Az előző bejegyzés ott ért véget – roppant nagy izgalmak közepette – , hogy Agatha Christie-nek egy családi csatározás után nyoma veszett…
Komoly, országos kutatást indítottak megtalálására – traktorokkal, repülőkkel, kutyákkal, a megtalálónak jutalommal - az újságok címlapjai csak róla cikkeztek, mígnem, 11 nap elteltével, 1926. december 14-én egy Yorkshire-i hotelből telefonáltak, hogy másfél hete lakik náluk egy Mrs. Teresa Neele néven bejelentkezett nőszemély, aki nagyon úgy fest, mint az eltűntnek nyilvánított Agatha Christie. Mi történt valójában, azóta is sok spekuláció tárgya: amnézia, idegösszeroppanás, taktikázás, figyelemfelkeltés, reklámfogás…? Agatha sosem nyilatkozott róla, s aztán már másról se nagyon – a sajtó olyan csúnyán szétszedte az eltűnését követő időkben, hogy egy életre elment kedve és bizalma a nyilvánosságtól. Alig, hogy lecsengett a családi dráma, jött szépen az alkotói válság időszaka… Csak sógora hathatós noszogatásával tudott rajta felülkerekedni, és amolyan személyes győzelmeként megszületett legkedvesebb nyomozója, Miss Marple.
A házasságnak persze vége lett, de 1-2 évvel később, 1929-ban beütött az újabb szerelem, ami aztán már kitartott a végsőkig. 
1929-ben, egy bagdadi régészeti expedíción ismerkedett meg második férjével, az akkor 24 esztendős, osztrák származású Max Edgar Lucian Mallowannel, akivel egy évre rá holtomiglan, holtodiglan, össze is házasodtak. Innentől kezdve Agatha rendszeresen részt vett közel-kelti ásatásokon, utazott Nyugatról Keletre, Északról Délre és vissza. Ezeknek az utazásoknak, expedícióknak a hangulatát, milyenségét jó pár regényében kulisszaként fel is használta.
1929-ben, egy bagdadi régészeti expedíción ismerkedett meg második férjével, az akkor 24 esztendős, osztrák származású Max Edgar Lucian Mallowannel, akivel egy évre rá holtomiglan, holtodiglan, össze is házasodtak. Innentől kezdve Agatha rendszeresen részt vett közel-kelti ásatásokon, utazott Nyugatról Keletre, Északról Délre és vissza. Ezeknek az utazásoknak, expedícióknak a hangulatát, milyenségét jó pár regényében kulisszaként fel is használta.
(Ez év március közepétől a londoni British Museumban megnézhetőek azok a 3000 éves elefántcsont faragványok, melyeket Max Mallowan és csapata, köztük felesége, Agatha Christie hathatós segítségével hozott felszínre az egykori Asszír Birodalom fővárosa, Nimrud romjai alól. A faragványok közül nem egyet maga Agatha kezelt le, igen sajátos módját alkalmazva az „állagmegóvásnak”: arckrémmel tisztogatta át a földből előkerült elefántcsont tárgyakat. Rossz nyelvek szerint Agatha folyton arckrémek, pakolások garmadával felszerelkezve jött-ment, ezekkel igyekezve szinten, szépen és ifjan tartani magát, elvégre mégiscsak 14 évvel volt idősebb férjénél. Ha nála bevált, az elefántcsontnak sem árthat. Nem is lett bajuk, sőt, állítólag csodás állapotban vannak… mindenesetre, ez a „krémes tonizálás” elég egyedi eljárásnak számít szakmai berkekben.)
A második világháború idejére Agatha visszatért a gyógyszertári laboratóriumok világába. Igazából a hírszerzésnél szerette volna hasznossá tenni magát mint fotós, ám arra nem volt mód, így maradt a patikusság. A Londont ért légitámadások és az állandó riadóztatások félelmében született meg két főhősének utolsó története, a Függyöny (Poirot) és a Szunnyadó gyilkosság (Miss Marple). A két könyv majd 30 évig pihent egy bankszéfben, végül 1975-ben, mikor Agatha már érezte, nem lesz több ereje egy újabb regényhez, döntött úgy, megjelenteti őket. A háború után folytatódott a dolgos munka, újabb utazásokkal és ásatásokkal tarkítva. Sorra jelentek meg Miss Marple és Hercule Poirot kalandjai, de a bűnügyi regények mellett az írónő romantikusabb vénája is szerephez jutott: Mary Westmacott álnéven 6 ilyen típusú könyvet írt 1956-ig bezárólag.
Rögtön a háború után, 1947-ben nagy megtiszteltetés érte: személyesen az anyakirálynő óhajára írhatott egy rádiójátékot, amit később aztán átdolgozott színdarabbá is. Ebből lett Az egérfogó. 1952. november 25-én került sor premierjére a londoni Ambassador’s Theatre-ben, és olyan nagy sikert aratott, hogy azóta is folyamatosan műsoron van - így aztán Agatha, a krimikirálynő titulus mellett, a leghosszabb ideje futó színházi darab szerzőjének járó elismerést is bezsebelhetné.
