Pestipapám – biztos azért is, mert én voltam az első unoka a család azon ágán – nagy elánnal vetette bele magát kikupálásomba és igyekezett idejekorán minden fontos információ birtokába juttatni, legyen szó betűvetésről, történelemről, városismeretről, filmművészetről. „Tanulmányaim” szigorúan az ő ízlése mentén haladtak, s gyanítom, férfigyerekként nagyobb lelkesedést is tanúsítottam volna a közlekedési, hadtörténeti és hasonló műfajú múzeumok iránt, de azért így is hálás vagyok érte.Az első élményem e házi tanítással kapcsolatban az állatos ABC-csokoládékhoz fűződik. Megkaptam az összest, de Anyukám gondjaira bízva az adagolást, aminek feltétele igen egyszerű volt: ha megtanulom az adott betűt, megkapom hozzá a csokit… Folyton mozgó, babázó és fára mászó, egyszerű kis óvodás voltam akkortájt, naná, hogy a betűk nem hoztak különösebben lázba, a módszer pedig egyenesen bosszantott. A dologból nem is lett semmi – annak rendje és módja szerint az iskolában tanultam csak meg írni és olvasni – teljesen normális ütem szerint. A csokoládék, persze, nem mentek kárba. Leleményes gyerek lévén hamar kiderítettem, merre rejtőznek (a konyhaszekrény felső polcán a narancssárga dobozban), és rendszeresen rájártam a készletre, de csak úgy, hogy fogyatkozása ne legyen feltűnő.
Édességek iránti rajongásom mindmáig töretlen, de olykor már elég csupán az illat és a látvány, a többit hozzáképzelem. Gyakorta elcsábulok azért, de a mai kínálatot gusztálgatva arra jutottam, hogy a vizuális élménnyel sajnos ritkán ér csak fel a habos-babos/csokis/mákos/gyümölcsös csoda íze. Így inkább meghagyom magam a boldog tudatlanság állapotában és a fantáziámra bízom, vajon milyen is lehet valójában. Mert szó, mi szó, bizarr kinézetű cukrászköltemény azért akad bőven, melyekről nehézkes elhinni, hogy rikítóan színes, illatos és csillogó mivoltuk egyszerű, csakis természetes alapanyagok bevetésével dobták össze.
A rigójancsi nekem például kimondottan gyanús volt… annyira peckesen, feszesen sorakoznak rendre a cukrászpulton, hogy akarva akaratlan felmerül a kétség az ember lányában. És a neve is…?! Ezen alapon persze bármelyik süteményt pellengére lehetne állítani, de nekem valamiért a rigójancsi lett a heppem… Pedig a tejszínes, csoki mázas, kakaós piskótás kocka a recept alapján nem igényel nagy faksznit, csak jól kell csinálni. A rigójancsi név eredeti tulajdonosa viszont már annál kacifántosabb eset. Az "eredeti" Rigó Jancsi amellett, hogy kiváló muzsikus, messze földön is neves cigányprímás volt, a női szívek húrjain brillírozott.
A híres, hegedűs amorózó 1858 augusztusában született Pákozdon, zenész famíliában, és állítólag nem is akármilyen felmenőktől: egyik nagyapja a helyi cigányok vajdája volt egykor. Ahogy az muzsikos családoknál lenni szokott, Jancsi is korán hangszert ragadott és már 5 évesen elkezdett kísérletezni a hegedűvel. Csakhogy a sok próbálkozásnak az lett a vége, hogy idővel kifogyott a húrokból. Mit volt mit tenni (húrok nélkül mégse lehet hegedülni), az iskolai készletből vett kölcsön, titokon. A dolog persze kiderült hamar, ám nem lett belőle nagy baj mégsem: az esperes úrral alkut kötöttek, ha Jancsi bocsánatot kér szépen, illőn, gyakorolhat a húrokon bátran. Tizenéves korára már komoly repertoárral büszkélkedhetett, hisz’ ha szüret volt, ha lakodalom, ha búcsú, Jancsi kivette részét a családi vállalkozásból, és húzta, cifrázta apja bandájával a forgatagban.
Egészen 12 esztendős koráig otthon tanulta hegedülés fortélyait, mígnem egy szép napon bekopogtatott az esperes úr (ki úgy látszik, igen szívén viselte a húrcsenő kis hegedűs sorsát), és felajánlotta, elviszi Jancsit Fehérvárra, a Magyar Király Kávéházban muzsikáló híres Simplicius Barcza Józsihoz, akit még maga a holland király, III. Vilmos is kitűntetett, vegye maga mellé a tehetséges fiúcskát. Maga mellé vette, és így aztán Jancsi évekig cipelte a cimbalmot, ahova csak mentek – és kötött életre szóló barátságot Ficsúrral, a cimbalmossal. A prímás látott talentumot bőven Jancsiban, tanítgatta, megmutatott neki minden fogást, trükköt, praktikát, köztük a legfontosabbat: fikarcnyit sem ér játéka, legyen az bármilyen virtuóz, ha nem teszi bele lelkét is a muzsikába.
