eme érdemen osztozni kényszerült, itáliai kapcsolata javára volt írható a sok szerencsés újítás. Gondos feleségválasztásának köszönhetően került konyhánkban (többek közt) méltó helyére a hagyma, fokhagyma, fahéj, gesztenye, és terjedt el Magyarországon a füge valamint a különféle sajtok készítése.

Mátyás iránti vonzalmam cseppet sem új keletű, vagy 23-24 éve a Mesék Mátyás királyról c. mesesorozattal egyből belopta magát szívembe. 4-5 éves fejjel már nagyon fogékony voltam a romantikára, leginkább azokat a részeket vártam, melyekben feltűnt némi szerelmi szál is – szerencsére, minden második ilyen volt. Egy idő után azonban gyanús lett nekem a fickó, hogy lehetett ennyi mátkája?! Figyeltem is aztán, nem ugyanazon leányt veszi-e el újra meg újra, de nem. Volt, hogy szőkével, volt, hogy barnával, volt, hogy feketével lépett frigyre.
Mondjuk a király a király, na de ez azért már mégiscsak túlzás.
Aztán meg, mikor megtudtam, hogy igazándiból semmiféle parasztlányból nem csinált ő királynét, olyannyira nem, hogy volt néki rendes felesége, királyleány, kettő is (pontosabban: kettő és fél)… csak még érdekesebbé vált alakja.

Az első, nem „teljes értékű frigy” (mert nem volt se lagzi, se elhálás, még csak nem is ismerték egymást a kiszemeltek) a Cillei család Erzsébetével köttetett az akkor még csupán 12 esztendős Mátyással. Le is papírozták már a dolgot, ám ekkor Mátyás nagybátyja, Szilágyi Mihály jobb partit talált, a cseh király, Podjebrád György leányát, Katalint szemelte ki unokaöccsének. 1461 májusában indult el a 12 éves Katalin Prágából Magyarországra, leendő anyósa, Szilágyi Erzsébet és kísérői társaságában, de a násszal egy picit még vártak, csak 1463-ban ülték meg a lakodalmat. Addigra, noha kifejezetten politikai okokból történt a leánykérés (de akkoriban nem is járta másként), a menyasszony és vőlegény igen megkedvelte egymást, boldogan is élhettek volna, ám a rákövetkező évben, mikor Katalin egy fiúcskát hozott világra, meghaltak mindketten gyermekágyi lázban.
Több mint 10 évbe telt, mígnem újra asszony került a várhoz. Nem volt egyszerű a választás, hol a rendek álltak ellen a királyi óhajnak, hol pedig az óhajtottól kapott Mátyás kosarat. Az eladósorban lévő királykisasszonyoknak (és atyjaiknak) nem igazán fűlött foguk a magyar trónra. Mátyás nem nagyon búslakodott nőtlensége miatt, tette dolgát, élte világát. Ez idő tájt történt, hogy királyunknak, Boroszlót dúlva megakadt a szeme egy kitagadott bécsi polgárleányon, Édelpeck Borbálán. Haza már vele tért Budára, külön lakosztályt rendeztetett be számára, s állítólag annyira szerette, hogy jó darabig nem is vetett szemet másra. A szerelemből gyermek fogant (Corvin Jánosunk), nem kis bonyodalmat okozva majdan…

(Folytatása következi hamarost, melyben színre lép és méltatásra kerül a Nápolyból érkezett Beatrix, ki itáliai szájíz szerint formálta át a budai lakás- és konyhakultúrát.)

a kép pedig innen van:

http://archivum.piar.hu/batthyany/benda/03kep.jpg

Krumpli habbal (II.)

