Marie Antoinette iránti rajongásom több évtizedes múltra tekint vissza. A keszthelyi Festetics-kastély bordó szobájával kezdődött minden.Keszthelyen születtem és ott is nevelődtem jó pár évig. Ezzel aztán jó sok minden szinte már eleve elrendeltetett. Keszthelyen rengeteg szép és jó dolog van: a Balaton part, a fenyves és gesztenyés sorok, a Jordanics cukrászda, a Georgikon, a Helikon park, a piac, a Goldmark-ház és a kastély, szökőkutastul, parkostul. A Festetics-kastély. Minden kastélyok prototípusa – nekem. Megtekintése heti rendszerességgel ismétlődő program volt nálunk, elvégre annak, aki királylányi/hercegnői/tündérkirálynői pályára vágyik, ez alap, fel kell készülni rendesen, muszáj szokni a környezetet. Kívülről tudtam már a termek sorrendjét, hogy melyik szobának mi a legfőbb éke és kit ábrázolnak a nagyobb festmények, szobrok, hol van a legrégibb könyv a könyvtárban.
Kedvencem a Marie Antoinette-es kép volt, annak bordó szobájába zarándokoltunk el rendszeresen, óvoda után, szemügyre venni a gyönyörűséges királykisasszonyt. (Pár éve megnéztem magamnak újra a festményt…nem igazán értem, mit szerettem rajta annyira anno.)
A teremőr nénik már jól ismertek minket, régi, összeszokott párosként vonultunk szobáról szalonba (a kastélyban kötelezően felkötendő papucsban) Anyukámmal kézen fogva. Egyik alkalommal, mikor, szokás szerint, Antoinette csodálásával időztünk éppen – de leginkább én –, a szobához tartozó néni odalépett hozzám és bizalmasan a fülembe sutyorogta: „…és képzeld el, ezt a szép nénit lefejezték!”.
Kész! Több se kell egy 6 éves gyereknek! Teljesen összetörtem, értetlenül és mélyen megrendülve álltam az esettel szemben. Hogy lehet egy nőt lefejezni? Ráadásul pont egy ilyen szépet? Tutira valami félreértés volt a dologban, más magyarázat nem is lehet… Onnantól kezdve vadásztam minden apró kis információt a francia királynéval kapcsolatban. (Sajnos a róla szóló filmeket csak az esti mese után adta a tévé, így azokról fájó szívvel le kellett mondanom. Titokban egyszer belekukucskáltam az egyikbe, de az iskolában aztán elszóltam magam és a tanárnéni meg is rótt rendesen, amiért ilyen későn is tévézek még.) Gyalázatos módon a gimnáziumi tananyag alig szólt a feje vesztett királyi párról, ha mégis, nemtörődömnek, butuskának, léhának, sőt, züllöttnek és csökönyösnek állította be őket. (Ebben persze van is igazság…) Akármit is írtak, mondtak a franciák által csak „louve autrichienne”-ként (osztrák nőstényfarkas) szidott Habsburg Marie Antoinette-ről, én tudtam, egyszer még tisztázódni fog minden, igazolást nyer ártatlanságába vetett hitem.
Ekkor jött Stefan Zweig és az ő regénye, a Marie Antoinette. Az egyetem első éveiben, az Astoria aluljárójában akadtam rá. Egy bácsi árult potom pénzért reménytelenül elhasznált könyveket, és ahogy lenni szokott, megsajnáltam, úgyhogy szemügyre vettem kínálatát. Volt ott sok minden… ám mégsem vásárolhattam fel az egész standot, maradt hát a 300 forintért kínált, az 1930-as években kiadott, málladozó Zweig-könyv.
És nem bántam meg a vételt!
Hamar kiderült, Stefan Zweig az én emberem. Könyve alaposan végigmegy a Habsburg királykisasszonyból francia királynővé avanzsált Marie Antoinette egész életén, a gyerekkortól a Versailles-ban eltöltött első éveken át a nyakláncperig, a forradalom kitörésétől az utolsó napokig. Kiderül, ha léha is volt, miért volt léha, ha rágalmazták, miért is tették. Az intimebb részletek sem maradnak titokban: Zweig elmeséli, miként festett akkoriban egy uralkodói menyasszony átadás-átvétel, milyen körülmények közepette jöttek világra a királyi porontyok és miért csak annyi sok évvel a frigy megkötése után.
Világtörténelem papucsban és köntösben… aminek persze az a vége, hogy Antoinette-t mégiscsak lefejezik, de feldúlt, igazságért kiáltó lelkem végre megnyugodhat, tudván, hogy miért.