Körbe-cigánymuzsikálták együtt az egész országot. A sok turné közepette, hogy, hogy nem, szerelem szökkent Barcza lánya, Mariska és a zenekarban immáron kontrázó Jancsi között. A prímás nem nézte valami jó szemmel a románcot, és ami azt illeti, szakmai féltékenység is gyötörte már egy ideje, hisz’ látszott, a tanítvány ezúttal (is) túl fogja szárnyalni mesterét. Amíg csak lehetett, igyekezett háttérbe szorítani Jancsit, kontrásnál előrébb sose jutott nála. Az önérzetes fiú – elvégre a vajda ős vére nem válik vízzé – egy szép napon úgy megelégelte a dolgot, hogy otthagyott csapot, papot, Mariskát, és elindult szerencsét próbálni, saját zenekart grundolni – benne Ficsúrral, a cimbalmossal, ki szintén vele tartott.
A szerelem azonban szerelem, mit neki a több napi járásnyi távolság. Jancsi és Mariska, fittyet hányva az atyai szigorra, lesz, ami lesz alapon, 1882-ben összeházasodtak. Rövidke időre ismét egy bandában húzta após és vej, de recsegett a hangulat nagyon, így aztán Jancsi útra kélt megint és a fővárosig meg sem állt. A Sugár út (ma Andrássy út) Reutter kávéháza lett főhadiszállása, melynek fekete táblája büszkén hirdette: itt muzsikál a pákozdi Rigó Jancsi és zenekara. Eközben Mariska, minden diplomáciai érzékét latba vetve, levélben igyekezett enyhíteni a zord apai szíven, béküljék meg végre az ifjú férjjel, de nem járt sok sikerrel, ha ment is, egyedül látogatott a szülőkhöz haza.
Jancsi tobzódott a budapesti életben, híre ment gyorsan bravúros játékának, és csak úgy bomlottak érte a női szívek. Pedig állítólag nem volt egy szép ember, ráadásul arcát himlő okozta hegek tarkították, ám ahogy ő nézni tudott… ahogy játszott… abba bele kellett szeretni, annyi szent.
Rigó Jancsi és zenekara, mikor úgy érezték, Budapest már kicsi nékik, felpakolták hangszereiket és nekiindultak a nagyvilágnak. Először Londonba mentek, majd az ottani sikereket megunva áttették székhelyük a francia fővárosba. A pákozdi fiú sorsa itt aztán végképp megpecsételődött. Ha eddig nem lett volna kellően híres figura, eztán már mindenki tudta, ki is az a Rigó Jancsi. Történt, hogy 1896-ban Jancsi és bandája éppen a párizsi Restaurant Paillardban játszotta a „Fekete szem éjszakája” című nótát, amikor is végzetesen összeakadt pillantása a belga származású Chimay herceg fiatal feleségének csillogó szemével (aki nem mellékesen egy amerikai milliomos leánya volt – és jóval fiatalabb férjénél). Kész passz, abban a minutumban egyszerre két házasságnak is lőttek…
Barcza Mariska és Rigó Jancsi válása a századfordulós Budapest legfőbb szenzációjának számított. Az akkori, magára valamit is adó „sztorimagazinok” hetekig cikkeztek róluk, még a Mikszáth Kálmán szerkesztette Országos Hírlap is beszámolt a válóper aktuális állásáról.
Miután mindenkinek sikerül elválnia attól, akitől illet, Clara és Jancsi végre összeházasodhatott. Majd 10évig sikerült kitartaniuk egymás mellett, jó nagy lábon élve – a rossznyelvek szerint nagyjából 8millió dollárt sikerült elherdálniuk cirka egy évtized alatt.
Végül Clara vetett véget az idillnek, és olaszországi útjuk során – bizonyára kalandos természet lévén – meglépett Nápolyban egy helyi pincérrel… majd, olasz vonalon maradva, hozzáment egy szállodaportáshoz. A tiszavirág életűnek bizonyuló harmadik nászával sikerült elérnie, hogy kitagadják örökségéből, így aztán, mire facéron maradt, nem volt már semmije sem, fotómodellként próbálta fenntartani magát, úgy ahogy.
Jancsi, az elhagyott, „búsképű lovag” évekig járta még Európát, és csupán 1910 környékén tért haza. Az összetört szívű, szintén elhagyott Mariska csak erre várt, lecsapott hamar ex-urára, de hiába volt minden csábítási kísérlet, Jancsi már nem tért vissza hozzá. Eztán mi történt, nem tudni már. A világhírű prímásnak nyoma veszett, tán 1928-ban halt meg, de hogy hol, nem tudni már. Van, ki szerint Fejér megyében és van, ki Amerikában vélte látni utoljára, amint elfeledve és szegényen bús magyar nótákat játszik Stradivariján.
Nevét ma leginkább a róla elnevezett sütemény őrzi. A fáma szerint Rigó Jancsink egy budapesti cukrászdában ezzel, de akkor még névtelen édességgel csábítgatta aktuális hódítását. Az üzlet vezetője, leleményes ember lévén, kapva kapott az alkalmon és kiváló PR-fogásként azon mód elnevezte Rigó Jancsiról rigójancsinak „alkotását”. Az ötlet bevált, a névválasztásnak köszönhetően hamarosan az egyik legnépszerűbb sütemény lett magyar földön, sőt, még határainkon túlra is eljutott a receptúra.Sikerének titka számomra azért továbbra is talány. Netán valóban hódítani lehet vele?! Mindenesetre, én egy máktortánál alább nem adtam volna!