Az eddig történtek gyors summázása:
A Titicaca-tó vidékén ezelőtt 7000 ezer évvel hódító útra kélt a krumpli; az inkák istenítették, imákat zengett hozzá, ezt látva a hódító spanyolok is kapva kaptak rajta, jól jön ez majd otthon is; az otthoniak viszont szkeptikusan fogadták, bár egy szerencsés véletlen folytán állítólag maga a koronás krém jött rá a növény csínjára-bínjára, viszont…

A köznép nem nagyon akaródzott rákapni a krumplira, hiába mondogatták neki, hogy milyen jó meg laktató is ez (és még a skorbut ellen is hatásos, ami ugyan idővel derült csak ki, miután, többedjére már, azok a tengerészek, akik a hosszú hajóút során rendszeresen krumplit ettek, nem lettek skorbutosak, épségben átvészelték az utat). Ha valahol termesztették is, enni nem ették, csak gyönyörködtek virágjában, zöldjében, a gumóját a háztájiaknak adták.

Az volt a baj a krumplival, hogy gyanús szerzetnek találtatott nagyon. A néphit arra jutott, hogy mivel ehető része a föld alatt terem, a burgonya nem más, mint az ördög eledele, így annak fogyasztása csakis bűnös dolog lehet, szóval ő, köszöni, inkább nem kér belőle. Mindemellett, azt is tudni vélték, hogy szifiliszt, leprát, korai halált, vad szexuális gerjedelmet és ezzel együtt sterilitást is okoz, ráadásul tönkre teszi a termőtalajt és mellékhatásként még mérgező is.
A franciaországi Besançon városában akkora volt a krumpli iránti ellenszenv, hogy ediktumban deklarálták: a végzetes növénynek titulált burgonya náluk határozottan nem kívánatos, sőt tilos, és büntetendő, aki csak termesztésébe fog.
Egy-két évszázaddal később a város aztán revideálta álláspontját. Az 1770-es évek elején Besançon akadémikusai pályázatot írtak ki egy olyan élelmiszer megtalálására, „amely csökkenti az éhínség okozta csapásokat”. Egy Antoine Augustin Parmentier nevezetű vegyész nyerte el a kitűzött díjat „A burgonya vegyi elemzése” című munkájával. Permentiernek sikerült magát XVI. Lajost is meggyőzni a krumpli hasznosságáról (itt némi ellentmondás lép fel az előző fejezet záró anekdotájával, de az anekdoták már csak ilyenek), és Marie Antoinette is sokat tett a krumpli népszerűsége érdekében, bár nem egészen úgy, ahogy azt előzőleg a vegyész eltervezte. A királynőnek annyira megtetszett a prezentált növény virága, hogy a nagyreményű tudós előadása közben fogta magát, a krumpliscseréphez libbent, leszakajtott egy virágot róla és a hajába (parókájába) biggyesztette. Egyből divatot teremtett vele Párizs szerte, de ettől még nem ette volna meg a krumplit senki sem.
Parmentier meggyőzte a királyt, hogy némi pr-fogás és mézesmadzag bevetésével vegyék rá az embereket a burgonya fogyasztására. 40 hektárnyi földön krumpli termesztésbe fogtak, de nagy titoktartás és szigorú katonai őrizet mellett. A környéken élők kíváncsiságát, naná, hogy felkeltette, micsoda üzelmek folyhatnak a birtokon, amit ennyire védeni kell. Egy alkalommal, amikor - persze szándékosan - őrizet nélkül hagyták a földet, a helyiek belopóztak, ellopták és otthon elültették a krumpligumókat.
Ezzel el is volt terjesztve a burgonya Franciaországban.
Parmentier külön érdeme, hogy nem csak úgy, magában reklámozta a krumplit, hanem különféle, ízletes recepteket is komponált hozzá. A francia konyhában jó pár krumplis fogás őrzi nevét mindmáig.

