2010. augusztus 28., szombat

"Nékem csak Budapest kell..." - előszó "A Japán"-hoz

Nyaranta elfog a Budapest nosztalgia.
Igaz, érzem én amúgyis gyakorta, elnézte kissé a Gondviselés időzítésem és pár évtizeddel később helyezett földi pályára, mint kellett volna. Ez ellen már nincs mit tenni, de a magam módján azért kompenzálok, s ha úgy tartja kedvem, hát picit időutazok. Nem megyek messze sosem, megelégszem a XX. század elejével, a századfordulótól az ’50-es évekig bezárólag választom meg desztinációmat, attól függően, mit olvastam, láttam éppen. Elvégre egy igazi turista készül az útra, alapoz: szisztematikusan keresgél, utánolvas, böngész… és van, hogy csak úgy, l’art pour l’art nézeget, olvasgatat, s egyszeriben kedve szottyan egy kis kiruccanásra (mert, teszem azt, véletlenül sikerült századjára is megnéznie az Állami áruház című műremeket, ami übergiccs a javából, de abból a bájosan fárasztó fajtából).

Újfent a régi kávéházakba vagyok teljesen belepistulva, ugyan a kávét nem igen szeretem, csupán felnőttes nagyoskodásból iszok olykor, és akkor is csak valami szentségtörően feltuningolt kotyvasz formájában (minek láttán minden elvetemült kávérajongó fejjel menne a falnak). De a századelő kávéházai nem is a kávéról szóltak. Senki sem azért járt oda. A századforduló, majd a világháborúk közti időszak kávémérései sok esetben – nomen est omen - a kor szellemi központjai is voltak, abszolúte hűen az első, keleti kávéházak elnevezéséhez, miket hol „mekteb muharribin”-nek (vitatkozás iskolája), hol „mekteb-i-ifránnak”-nak (bölcsek iskolája) hívtak. A kávé - ahogy arrafelé mondták: a „bölcsek bora”, a „szellem itala” -, végtére is arra szolgált, hogy élénküljön az elme, megerdjék a nyelv, cikázzanak a gondolatok, azt magában inni nem lett volna értelme semmi, hisz a lényeg vész oda pont (magában ritkán disputál az ember).

Ilyen „iskolákból”, szellemi műhelyekből volt nekünk rengeteg anno, és bennük sok „szellem,” halhatatlanok és halandók - non-stop. Nem volt ez drága mulatság, cseppet sem. Ugyan én kétkedő voltam kissé, hogy lehet, hogy a sok nincstelen művészlelkünk egész álló nap csak kávéházról kávéházra járt, elvégre a fogyasztás valamit valamiért alapon működik mióta világ a világ, egy vendéglátó egységben pedig nem vall ildomos jellemre semmit sem kérni. Igen ám, csakhogy itt alternative is rendezni lehetett a cehhet, korona/pengő híján megtette egy kép vagy egy írásos sziporka is, kinek mi volt kenyere, meg hát az árképzés és a vendégszeretet is másként működött akkor, nem nézték ki olyan könnyen az embert, ha csupán egy csésze kávé mellett ücsörgött órákon át, akkor se. Sajátos volt itt az üzletmenet, elvégre a filléres közönségtől sokat kaszálni nem nagyon lehetett. A kávéházas ember mégsem bánta ezt, különleges lelkület volt az is: művészetbarát, mecénás, jótevő, mentsvár, „gazdag nagybácsi” stb. Zengtek is róluk a legendák szép számmal…

(Folytatása következik hamarost, kis kirándulással a Japán Kávéházba Kraszner Menyhérthez, szót ejtve galerikről, Lechner Ödönről, Rejtő Jenőről, József Attiláról, a MIÉNK-ről, a „javító kávéról”.)

a kép pedig Vaszary János festménye és innen van:
http://budapestifestmenyek.csicsada.fotoalbum2.hu/viewlarge/pictureid/5700582

2 megjegyzés:

  1. A XX. század elején felnőtt és később a tudományt világszínvonalon művelő fizikusaink és matematikusaink (mint például Teller Ede (Edward Teller), Neumann János (John von Neumann), Szilárd Leó (Leo Szilard), Wigner Jenő (Eugen Wigner)) is sokan a körúti kávézókba jártak értekezni a kortársaikkal. Érdekes olvasmány:

    http://www.origo.hu/tudomany/20080117-kilenc-magyar-tudos-aki-megvaltoztatta-a-vilagot.html

    Szabolcs

    VálaszTörlés
  2. Szabolcs, köszönöm a cikket! Be fogom szerezni a könyvet is:)

    VálaszTörlés