Az 1960-as évekre már igazi nevezetesség lett belőle: megválasztották a Detektívregény-írók Klubjának elnökévé, számos irodalmi díjjal tűntették ki, fényképe felkerült a Nemzeti Portrégaléria falára, sőt, még viaszszobrot is csináltak róla madame Tussaud’s panoptikumában. 1971-ben kapta élete legnagyobb elismerését: 1955 után másodjára is fogadta őt az angol királynő, és ha már ott volt, a Brit Birodalom lovagjává ütötte, csak ő Lord helyet Dame Agatha lett.
Élete utolsó éveiben már sokat betegeskedett. 1975-ben úgy döntött, elérkezett az idő, hogy Poirot utolsó esete napvilágra jöjjön. A Függöny sikere után Miss Marple Szunnyadó gyilkossága is elő került a széfből, de már nem volt idő annak átolvasására, az esetleges hibák és ellentmondások kijavítására. Egy combnyaktörés és egy szívroham után Agatha 1976. január 12-én egy megfázást követően, csendben hunyt el.
Két főhőse, csaknem "születésüktől" kezdve, a leghíresebb nyomozók Pantheonjának oszlopos tagja.
Miss Marple-t gyakran azonosítják az írónővel, s biztos akadt egy-két hasonlóság köztük, lényegében (pl. életmódjuk) igen eltérőek voltak. Miss Marple alakját, Agatha saját bevallása szerint, nagymamájáról és az ő ealingi barátnőiről mintázta.
Miss Marple vagy 10 évvel volt fiatalabb Poirot-nál. Először egy novellában tűnt fel, A Kedd Esti Klubban, pár évvel később pedig már saját regénye volt, a Gyilkosság a paplakban. Agatha az Életem című önéletrajzi könyvében a következőket írta Miss Marple kapcsán: „Miss Marple olyan gyorsan fészkelte be magát az életembe, hogy érkezését alig vettem észre. Hat rövid történetet írtam egy magazin számára, és mindegyik történetben más-más figura volt a kis faluban játszódó bűnügy főszereplője. 
A sort Miss Jane Marple kezdte, akinek az alakját nagyanyám ealingi barátnőiről mintáztam, azokról az idős hölgyekről, akikkel gyerekkoromban gyakran találkoztam. És volt egy közös vonása nagyanyámmal is, aki előre megérzett bizonyos dolgokat, és ijedten figyeltük, ahogy beválnak a legsötétebb jóslatai is… Valószínűleg Miss Marple azért született meg, mert nagy örömöt okozott nekem Caroline, Dr. Sheppard nővérének megformálása Az Ackroyd-gyilkosság-ban. Abban a könyvben ő volt e kedvenc szereplőm: egy savanyú, de kíváncsiskodó vénlány, aki beleüti az orrát mindenbe, aki mindent tud, és mindent meghall.” Miss Marple figurájának „véglegesítését” csak ösztönözte, hogy az Ackroyd-gyilkosság akkori színpadi változatából kihúzták a vénkisasszony Caroline-t, de helyette beiktattak egy fiatalabb nőszemélyt a történetbe. Agatha fájlalta ezt nagyon, s úgy döntött, juszt is megadja a tiszteletet az idős hölgyeknek… és ebből az elhatározásból született meg aztán az írónő kedvenc karaktere, Miss Marple.
A sort Miss Jane Marple kezdte, akinek az alakját nagyanyám ealingi barátnőiről mintáztam, azokról az idős hölgyekről, akikkel gyerekkoromban gyakran találkoztam. És volt egy közös vonása nagyanyámmal is, aki előre megérzett bizonyos dolgokat, és ijedten figyeltük, ahogy beválnak a legsötétebb jóslatai is… Valószínűleg Miss Marple azért született meg, mert nagy örömöt okozott nekem Caroline, Dr. Sheppard nővérének megformálása Az Ackroyd-gyilkosság-ban. Abban a könyvben ő volt e kedvenc szereplőm: egy savanyú, de kíváncsiskodó vénlány, aki beleüti az orrát mindenbe, aki mindent tud, és mindent meghall.” Miss Marple figurájának „véglegesítését” csak ösztönözte, hogy az Ackroyd-gyilkosság akkori színpadi változatából kihúzták a vénkisasszony Caroline-t, de helyette beiktattak egy fiatalabb nőszemélyt a történetbe. Agatha fájlalta ezt nagyon, s úgy döntött, juszt is megadja a tiszteletet az idős hölgyeknek… és ebből az elhatározásból született meg aztán az írónő kedvenc karaktere, Miss Marple.