A poroszok nem trükköztek ennyit, hogy megkedveltessék az emberekkel a burgonyát. „Eszi, nem eszi, nem kap mást” alapon intézkedtek, és ha kellett, egy pici katonai segédletet is igénybe vettek: az 1774-es nagy éhínség idején Nagy Frigyes, mint gondoskodó koronás atyafi, ingyen krumplit küldetett koplaló népének, a nép azonban nem nagyon akaródzott megenni, mire az uralkodó bepipult, vele aztán ne packázzon senki, katonákat küldetett, akik aztán szépen meg is etették az éhezőket.
Délvidéken sem ment gördülékenyen a dolog, kellett itt is a fegyveres presszúra: a szerb és horvát parasztoknak 40 botütést helyeztek kilátásba, ha ellenszegülnek, ahelyett, hogy krumplit ültetnének. A legnagyobb ellenállók az oroszok voltak, annyira tartottak a burgonyától (ördög eledele, bűnös étek stb.), hogy még az 1840-es években is csak jutalom ellenében vállalkoztak - és akkor sem valami lelkesen - termesztésére. Nálunk II. József forszírozta a krumplizást, de fegyvertelen, inkább adókedvezményekkel támogatta termesztését.
A XIX. század derekára - a makacskodó oroszokat most nem számítva – Európa szerte a krumpli lett minden fogás alapja vagy kísérője. Ebből aztán nagy baj is kerekedett. Az 1840-es évek körül különféle kórokozók vettették rá magukat a burgonyára, családok ezreit lehetetlenítve el ezzel. Írországban volt a legvészesebb a helyzet. Az itteniek addigra már krumplit krumplival ettek, az alternatívák lassan feledésbe merültek. A krumpli vész okozta éhínségnek csaknem egymillió ember esett áldozatául, több százezren pedig kivándoroltak, főként Amerika vagy Ausztrália felé hajóztak. Pár év leforgása alatt a szigetország népessége 8 millióról a felére csökken.
Az 1844/1845-ös katasztrófa után a hozzáértők nagy kísérletezésbe kezdtek, miként tehetnék ellenállóbbá a burgonyát, hogy ne kapja el folyton folyvást valami nyavalya. Egészen Chiléig mentek, onnan hozattak krumplit újra, azt jól feltuningolták, ilyen-olyan variánsokat hoztak belőle össze. Ezeket esszük ma is.

(A történet ugyan továbbra sem teljes, például a fellengzős nevű kolorádó bogárról egy szó sem esett, ami úgy terjedt el, hogy körbehordozták országszerte, mutogatva az embereknek, hogy "vigyázzatok emberek, ez mostanság a krumpli legnagyobb ellensége", ám kellő óvintézkedések híjján így szépen be is népesítették a bogárral a bejárt vidékeket... Azóta van nálunk is krumplibogár.)

a kép pedig innen van:
http://www.1st-art-gallery.com/thumbnail/132503/1/Parmentier-Presents-The-Potato-To-Louis-Xvi-And-His-Family.jpg
Albert Chereau festménye azt a nagy eseményt mutatja be, mikor Parmentier bemutatta a krumplit őfelségének és kedves családjának.

Krumpli habbal (I.)

Az én nagypapám egy igazi, régi kertész-dinasztia leszármazottja. Némi jó indulattal igazán belátható, hogy akkor én is, még ha csak címzetesen is, mert gyakorlatban, mindeddig még nem sokat bizonyítottam. A papám viszont bőven. Az egyik első fényképén, lehetett vagy 1 éves, szépen felöltöztetve, fehér ruhácskában, fehér sipkában, fehér cipőcskében – tüchtig, ahogy akkor illet - egy melegház közepén trónol, picit elveszetten a nagy hortenzia rengetegben. Ez 1932 tájékán volt még. Mire egy szem gyerekként átvehette volna a stafétát, már nem volt kertészet, nem voltak üvegházak, csak egy irdatlan hosszú kert a ház végében, egy kisebb földdarab a Gyöngyös mentén, a Malomréten és még egy szalagnyi a gencsi „hegyen”, a Szentkúton.

