Az
ünnepekre való készülődés bizony tele van buktatókkal és az
egyik ilyen feszültségforrás sok esetben a bejgli, mert hosszas
pepecselés (lelki előkészületek, gyúrás, pihentetés,
töltelékkészítés, nyújtás, töltés, tekerés, fényezés,
pihentetés, "márványozás") után vajon mi kerül ki a
sütőből?! Nevén nevezve a problámát: reped-e vagy sem.. És
akkor még ott az ízesítés, fűszerezés kérdése is, mely
esetben a zöm a hazaira esküszik, azokra az ízekre, amikbe
belenőt, így aztán a konszenzus szinte kizárt.
Summa
summárum, bejgli-ügyben nem könnyű kedvben járni, ám legyen
bármilyen "macerás" is e sütemény, a diós
és mákos bejgli régóta elengedhetetlen tétele a karácsonyi
menüsornak.
Hagyományos
ünnepi ételhez méltón ennek is megvan a maga szimbolikája.
Nem ám csak azért kerül így, év vége felé az asztalra mert
mutatós és finom, hanem mert “ varázsereje” van: a mák a
bőséget, gazdagságot biztosítja, a dió pedig a rontás ellen
nyújt védelmet.
Az
eredetileg Szilézia vidékéről származó édesség már az
1300-as években ismert volt Európában, igaz más formában, más
néven. Aztán a német nyelvterületeken patkó alakúra hajlították
és a jól csengő bejgli névvel illeték (németül beugen =
meghajlít,mohnbeugel =
mákos kifli/bejgli).
Hozzánk
az osztrákoknak köszönhetően jutott el a XIX. század második
felében, a karácsonyfa-állítás divatjával karöltve. Azóta
kötelező eleme az ünnepi vacsorának, úgyhogy csipetnyi
tudatosággal komoly bejglikóstoló-túrát lehet rittyenteni az
karácsonyi vendégjárásokból, rokonlátogatásokból, úgyhogy
íme egy megszívlelendő biztatás/jótanács az egyre
aktuálisabbá váló bejgliprocedúra előtt:
„Készüljön
bár omlós, avagy egyszerű kelt tésztából, legyen a tölteléke
dúsabb vagy soványabb, mindig büszkesége a ház úrnőjének,
akkor is, ha nem ő maga készítette, hanem a cukrásztól
hozatta” – Magyar
Elek:
Ínyesmester szakácskönyve (1932).