A csokoládé történetének folytatása, immáron az európai kalandokkal...
A spanyolok eleinte nem igazán vacakoltak a kakaóval, volt munkájuk elég - beérték azzal a töménytelen elhurcolandó kinccsel és felbecsülhetetlen értékű pusztítandóval, amit elsőre találtak. Hernando Cortez volt az első, aki kapcsolt, hogy hó-hó, ha a helyiek ekkora nagy becsben tartják ezt a növényt és a belőle gyártott keserű löttyöt, biztos, hogy jó lesz az még valamire. Így aztán Cortez felügyeletével 1528-ban megérkezett az első kakaószállítmány az öreg kontinensre… és egy jó darabig nem is történt vele semmi. A csokoládé ital ünnepélyes bemutatására és kóstolására a spanyol királyi udvarban csupán 1544-ben került sor, és nem aratott osztatlan sikert, sőt! Hiába a jól hangzó pr-szöveg, hogy hát az Újvilágban ezt isteni nedűnek tartották és csakis a kiváltságosok élvezhették, ettől csak még furcsábbnak és érthetetlenebbnek tűntek az amúgy is alulöltözötten rohangáló és lehetetlen szokásokat űző „meghódítottak”.
Cortez nem hagyta annyiban a kakaót, elhatározta, juszt is megüti vele szerencséjét (legyen ez a habon a cseresznye) és addig sürgölődött a tűzhely körül, kísérletezett, hígított, ízesített, édesített, mígnem egy valóban finom itallal nem járulhatott az uralkodó színe elé, újra. És a csokoládénak innentől kezdve már nyert ügye volt. A spanyol udvar után hamar meghódította a párizsi, londoni és bécsi elit szalonjait is, és Európa-szerte igen gyorsan komoly kereslet mutatkozott a kakaócserje gyümölcse iránt. Igen ám, de a kínálat bőven elmaradt az igényektől. Cortez ugyan telepített ültetvényeket szép számmal, de a bennük dolgoztatott helyi lakosok nem bírták a rabszolgamunkát, ráadásul, nem elég, hogy egy szép napon felborították egész addigi életüket és rendszerüket a hatalmas hajókkal és szikrázó páncélban érkező európaiak, de magukkal hoztak számos olyan betegséget is, amivel már végképp nem bírt az indián szervezet. A hajdani fényes azték birodalom alattvalói, ha nem a csatározásokba, a kiszipolyozó munkába haltak bele, hát elvitte őket valamelyik ismeretlen nyavalya… a kontinens új urainak nem kis bánatára, mert most aztán ki lesz, ki ingyen megműveli a földeket?! Sebtében akadt a megoldás: azért, hogy a nagy keletnek örvendő kakaócserjék teremjenek szépen, hajók százaival kezdték el importálni a munkaerőt Nyugat-Afrika partvidékeiről át Amerikába… és ezennel kezdetét vette a rabszolgaság újkori története.
A csokoládé élvezete kezdetben, Európában is csak a módosak kiváltsága volt, de nem csupán ínyenckedésből éltek vele, hanem orvosságként is alkalmazták: a patikákban élénkítő, emésztésjavító és vágykeltő szerként, kimérve árusították.
A XVII. század végére komoly kis szertartássá nőtte ki magát a csokoládé ivászat, melynek természetesen megvoltak a maga formatervezett kellékei is, porcelán és ezüst készletek: csészék, melegítők, kiöntők. ( A csészéket ugyan a többség nem nagyon használta, inkább a csészealjba szervíroztatta a forró italt, s onnan szürcsölgette, mert így hamarabb kihűlt.)
A szerényebb néprétegeknek egészen a XIX. század nyitányáig kellett várnia, hogy végre csokoládéhoz juthassanak, addig képtelenség lett volna megfizetniük. A csokoládé árának csökkenését két dolog idézte elő: egyrészt, az ültetvények sokasága és azok bőséges termése másrészt egy új találmány, egy ketyere, ami jelentősen megkönnyítette a kakaóbabok feldolgozását.
A XIX. század iparosítási hulláma a csokoládégyártást is felpörgette. A nagy kísérletezési kedv eredménye lett 1839-ben az első tejcsokoládé, majd pár évvel később, 1846-ban megszületett az első, azonos súlyú táblás csokoládékat gyártó masina is. A csokoládé bizniszben innentől már nem volt megállás. Átmeneti nehézséget okozott ugyan, hogy Amerikában elkezdték felszámolni a rabszolgaságot, de hamar találtak megoldást erre is: az ültetvényeket „átzsuppolták” Afrikába, és a termesztés/ kereskedés/ gyártás mondhatni zökkenőmentesen haladhatott tovább.
Kezdetben Franciaország vitte a prímet a csokoládé fronton, de csak pünkösdi volt királysága, mert egy Rudolphe Lindt nevezetű ember találmányának köszönhetően 1879-ben egy csapásra Svájc lett a nagyhatalom. Lindt rájött, hogy ha hosszú-hosszú órákon át - majd 4napig - egyenlő hőmérsékleten és folyamatosan kevergetik a csokoládé masszát (ez a konsírozás), akkor az csodálatosan selymes és lágy ízű lesz… (Ezzel az újítással a Lindt gyár jövője már sínen is volt.)
Az a csokoládé-ízvilág, amit ma ismerünk, nem régi keletű. A XIX. század végéig ahány üzem annyi receptúra, féle-fajta minőség volt forgalomban, mígnem úgy döntöttek, jót tenne az iparnak, ha szabályoznák, mit is lehet csokoládé néven a piacra dobni.
A XX. század mondhatni már igazi diadalmenet volt a csokoládé számára, a leglehetetlenebb féle-fajta, formájú, méretű és ízesítésű csokoládék világát éljük jó ideje. És, mintha ez nem volna már magában így is elegendő, gyártanak már belőle mindenfélét: fagylaltot, kekszet, tortát, süteményt, sajtot, húsokhoz mártást, palacsintához szószt, krémet, pakolást, alsóneműt…
Bevallom, mindig kétkedve tekintettem az emberiség azon felére, kik egyáltalán nem szeretik a csokoládét. Noha én se mindig vágyom rá, azért olyan is előfordult már, hogy komolyan le kellett állnom a csokizással, s vagy két napig még amolyan elvonási tüneteket is produkáltam. Igyekszem persze kordában tartani magam, a minőségre hajtani, ínyenckedni, de a gond sajnos az , hogy ízlés tekintetében Gombóc Artúr vagyok, szeretem én mindegyiket: “a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, a tömör csokoládét, a lyukas csokoládét, a csomagolt csokoládét, a meztelen csokoládét, az egész csokoládét, a megkezdett csokoládét, az édes csokoládét, a keserű csokoládét, a csöves csokoládét, a mogyorós csokoládét, a tejcsokoládét, a likőrös csokoládét, a tavalyi csokoládét, az idei csokoládét, és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon!”