Ezt kellett ellátni.
A kert veteményesként működött (saláta, sóska, spenót, répa, karalábé, káposzta, paradicsom, paprika, uborka, borsó, bab, virágok… meg ami még a kertekben szokásos), szépen felparcellázva, felszántva, boronálva, bevetve. A malomréten volt a krumpliföld, a hegyen pedig a szőlő. Jó időben, rossz időben, papi e három hely között forgott, biciklivel járta a „gazdaságot”. (Arrafelé a bicikli az alap, sima a terep, csak teker meg gurul az ember, semmi erőlködés, ha a „hegyre” megy, még akkor se.)
A birtok, ugyan messze nem volt akkora, és nem is olyan, mint még a háború előtti időkben, de ahhoz azért méretes, hogy kicsi és nagy, családilag, benne munkálkodjék szabad idejében. A munkaszüneti napok, állami ünnepek bónusz adományként jöttek mindig. A majális leginkább a krumpli jegyében telt. (Bálint gazda is azt írja honlapján, hogy annak elvetésével ilyentájt kell bíbelődni – mert utána néztem azért, hogy biztosan jól emlékszem-e a részletekre.) Az ültetés és szedés napját leszámítva, viszont – vagy bosszúból, éppen ezért –, a krumpli, nálunk, más ünnepnapokon nem nagyon rúghatott labdába, még vasárnap sem. Max az újkrumpli, de annak idénye tiszavirág életű, sajnos.

Az egyszerűen csak lekrumplizott burgonya igen impozáns, immáron 7000 éves életúttal büszkélkedhet. A Titicaca-tó környékén indult karrierje, és pár ezer év leforgása alatt odáig vitte, hogy nevét még imába is foglalták, az inkák egyenesen istenítették. Európába a hódítások idején, a kincses rakományokhoz csapva érkezett, csak úgy, mellékesen. A Pizzaro csapatához tartozó Gonzalo Jiménez de Quesada suvasztott be pár gumót a rakományba, hátha jó lesz még valamire. Mivel nagyon hasonlított a szarvasgombára, tartuffo-nak nevezte el, állítólag innen is ered a krumpli német neve, Kartoffel. A magyar „krumpli” szó viszont a szintén németes Krumbieren - görbe körte – szóból jön, de ez is csak állítólag. (A krumplin kívül ez a de Quesada, akarva akaratlan, mást is letett a nagy kultúrtörténeti asztalra. Irodalmi berkekben az a hír járja, hogy Cervantes egyenesen róla mintázta szélmalomharcos Don Quijotejának alakját.)

A krumpli belépője a királyi udvarokba elég balul sült el. Az volt a gond, hogy receptúrát már nem importáltak a növény mellé, így gőze nem volt senkinek, mit is kéne vele kezdeni. Egy anekdota szerint, az entrée egész pontosan úgy történt, hogy az újvilági kincsek bemutatásakor, szépséges cserepekben, felvonultatták a krumplit is, hogy ez mekkora találmány, ezen él az összes indián, ha ez van, nincs több éhínség.
Az udvari népség el is kezdte gusztálni, levelét, termését csipegetni, aminek persze rossz vége lett hamar, gyomorfájás, rosszullét, egyéb bántalmak. Lincshangulat alakult ki a krumpliscserepek körül, mígnem valaki fogta, és mérgében bevágta az egészet, cakkom-pakk a parázsló kandallóba. Ekkor picit megnyugodott a vendégsereg (jól megmutatták ennek a krumplinak), s mustrálgatta tovább a hazahozott kincseket. Fél óra elteltével egyre finomabb illatok lengték be a termet, nyújtogatta a nyakát, szimatolgatott mindenki, vajon honnan jöhet. Hát a kandallóból. Kikapták gyorsan, ami még a növényből megmaradt, a forró gumókat, s finom illatán felbátorodva adtak egy újabb esélyt a burgonyának.
Innentől kezdve a krumplinak nyert ügye volt, de csak majdnem, elméletben…

(Folytatása következik hamarost, a krumpli további viszontagságairól, meghurcoltatásáról és diadalútjáról.)

a kép pedig innen van:
https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhEE1DEHSBM6_qbKEfg-_NrWS63ungeS4ULFIgkYiSQsQ_cqlNRRnK4N7aa-w6MDCDs2wgyEKeCRuHHp0s0Wxtbv3UdjpMhWYLnclNtrFKvSfRWb0dcnRYuPVTuYa5FOca9nY-V2g9zUbH4/s400/POTATO+I_main.jpg