"Itt a farsang, áll a bál..."

Óvodásként, kisiskolásként mindig nagyon izgatottan vártam a farsangot. Hosszasan terveztem, jó előre kigondoltam, barátnőkkel leegyeztettem, minek öltözzek éppen, és milyen legyen hozzá jelmezem. Természetesen, csakis olyan ötletek jöhetettek számításba, amihez pörgős szoknya és kopogós cipő is dukált. Így voltam én királylány, néptáncos, balerina, Mary Poppins stb.. és életem legelső olyan farsangján (óvodai „mini” csoport), amire már emlékszem is... kisegér. Nem az én ötletem volt, Anyukám szerezte dolgozójából a szürke hacukát, és hozzá a kényelmetlen egér-maszkot... kifejezetten előnytelen volt, durcáskodtam is miatta nagyon. Biztos e kellemtelenségből okulva döntöttem aztán úgy, jobb, ha magam veszem kézbe az ügyet, s találom ki, mikor mi legyek – miben is illegjek roppant elegánsan és nagylányosan a magam 4/5/6/7/8/9/10 esztendejével. Tény, hogy a gondosan felépített imázs, amint kezdetét vette a zizifűző-, fánkevő-, seprűtáncoltató, székfoglaló verseny és társai, szertefoszlott hamar...

18 év elteltével most újra belevetem magam a farsangi forgatagba.
Nem kispályázom, egyenesen Velencéig megyek (nem kirándulóként és nem is szórakozásból, de jó lesz biztosan így is). Egyszer már jártam ott, és azon kívül, hogy „no igen, milyen szép, mennyi gyönyörű épület.. és tényleg, ezek a házak a vízben állnak!” leginkább az maradt meg bennem, micsoda irdatlan nagy itt a tömeg. Pedig nem is volt még csúcsidő, csak egy egyszerű, április eleji hétfő... Képzelem, most mi lesz! Majd minden galambra jutni fog egy turista... Nem baj, attól még (vagy ettől?) Velence az Velence, és pont a karnevál az egyik fő nevezetessége.
A télűző forgatagnak több ezer éves hagyományai vannak errefelé, egészen az antik rómaiak Saturnalia- és Lupercalia-, valamint a görögök Dionüszosz-ünnepéig visszavezethetően, amire aztán – látva, hogy a pogány tavaszváró láz sehogy sem hagy alább – az egyház szépen ráültette a maga „hagyományát” – egye fene, ha ez kell a népnek, hát a karácsony és nagyböjt közöttipár hétben mulassék csak, élje fel készleteit, mielőtt az megromolna.
Erre a keresztény tartalomra utal a karnevál szó eredeti jelentése is, ami a középkori latin carne levare, „ a hús elhagyása” kifejezésből alakult ki. (A mi, ugyanezt az időszakot jelölő farsang szavunk állítólag az osztrák Fasching vagy netalán a német Fastnacht szavakból származhat, mindkettő a „böjt előestéjére” utal.)

A leghíresebb európai farsangolás, a velencei karnevál első írásos említése 1094-ből származik, tudatva, hogy Vitale Falier dózse volt oly' kegyes, és engedélyezte népének eme vidámságot.
Az itteniek különben is szerettek ünnepelni, apropó meg akadt számos: a mediterrán térség félelmetes tengeri hatalmaként a városállam győzelmet győzelemre halmozott (egy ideig), amiről aztán illett méltóképpen megemlékezni is – miként máshogy, mint fényűző bálokkal, evészettel, ivászattal, tánccal, mulatsággal. Így aztán nemegyszer ünnepbe ért az ünnep, és egész éven át ment a mulatozás.
A maskarázás számtalan visszaélésre adott lehetőséget, hisz' végre tökéletes inkognitóban lehetett rosszalkodni, karddal hadonászni, szerencsejátékot űzni (és a hitelezők elől ismeretlen meglépni), jól odamondogatni, pajzánkodni (Casanova karrierje is innen indult anno). Ezek elkerülésére annyi törvényt hoztak, amennyit csak bírtak, hogy aztán a város apraja-nagyja sorra megszegje valamennyit. Az egyik ilyen rendelkezés az elsőre ártalmatlannak tűnő tojásdobálást szerette volna betiltani. A tojáshajigálás a férfiak szórakozása volt, célpontjai pedig a város utcáin grasszáló/gondolázó, díszes hölgyemények, akik, ha rózsavízzel töltött tojással céloztak rájuk, akkor szépnek, ha záptojással, akkor csúnyának találtattak. A bűzös bombák (illetve az így kinyilvánított negatív kritika) miatt hamar panasz érkezett a város vezetőségéhez, akik elébb betiltották a bókolás e félreérthetetlen módját, teljesen hasztalan, majd inkább védőhálókat szereltettek fel, ezzel óvva az ünneplő asszonynépet.

