Az idei húsvéttal komoly lavinát indítottam el csokoládé fronton. Az történt, hogy én, mint Mikulás, Jézuska és jelen esetben Húsvéti Nyuszi lelkes jobb keze, ismételten kitettem magamért rendesen, és rittyentettem egy kalácsos, piros tojásos, csoki figurás, ajándékkeresős húsvétot. Igen ám, de a Nyuszi rólam valahogy megfeledkezett… így bosszúból egy hét alatt eltüntettem minden őt mintázó csoki bálványt és a legfőbb attribútumának számító (csoki) tojást. Mire az ámokfutás véget ért, már készülhettem is a következő csokoládé dömpingre: hivatalból csoki gyárat látogattam – bécsit. Itt aztán, mint jó munkást, kivel számolnak a további gyümölcsöző együttműködésre, meg is ajándékoztak egy pimaszul nagy kiszerelésű diós-narancsos-csokoládés bonbonos csodával… Most itt tartunk. Határozottam emelkedő színvonal a télapófigurákból húsvéti nyuszikká avanzsált „csokoládék” után.
És még vár rám nem is egy ilyen édes, szakmai túra.
Minekutána ennyire csokoládé-központú lett hírtelenjében életem, amit olykor még honorálnak is, a precíz munkavégzés érdekében illendő volt utánajárnom kicsit az édesség történetének.
Nem egy dajkamese, sőt, kimondottan makulás a história, mert igencsak sajnálatos események hozhatok szoros összefüggésbe a csokoládé felemelkedésével – bár ebben legkevésbé maga az édesség hibás.
A csokoládét fogyasztó régi népek közül tán a maják és az aztékok a legismeretesebbek, de az Amazon vidékéről származó kakaócserje kínálta termés felhasználásának mikéntjére már jóval korábban rájöttek mások is.
Történ egyszer, valamikor réges-régen, vagy 1800 évvel időszámításunk kezdete előtt, hogy Közép-Amerika süppedős mocsárvidékein megjelent egy olmec néven nevezett civilizáció, mely alapítói – az óriási, királyaikat ábrázoló kőfejek jellegzetes vonásaiból következtetve – valószínűleg Afrikából, más vélemények szerint Indiából keveredhettek el valahogy idáig.
(Itt lehet róluk bővebben olvasni)
A sok hazai tudást az új hazában is meghonosították, és hamarosan a folyammenti kultúrákkal (majdnem) parallel építettek piramisokat, faragtak miniatűr vagy éppen hatalmas, egész kőtömbökből szobrokat, rótták a hieroglifákat, számolták 365 napos naptárában a napokat, mezőgazdászkodtak… és kakaóztak. Ám, hogy azt milyen formában tették, arról sajnos nem maradt ránk adat. Az olmec kultúra utolsó városai Krisztus születése előtt 400 körül mind elpusztultak, de szerencsére, mind azt a sok jót, amit ismertek, ilyen-olyan formában átvették a környező népek is: építészet, vallás, asztrológia, agrárkultúra, csokoládé!
Így ismerkedtek meg a szomszédos maják is a kakaócserjével, és róluk már bizton tudható, miként is éltek a kakaó kínálta lehetőségekkel.
Először is, istenként tisztelték a növényt, áldozatokat mutattak be neki, imádkoztak hozzá, s évente egyszer, áprilisban, még ünnepet is ültek tiszteletére. Másodszor, a cserje gyümölcséből kivájt magokból/babokból, több napos erjesztési és szárítási procedúra után, az alapos őrlést követően vízzel felöntött italt készítettek, amit ki-ki a maga szája íze szerint ízesített, hol édesebbre, hol inkább fűszeresre. Az isteni eredetűnek tartott növényből készített itókát azonban nem fogyaszthatta ám akárki, csakis a kiváltságosok (az uralkodó és csapata: előkelők, papok, katonák) és a kiválasztottak (kiket az a megtiszteltetés ért, hogy életükkel áldozhattak valami nemes és magasztos célnak, és így aztán, hogy küldetésük minél jobban teljesíthessék, utoljára még kortyolhattak egyet a drága nedűből). A kakaócserje babja egy roppant hasznos funkciót is ellátott: pénzként szolgált. Praktikus mérete és kiszerelése folytán majdhogynem ideális is volt erre a szerepre – értékét színe és mérete határozta meg –, csakhogy ha valaki titokban kakaóültetvényt tartott, egy-egy bőséges szüret után halomnyi fedezetlen „pénzt” bocsátott ki a piacra, s máris jött az infláció. Másrészt pedig, az embernép roppant leleményes volt már akkor is, és különféle praktikákkal megpróbálta hamisítani pénzét: befestette sötétebb színűre, vagy vízben áztatta pár napig, hogy nagyobbra nőjék, s így többet érjen kakaóbabja.
A maják fénykora után jó pár évvel, évszázaddal később felvirágzó azték birodalomnak köszönhetően ismerkedtek meg aztán az európai kontinens népei is a csokoládéval. Az aztékok a majákhoz hasonló funkciókkal látták el a csokoládét – tisztelték, áldozatokat mutattak be tiszteletére, pénzként használták és persze itták a belőle főzött élénkítő nedűt, de természetesen itt sem mindenki, csakis az arra „érdemesek”.
A csokoládé elkészítésének módja megegyezett a maja eljárással: különféle fűszerekkel (pl. vanília, chili, bors vagy éppen méz) ízesített, vízzel felfőzött kakaóbab őrleményt kortyolgattak, de a majáktól eltérően nem forrón, hanem inkább hidegen. Italukat a Xocólatl névvel illeték – ebből származik a mi, és sok más nyelv csokoládé szava is –, amiből a „xócoc” keserűt, az „atl” pedig vizet jelent. Ezzel e „keserű vízzel” kínálgatták az azték királyi udvarban a XVI. század elején partot ért és nagy becsben tartott (hálátlan) spanyol hódítókat is, akik nem igazán értettek, mit is esznek ezen a fertelmes löttyön vendéglátóik, de az álluk azért leesett, látván, hogy a helyi fizetőeszközből készült italt ajánlgatják nekik, mert itt még a pénz is fán terem, és különben is, micsoda nagy gazdagság!... (Az azték valuta értéke ekkoriban már zuhanórepülésben volt: míg az 1200-as években 4 db kakaóbabért egy egész tököt, 100 darabért pedig már egy rabszolgát is lehetett venni, 1545-re a 100 db kakaóbab már csupán csak egy nyulat ért. Romlandó értéke dacára a kakaóbab egészen sokáig működött pénzként a közép-amerikai régióban, s csupán a XIX. században szűnt meg létjogosultsága, amikor is, az Egyesül Államok pénzének mintájára itt is áttértek a papírbankókra és a fémérmékre.)
(... folytatása következik...)
