Az előző bejegyzés folytatása I. Erzsébettől kezdve a XIX. század végéig – és a hívságok sorának (itt) ezennel vége is.A XVI. század a vörösek korát hozta el, Anglia királynőjének, I. Erzsébetnek hála. Ő ugyan már nem vacakolt hajfestéssel, regenerálással, kondicionálással… reggelente kiválasztotta a sok közül éppen kedvenc parókáját, és a napi frizura-gond ezzel le is volt tudva.
A parókaviselés nagy divat lett (újra), férfiak és nők körében egyaránt. A rizsporos intrikák korában már egészen elképesztő méreteket öltött a parókakészítők kreativitása - és a megrendelők elvárása: komplett kis madárfészkeket, csendéleteket, idilleket építettek bele a póthajba, de nem ám miniatúrákat! A több kilós és már-már méteres parókák nem kevés fejfájást okoztak viselőjüknek: karbantartásához külön felszerelés kellett, komoly gyakorlatozást igényelt az egyensúly megtartása, és ha már elegük volt a frizurából, nem lehetett csak úgy lekapni, mert akkor oda az egész (ha netán viszketett alatta a fejbőr – ami könnyen előfordulhatott – egy kötőtű-szerű pálcikával lehetett vakarózni, diszkréten, máskülönben várni kellett hazáig, hogy enyhíteni lehessen a nyak és a fő fájdalmán). Ilyen hajzattal a fejen a közlekedés is komplikálódott: a hintókat átlagos emberméretre tervezték, ami annál magasabb, nehézkesen fért csak be… de nemesasszony gyalog mégsem járhatott, hát szenvedett inkább, és frizurája épségének érdekében a kocsi padlóján térdelve zötykölődött – akár órák hosszat is.
A nagy francia forradalom letilolta a rokokó parókás főket és végre a természetesség lett a módi - pár röpke évtizedre. (Ha választhatnék, én az akkori empire időkben élnék – Madame Récamier stílusban.) A pirospozsgás, kényelmes, laza fűzős, lebernyeges, loknis napoknak hamar befellegzett, Napóleon bukásával fegyelmezettebb idők jöttek, és velük szoros fűzők, abroncsos szoknyák, szigorúan rendezett frizurák. A karikás szemek és a halottsápadt arc lett a szép, hozzá harmatgyenge fizikum (de azért kerek vállak, kerek karok, kerek csípő) és gyakori ájuldozás dukált. „Szépségük” érdekében éjszakákon át képesek voltak virrasztani a hölgyek – naná, hogy zavaros, lázas szemekkel néztek aztán a világba. (Sminket használni nem ért! Fújj, micsoda erkölcstelenség…)
A XIX. század második felének szépségikonja a mi Sissink volt. Szegény Erzsébet bele is kergült ebbe a titulusba. Mániákusan ügyelt szépségére, kemény tornagyakorlatokkal tartotta magát formában (Gödöllőn és Schönbrunnban is látható konditerme) és hozzá szigorúan diétázott is (napi 6 narancs, más semmi), de hébe-hóba voltak azért dőzsölős napjai is: saját receptúrája szerint süteményt süttetett, és 3-4 szemet (némi lelkifurdalás kíséretében), be is kebelezett. Voltak heppjei bőven. Messzi földön is híres hajzuhatagának épségére mániákusan ügyelt: ha fésülködés közben – amit persze nem ő végzett – észrevette, hogy pár hajszála kihullt – ami meg természetes -, visszakézből ment is már a pofon a fésülő lánynak. Ezt megelőzendő, a szolgálólány ragasztószalagot erősített kezére, hogy arra ragadjanak a kihullott hajszálak, nehogy a királyné szeme elé kerüljenek.
A XX. században aztán úgy felgyorsult minden, hogy figyelnie kellett nagyon, ki a szépség terén tartani akarta a lépést. Nem elég, hogy évtizedenként változtak az elvárások, az egymást követő szépségideálok gyakran szöges ellentétben álltak elődjükkel/utódjukkal. De mára már annyi a technika, hogy semmi sem lehetetlen.
A nagy francia forradalom letilolta a rokokó parókás főket és végre a természetesség lett a módi - pár röpke évtizedre. (Ha választhatnék, én az akkori empire időkben élnék – Madame Récamier stílusban.) A pirospozsgás, kényelmes, laza fűzős, lebernyeges, loknis napoknak hamar befellegzett, Napóleon bukásával fegyelmezettebb idők jöttek, és velük szoros fűzők, abroncsos szoknyák, szigorúan rendezett frizurák. A karikás szemek és a halottsápadt arc lett a szép, hozzá harmatgyenge fizikum (de azért kerek vállak, kerek karok, kerek csípő) és gyakori ájuldozás dukált. „Szépségük” érdekében éjszakákon át képesek voltak virrasztani a hölgyek – naná, hogy zavaros, lázas szemekkel néztek aztán a világba. (Sminket használni nem ért! Fújj, micsoda erkölcstelenség…)
A XIX. század második felének szépségikonja a mi Sissink volt. Szegény Erzsébet bele is kergült ebbe a titulusba. Mániákusan ügyelt szépségére, kemény tornagyakorlatokkal tartotta magát formában (Gödöllőn és Schönbrunnban is látható konditerme) és hozzá szigorúan diétázott is (napi 6 narancs, más semmi), de hébe-hóba voltak azért dőzsölős napjai is: saját receptúrája szerint süteményt süttetett, és 3-4 szemet (némi lelkifurdalás kíséretében), be is kebelezett. Voltak heppjei bőven. Messzi földön is híres hajzuhatagának épségére mániákusan ügyelt: ha fésülködés közben – amit persze nem ő végzett – észrevette, hogy pár hajszála kihullt – ami meg természetes -, visszakézből ment is már a pofon a fésülő lánynak. Ezt megelőzendő, a szolgálólány ragasztószalagot erősített kezére, hogy arra ragadjanak a kihullott hajszálak, nehogy a királyné szeme elé kerüljenek.
A XX. században aztán úgy felgyorsult minden, hogy figyelnie kellett nagyon, ki a szépség terén tartani akarta a lépést. Nem elég, hogy évtizedenként változtak az elvárások, az egymást követő szépségideálok gyakran szöges ellentétben álltak elődjükkel/utódjukkal. De mára már annyi a technika, hogy semmi sem lehetetlen.
Madame Récamier képe pedig innen van:
http://www.armchairgeneral.com/forums/showthread.php?t=60476&page=28
http://www.armchairgeneral.com/forums/showthread.php?t=60476&page=28