A heteken át tartó karnevál csúcspontja a böjti időszak előtti utolsó három napra esett. Ilyenkor rendezték a legnagyobb bálokat, léptek színre a legmerészebb mutatványosok, kötéltáncosok, és kaszaboltak halálra mindenféle állatokat. Ezek annyira kegyetlen „játékok” voltak, hogy inkább csak sebtiben részletezném... lényeg a lényeg, jó pár disznó, macska, liba, bika (és ki tudja, még mi minden) múlt ki egy-egy jópofának szánt megmérettetésben. Az egyik ilyen állatáldozatokkal is járó szeánsz (a Szent Márk tér kellős közepén lenyakaztak egy bikát és 12 disznót) Velence egyik fontos diadaláról emlékezett meg: 1162-ben a város legyőzte és tömlöcbe vetette a császárhű Ulrico pátriárkát és 12 szövetségesét, akik összeesküvést szőttek a köztársaságukhoz ragaszkodó velenceiek ellen. Szabadulásáért cserébe a pátriárkát arra kötelezték, hogy minden évben 12 kosár kenyeret, 12 disznót és egy bikát küldjön Velencének. A mutatvány esetében a bika jelképezte a legyőzött Ulricot, a 12 disznó pedig a szövetségeseit. Idővel egyszerűsítettek a koreográfián, a disznókról lemondtak és szimpla bikafuttatássá szelídült a mutatvány: a város szűk sikátorain át álarcos polgárok hada kergette a bikát, a bika meg azt, ki épp elé keveredett (így picit kiegyenlítettebb volt mégis a mérkőzés), majd a futam végeztével, egy elegáns mozdulattal leszúrták a már amúgy is holtfáradt állatot...
A karneváli tobzódás a XVIII. századra teljesedett ki igazán, messzi országokból is özönlöttek ide az álarc nyújtotta biztosból kalandokra vágyó nemesek és nemtelenek. Akkora volt a tavaszváró felfordulás iránti igény, hogy amikor 1789-ben, a karneváli időszak kellős közepén meghalt az éppen soros dózse, napokig titkolták halálhírét, nehogy még ez árnyékot vessen a mulatozók jó kedvére.

A mai karneválok már csak halovány utánérzései a régi évszázadok farsangolásainak. Mint sok mindennek, ennek is Napóleon az oka, aki, amint módja akadt rá, betiltatta a már több száz éves hagyományokkal bíró bűnös/szennyes/erkölcstelen/élvhajhász stb. örömünnepet. Később a Habsburgok megpróbálták feléleszteni a hajdani karneváli hangulatot, Ferenc József maga is járt ott, igaz, álruhában, biztos minőségellenőrizni és tesztelni, de már semmi sem volt a régi.

Jó pár évtizeddel később, Mussolini hatalomra kerülésével végképp lőttek az egésznek, a karneválnak (újfent) befellegzett. Cirka ötven év kellett ahhoz, hogy a helyiek felfedezzék, micsoda turisztikai lehetőség rejlik az álarcoskodásban. Szereztek pár jó szponzort, mellé állami támogatást és 1979-től "elevenítgetik" a régi szokást. Velence újra a karneválok fővárosa lett, a régi-új attrakció tömegével vonzza a világ minden tájáról érkező, a „velenceiség” illúzióját kergető turisták hadát – mondhatni, az ötlet bevált, ha csak kulisszáiban is, de van megint velencei télbúcsúztatás, farsangolás.

Én ugyan tele vagyok szkepszissel, kicsit botcsinálta így látatlan ez az egész hagyományosdi, de odaérkezve már biztosan pozitív leszek, nyitott és érdeklődő.
Azt hallottam, isteni finomságokat árulnak ott ilyenkor, és hogy ki arra jár, feltétlen kóstolja meg a grappától részeges-mazsolás, velencei farsangi fánkot, a fritolet

Majd referálok!