Van egy magazinunk. Egy, az új idők új szeleihez igazodó, modern on-line kiadvány. 4-5 leányzóval csináljuk közösen: ki az ötleteket, recepteket, ki a gyönyörű képeket, ki a programajánlókat, a szépen szerkesztett oldalakat adja bele, az én reszortom az írás. A decemberi, ünnepi számot itt találjátok.
Könyvajánlóm lásd ott is, itt is.
Bevallom, sosem jeleskedtem igazán a kötelező olvasmányok teljesítésében. Úgy éreztem, számtalan olyan nagy horderejű művet akar velem letudatni a közoktatás, aminek még nem jött el az ideje. Így aztán, bő tíz esztendővel az érettségim után, pótolok. Azt hiszem, megérett rá az idő, és tudok már annyit az „akkorokról”, tapasztaltam annyit a „mostban”, hogy eme fajsúlyos és méretes regények helyükre kerüljenek bennem, meglegyen az a katartikus hatásuk (persze ez mindenkinél más miatt jön el), amiért méltán örök darabjai a világirodalomnak.
Restanciáim ledolgozásában épp az orosz opusoknál tartok. A hideg miatt az embernek megnő a hajlama a bevackolódásra, kevésbé izgága, egy nagy bögre forró itóka mellett szívesebben lassul le a több száz oldalas történetekhez. És a tél amúgyis orosz műfaj.
Az utóbbi hetekben Anna Kareninával ismerkedem. Régóta kacérkodtam már vele, tudtam jól, ha egyszer belekezdek Tolsztoj életművének felgöngyölítésébe, csakis ez lehet az első nagyregény.
Tolsztoj a Háború és béke befejezése után eredetileg egy újabb történelmi témájú regényt szeretett volna megírni, Nagy Péter korát kutatta, de közben annyira elmerült Puskin prózájában is, hogy kezdett teljesen más irányt venni irománya. Ráadásul 1872-ben maga is tanúja volt egy tragikus balesetnek, egy férjes asszony szerelmi bánatában a vonat elé vetette magát, aminek hatására úgy döntött, megírja tragikus élményét, a házasságtörő asszony drámáját. Készülő regényének főhősét, annak alakját szintén Puskin inspirálta. Az ő lányával, Maria Alekszandrovna Hartunggal való személyes találkozás élménye adta a vázlatot Anna Karenina karakterének felépítéséhez.
A munka bő négy éven át tartott. Tolsztoj 1873-ban látott hozzá, és 1877-ig tizenegyszer dolgozta át művét: a kezdeti elítélő hangnemből, mely a főhőst nevetségessé és szánalmassá teszi, ki szembe megy minden társadalmi konvencióval és rúgja fel az otthon melegét, Anna kálváriája egyre inkább egy éles kritikai művé duzzadt, tükröt tartva a hazugságon alapuló erkölcsöket forszírozó, sznob társadalom elé. A több, egymást keresztező szálon futó művet Thomas Mann egyszerűen csak minden idők „legnagyobb társadalmi regényének” nevezte.
Anna története, annak íve és vége nem tartogat nagy meglepetéseket, elvégre sokan és sokféleképpen megénekelték már, de nem is ezért olvasom.
Hol jól esik, hol ijesztő ráismerni magamra, másra a nagy-nagy érzelmi kavalkádban. Vitázni, perlekedni, dilemmázni egy-egy szereplővel és várni, mit hoz a következő oldal. Közben pedig belesüppedni Tolsztoj gyönyörű hangulataiba, nyelvezetébe – valódi, komótos időutazás egy sosem látott világba, vissza.
