Mostan idegen tollakkal ékeskedem, ám régi, elkötelezett Bächer-olvasóként úgy és ott propagálom kedves íróm, ahol csak tudom. Így aztán íme, Dukay Nagy Ádám írása Bächer Iván Az elhagyott falu című kötetéről.Tavaly, az Ab Ovo Kiadó gondozásában jelent meg újra a könyv. Hamisítatlan Bächer-novellák füzére, vidám, mégis szép-szomorkás történetek egy apró tolnai falucskáról/falucskából, és vele picit minden faluról, a mi magyar vidékünk hajdan volt szebb múltjáról, méltatlan jelenéről.
A könyvméltató 2010 októberében jelent meg a Népszabadság online oldalán. Itt elolvasható:
http://nol.hu/lap/konyvszemle/20101016-faluveg
http://nol.hu/lap/konyvszemle/20101016-faluveg
Hátha épp' e cikk csinál a könyvhöz, vagy Bächer Ivánhoz kedvet.
Én utána előkerestem saját példányomat.
„Látszott a dombról Gold Jenő háza, és látszott mellette Lizi nénié.
A temetésre már el is lett adva az.
Mikor Lizi néni ott született, a falu gazdag volt, büszke és erős. Hibátlan volt benne a tisztaság és a rend. Lehet, hogy szigorú, sőt kegyetlen volt néhanap, de rend volt. Mindenkinek megvolt a maga helye, szerepe, dolga. Megvolt a rendje születésnek, házasságnak, gyereknek, öregnek, bajnak, halálnak. Hétköznapoknak és az ünnepeknek. És ami az egészet szabályozta, az volt a hagyomány, a vallás, a munka és tulajdon mindenekelőtt. Német volt a falu, kálvinista német és gazdag. „Kulák” falu, mondták volna egykor, polgár-paraszt falu, mondanánk ma.
A falunak akkor gyökere volt.
Messzi német földbe vezettek azok a gyökerek, és messze-messze évszázadokig vissza, talán még addig a korig, amikor nem volt magánbirtok sem a világon, és a falu közössége együtt volt a gazda.
Ebbe született Lizi néni bele. És ez borult, foszlott szerteszét lány korában. A rend odakinn borult, de ő magában őrizte azt. Amikor a nap lement, akkor Lizi néni nyugovóra tért. Amikor a nap fölkelt, akkor fölkelt ő is. Mert ez az élet rendje. Villanyt csak a tévére pazarolt a végén.
Álltak a Goldok fenn a dombon.
S tudták – a falu most ér véget éppen.” (részlet a könyvből)
A temetésre már el is lett adva az.
Mikor Lizi néni ott született, a falu gazdag volt, büszke és erős. Hibátlan volt benne a tisztaság és a rend. Lehet, hogy szigorú, sőt kegyetlen volt néhanap, de rend volt. Mindenkinek megvolt a maga helye, szerepe, dolga. Megvolt a rendje születésnek, házasságnak, gyereknek, öregnek, bajnak, halálnak. Hétköznapoknak és az ünnepeknek. És ami az egészet szabályozta, az volt a hagyomány, a vallás, a munka és tulajdon mindenekelőtt. Német volt a falu, kálvinista német és gazdag. „Kulák” falu, mondták volna egykor, polgár-paraszt falu, mondanánk ma.
A falunak akkor gyökere volt.
Messzi német földbe vezettek azok a gyökerek, és messze-messze évszázadokig vissza, talán még addig a korig, amikor nem volt magánbirtok sem a világon, és a falu közössége együtt volt a gazda.
Ebbe született Lizi néni bele. És ez borult, foszlott szerteszét lány korában. A rend odakinn borult, de ő magában őrizte azt. Amikor a nap lement, akkor Lizi néni nyugovóra tért. Amikor a nap fölkelt, akkor fölkelt ő is. Mert ez az élet rendje. Villanyt csak a tévére pazarolt a végén.
Álltak a Goldok fenn a dombon.
S tudták – a falu most ér véget éppen.” (részlet a könyvből)
