"Ó, szép fenyő"

Egész évben a Karácsonyt várom (így, nagybetűvel). Ahogy a régi népeknél, nekem is itt ér véget az ó év és kezdődik az új esztendő (a naptárreformot csak a konvenciók miatt tartom tiszteletben). Nem is annyira az ünnep, sokkal inkább a készülődés, a várakozás az, amit szeretek. És a csoda, hogy a semmiből, a házak ablakából, az ajtó mögül egyszeriben csak felcsillan a karácsonyfa. Gyerekként ez maga volt a megtestesült misztérium és ebből a mai napig sem vagyok hajlandó engedni. A karácsonyfát a Jézuska/Angyal hozza, emberi szöszmötöléshez semmi köze. Ezen az illúzión cseppet sem változtat a tény, hogy immáron nekem kell gondoskodnom a varázslatról, és elhitetnem egy apró kis lénnyel, ami itt és most történt, mennyei közreműködés eredménye.

Az örökzöldek állításának, feldíszítésének már akkor nagy divatja volt, mikor a Karácsony még nem is létezett. Az ókorban, a rómaiak közt is dívó perzsa eredetű Mithrász-kultusz keretében, december 25-én, Mithras isten születésének napján (aki egyrészt napistenként, másodállásban pedig a háborúk és szerződések isteneként szolgált), zöld növényekkel, lámpásokkal, babérkoszorúkkal díszítették fel a házakat. A sok zöld az élet megújulásának jelképezésére szolgált, ünnepelve ezzel a Nap születését is, hiszen nagyjából innentől kezdve rövidülnek az éjszakák és lesznek hosszabbak a nappalok. A Fény dicsőítése, születésének ünneplése az ősi germán törzsek közt is dívott, akik tiszteletük jeleként mécseseket helyeztek az örökzöldek ágaira.

A IV. század derekán I. Gyula pápa roppant fifikásan, hogy némi löketet adjon a keresztény hit terjedésének, január 6-ról éppen a Nap, a Fény születésének napjára tette át Jézus születésnapját. Ezzel szépen lassan sikerült is kiszorítania Mithrast a nyeregből. December 25-e Jézus születésének ünnepe lett szerte Európában, ám az örökzöldek díszítésének hagyománya azért megmaradt a pogány időkből. A karácsonyfa-állítás szokása feltehetőleg Skandináviából származik, ahonnan a harmincéves háborúnak köszönhetően terjedt át a porosz vidékekre. Más források viszont Luther Mártont nevezik meg feltalálóként, állítva, hogy ő díszített először karácsonyfát.

Az angolszász területekre Viktória angol királynő férjének, a német származású Albert hercegnek köszönhetően jutott el a karácsonyfa, míg hozzánk Habsburg közvetítéssel érkezett a szokás. Állítólag az első fát a magyarországi óvodák megalapítója, Brunszvik Teréz grófnő díszíttette fel Martonvásáron, 1824-ben.

Mindezt megelőzően sem teltek fa nélkül az ünnepek. A karácsonyi életfa, termőág állítása évszázados múltra tekint vissza minálunk. A termékenységet, az örök életet, a fejlődést, növekedést szimbolizálta, mégpedig úgy, hogy a megújuló természet ősi, mágikus jelképét összesimították a keresztény hagyománnyal, és bibliai elemekkel ötvözték. Középkori egyházi szokás volt Ádám-Éva napján előadni a teremtés történetét, amiben az almával és a kígyóval egyetemben kulcsfontosságú szerepet játszott az életfa, a tudás fája is. Ezeket az életfákat, termőágakat idővel az otthonokban is reprodukálták, kinek mije volt a háza tájékán, aszerint rozmaring-, bürök-, nyárfa- és/vagy kökényágakból készítette el. Rendszerint a gerendára vagy a szoba sarkába függesztették és aranyozott almával, dióval, mézeskaláccsal díszítették, a paradicsomi kígyót pedig pattogatott kukoricából fűzött boa hivatott megtestesíteni. A XIX. században a karácsonyfa megjelenésével sokáig párhuzamosan élt még a termőág készítésének szokása is, így aztán a díszek egybemosódtak. Úgyhogy, mikor épp a „varázslás” kellős közepén jártok, és a színes gömböket, a fényfüzért, a csillogó boákat teszitek fel az ágakra, gondoljatok azok különleges, réges-régi jelentéstartalmára.