A St. Mary Meads-i vénkisasszony hamar kiütötte a nyeregből a jóval korábban fogant kis belgát, Hercule Poirot-t. 
A detektív az 1910-es évek derekán írt, de csak 1920-ban publikált A titokzatos Styles-i eset felderítésével lépett színre, és aztán még vagy 32 másik regényben és vagy 54 novellában tűnt fel. Számos ügylete dacára Agatha nem igazán kedvelte a tojásfejű köpcöst a szürke agysejtjeivel, sőt, majd hogy herótot nem kapott tőle… Ez biztos megesik olykor az író néppel: Sir Arthur Connan Doyle Sherlock Holmest unta már nagyon, szépen el is bánt vele végül… (aztán felélesztette). A mi Agathank valamivel kegyesebb volt ugyan, de Poirot-nak végül mégiscsak vége lett. Nem is akármilyen. Miután utolsó esete, a Függöny című, 1975-ben megjelent, a New York Times nekrológgal emlékezett meg a neves detektív haláláról, mégpedig a címlapon! Hercule Poirot volt az egyetlen olyan kitalált figura, akit ilyen megtiszteltetés ért – igaz, posztumusz: „Angliában elhunyt Hercule Poirot, a nemzetközileg is híres belga származású nyomozó. Életkora ismeretlen volt…” Poirot „szakértők” kalkulációja szerint a belga detektív, utolsó bevetésekor, minimum 100 éves volt már… Ez a kis malőr abból fakadt, hogy a kis belga figurája már eleve középkorúnak született. Első kalandjakor, mikor 1916-ban átkelt a csatornán és belecsöppent a titokzatos styles-i esetbe, 62 éves volt már. Az idő vas foga pedig őt sem kímélte, igaz, nagyon vigyázott arra, hogy haja és híres dísze, bajszocskája, mindig épp’ oly ébenfekete legyen, mint volt ifjú korában. Agatha bosszankodott is eleget, amiért nem volt előbbre látó, s vetette papírra a kezdet kezdetén kissé ifjabb formában belgáját. A két főhős soha nem szerepelt együtt egy történetben. Agatha tartott attól, hogy Poirot egója nem viselné el, ha valaki folyton belekotyogna munkájába, tanácsokat adna, ott bóklászna körülötte a tetthelyen, félt, hogy a végén nagy összeveszés lenne belőle, s a szürke agysejtjeire oly büszke belga még vérig sértené St. Mary Meads büszkeségét.
A detektív az 1910-es évek derekán írt, de csak 1920-ban publikált A titokzatos Styles-i eset felderítésével lépett színre, és aztán még vagy 32 másik regényben és vagy 54 novellában tűnt fel. Számos ügylete dacára Agatha nem igazán kedvelte a tojásfejű köpcöst a szürke agysejtjeivel, sőt, majd hogy herótot nem kapott tőle… Ez biztos megesik olykor az író néppel: Sir Arthur Connan Doyle Sherlock Holmest unta már nagyon, szépen el is bánt vele végül… (aztán felélesztette). A mi Agathank valamivel kegyesebb volt ugyan, de Poirot-nak végül mégiscsak vége lett. Nem is akármilyen. Miután utolsó esete, a Függöny című, 1975-ben megjelent, a New York Times nekrológgal emlékezett meg a neves detektív haláláról, mégpedig a címlapon! Hercule Poirot volt az egyetlen olyan kitalált figura, akit ilyen megtiszteltetés ért – igaz, posztumusz: „Angliában elhunyt Hercule Poirot, a nemzetközileg is híres belga származású nyomozó. Életkora ismeretlen volt…” Poirot „szakértők” kalkulációja szerint a belga detektív, utolsó bevetésekor, minimum 100 éves volt már… Ez a kis malőr abból fakadt, hogy a kis belga figurája már eleve középkorúnak született. Első kalandjakor, mikor 1916-ban átkelt a csatornán és belecsöppent a titokzatos styles-i esetbe, 62 éves volt már. Az idő vas foga pedig őt sem kímélte, igaz, nagyon vigyázott arra, hogy haja és híres dísze, bajszocskája, mindig épp’ oly ébenfekete legyen, mint volt ifjú korában. Agatha bosszankodott is eleget, amiért nem volt előbbre látó, s vetette papírra a kezdet kezdetén kissé ifjabb formában belgáját. A két főhős soha nem szerepelt együtt egy történetben. Agatha tartott attól, hogy Poirot egója nem viselné el, ha valaki folyton belekotyogna munkájába, tanácsokat adna, ott bóklászna körülötte a tetthelyen, félt, hogy a végén nagy összeveszés lenne belőle, s a szürke agysejtjeire oly büszke belga még vérig sértené St. Mary Meads büszkeségét.
Így aztán ment mindenki a maga útján, a saját módszerei szerint, ki az Antillákra, vidéki kastélyokba, ki pedig nílusi hajókázásra, Bagdadba, a francia Riviérára...
