Elkapott az Agatha Christie-láz. Állítólag, az erre hajlamos emberek zöme hamar, középiskolás korában átesik ezen, akkor elolvas tőle mindent, s élete hátralévő részére ezt legalább letudhatja. Én is a gimnáziumba kezdtem az "ismerkedést", a Macska a galambok közt című könyvvel, és utána gyorsan el is olvastam még vagy 4-5 másikat, de aztán egy nagyon hosszú szünet következett... Tavaly tavasszal viszont megindult a lavina: járom az antikváriumokat, ügyeskedem a könyvesboltban, karikázom a tévéműsorban. Gyors egymás utánban most is csak 4-5 könyvig tart a lendület, de ha nincs kéznél ez az adag, komoly elvonási tünetek jelentkezhetnek. A porciót letudva aztán nyugalmi időszak jő megint, van kedv végre mást is olvasni, nem szippant magába napokig a Christie-féle világ.
Mi váltja ki ezeket a „rohamokat”, még nem sikerült megfejtenem. Alapjáraton ódzkodom a félelmes izgalmakra, rejtélyekre, rettegésre apelláló műfajoktól. Kellően élénk az én fantáziám külső segedelem nélküli és néha még híradót is nézek, nem kell nekem könyv/film ahhoz, hogy borzongjak. Krimi tekintetében nekem igazából ez is volna max. Ez és a Columbo. Ami ennél akciódúsabb, véresebb, sejtelmesebb, azt már köszönöm nem kérem. Agatha Christie-t nem is a bűnügyek miatt olvasom, a miliő az, amit igazán szeretek: a két háború közti és utáni Anglia, furcsa kis szokásaival, szertartásaival, társadalmi berendezkedésével. Így aztán nem is igazán zaklat fel, amit kritikusai váltig állítanak, hogy idővel nagyon egy kaptafára megy a logika, könnyen kitalálható, ki is a hunyó, hogy az írónő visszafelé írta történeteit: előbb megvolt az akció, s csak utána vezette le, vajon miért is tették el az áldozatot láb alól és ki lehet a legkevésbé gyanús gyanúsított. Legyen így. De az azért tény, hogy a Biblia után Agatha Christie könyvei a legkelendőbbek még mindig, se szeri se száma művei különféle feldolgozásának és ő jegyzi a színháztörténet leghosszabb ideje (1952. november 25.) óta futó színdarabját, Az egérfogót is. Az írónő, élete 86 éve alatt vagy 80 regényt, majd 150 kisregényt és 15 színpadi művet tett le az asztalra. Járatos volt méregkeverésben, betegápolásban, régészetben, utazásban, az angliai közép- és felsőosztály köreiben, szokásaiban.
121 éve, 1890. szeptember 15-én született Agatha Mary Clarissa Miller néven az angliai Torquay városában, az ország délnyugati tengerpartján. Édesanyja angol, édesapja amerikai származású bróker volt, akiknek ekkor már volt egy 11 esztendős lányuk, Margaret, és egy 10éves fiacskájuk, Louis Montant. A famíliai az anyagi és az apuka egészségügyi gondjai miatt 1897-ben átköltözött Franciaországba. Agatha itt kezdte meg igencsak rendhagyó mód tanulmányait: iskolába csak hébe-hóba járt, a szülők sajátos nevelési elveket vallottak s jobbnak látták, ha a legkisebb gyermekük inkább az ő segedelmükkel készül fel a nagybetűs életre. Franciául hallás után azért kiválóan megtanult, s járt zongorára és énekre is külön, amikben ugyan nagy talentumnak mutatkozott, csak hát a félőssége elejét vette, hogy isten adta tehetségét a nagyvilág is élvezhesse. Pár év elteltével visszatértek a ködös Albionba, ám nem sokkal később, 1901-ben meghalt az apuka. A testvérek ekkora már kirepültek a családi fészekből, anya és lány kettecskén maradt, s végre gondtalan élvezhették az életet, utaztak amennyit csak lehetett. Agatha utazási szenvedélye később sem hagyott alább, a kalandozások során szerzett élményeit, ismereteit sorra beleszőtte írásaiba is.
1912-ben aztán beköszöntött a nagy szerelem – több kis liezon és lánykérés után - Archie Christie, a Királyi Légierő hivatásos pilótája személyében. Két évvel később, 1914 Karácsonyán lett a viharos románcból frigy (Archie külön engedéllyel térhetett csak haza a frontról, s a nász után már repült is vissza Franciaországba). Míg férje a hadban szolgált, Agatha is tette a jó honleányok dolgát, nővérként majd gyógyszertári labormunkásként dolgozott a háború alatt, így ismerkedett meg a később igencsak hasznosnak bizonyuló méregkeverési eljárásokkal.
Már kislányként roppant élénk fantáziáról tett tanúbizonyságot, nővéréhez hasonlóan verseket, novellákat írogatott (egyik még meg is jelent a helyi lapok valamelyikében - a villamos pálya Ealinge vezetése ellen emelt szót), s még kislányként fogadást kötöttek, hogy egyszer majd megírnak egy detektívregényt. Agatha a magáét a háború alatt el is kezdte, de csak 1920-ra lett belőle, a Titokzatos Styles-i eset címen, benne a frissen debütáló, nagybajuszú, tojásfejű Hercules Poirot-val.
Az ifjú házasélet kellemesen csordogált, igaz, roppant szerény körülmények között. 1919-ben megszületett Agatha egyetlen gyermeke, Rosalind Margaret Clarissa, rá egy évre, nagy nehezen és potom pénzért, akadt kiadó első detektívregényére, s már készülődőben volt a következő könyve is, A titkos ellenfél, amitől végre beindult a szekér, és az utána sorra megjelenő könyvekkel végre eljött a várva várt jólét. Az írói és anyagi sikerekkel parallel laposodott a családi boldogság, egészen addig, míg 1926-ban meg nem halt Agatha édesanyja, majd rá nem sokkal - különleges érzékkel - Archie be nem jelentette: talált valakit (Nancy Neele), szerelmes, el akar válni… A házastársi perpatvart követő 11 nap máig kész talány! Az akkor már ünnepelt krimi szerző, kinek világhírt hozó könyve, Az Ackroyd-gyilkosság, épp’ csak megjelent (s vitték, mint a cukrot), egyszerűen fogta magát, bepattant kocsijába, s éjnek évadján eltűnt. Nem látta, nem hallott róla senki sem. Hagyott ugyan egy rövidke üzenetet titkárnőjének, hogy Yorkshire-ba utazott, de másnap reggel üresen találták autóját, s neki hűlt helye volt…
(A bejegyzés hossza miatt itt most megszakítom az izgalmas beszámolót, de mindenképpen folytatni fogom, és Agatha előkerül, rendben, épségben, ígérem.)