Az írás megjelent itt is.

Könyvjelző – Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Anna Karenina

Van egy magazinunk. Egy, az új idők új szeleihez igazodó, modern on-line kiadvány. 4-5 leányzóval csináljuk közösen: ki az ötleteket, recepteket, ki a gyönyörű képeket, ki a programajánlókat, a szépen szerkesztett oldalakat adja bele, az én reszortom az írás. A decemberi, ünnepi számot itt találjátok.

Könyvajánlóm lásd ott is, itt is.

Bevallom, sosem jeleskedtem igazán a kötelező olvasmányok teljesítésében. Úgy éreztem, számtalan olyan nagy horderejű művet akar velem letudatni a közoktatás, aminek még nem jött el az ideje. Így aztán, bő tíz esztendővel az érettségim után, pótolok. Azt hiszem, megérett rá az idő, és tudok már annyit az „akkorokról”, tapasztaltam annyit a „mostban”, hogy eme fajsúlyos és méretes regények helyükre kerüljenek bennem, meglegyen az a katartikus hatásuk (persze ez mindenkinél más miatt jön el), amiért méltán örök darabjai a világirodalomnak.

Restanciáim ledolgozásában épp az orosz opusoknál tartok. A hideg miatt az embernek megnő a hajlama a bevackolódásra, kevésbé izgága, egy nagy bögre forró itóka mellett szívesebben lassul le a több száz oldalas történetekhez. És a tél amúgyis orosz műfaj.

Az utóbbi hetekben Anna Kareninával ismerkedem. Régóta kacérkodtam már vele, tudtam jól, ha egyszer belekezdek Tolsztoj életművének felgöngyölítésébe, csakis ez lehet az első nagyregény.

Tolsztoj a Háború és béke befejezése után eredetileg egy újabb történelmi témájú regényt szeretett volna megírni, Nagy Péter korát kutatta, de közben annyira elmerült Puskin prózájában is, hogy kezdett teljesen más irányt venni irománya. Ráadásul 1872-ben maga is tanúja volt egy tragikus balesetnek, egy férjes asszony szerelmi bánatában a vonat elé vetette magát, aminek hatására úgy döntött, megírja tragikus élményét, a házasságtörő asszony drámáját. Készülő regényének főhősét, annak alakját szintén Puskin inspirálta. Az ő lányával, Maria Alekszandrovna Hartunggal való személyes találkozás élménye adta a vázlatot Anna Karenina karakterének felépítéséhez.

A munka bő négy éven át tartott. Tolsztoj 1873-ban látott hozzá, és 1877-ig tizenegyszer dolgozta át művét: a kezdeti elítélő hangnemből, mely a főhőst nevetségessé és szánalmassá teszi, ki szembe megy minden társadalmi konvencióval és rúgja fel az otthon melegét, Anna kálváriája egyre inkább egy éles kritikai művé duzzadt, tükröt tartva a hazugságon alapuló erkölcsöket forszírozó, sznob társadalom elé. A több, egymást keresztező szálon futó művet Thomas Mann egyszerűen csak minden idők „legnagyobb társadalmi regényének” nevezte.

Anna története, annak íve és vége nem tartogat nagy meglepetéseket, elvégre sokan és sokféleképpen megénekelték már, de nem is ezért olvasom.

Hol jól esik, hol ijesztő ráismerni magamra, másra a nagy-nagy érzelmi kavalkádban. Vitázni, perlekedni, dilemmázni egy-egy szereplővel és várni, mit hoz a következő oldal. Közben pedig belesüppedni Tolsztoj gyönyörű hangulataiba, nyelvezetébe – valódi, komótos időutazás egy sosem látott világba, vissza.

Csokológia (II.)

A csokoládé történetének folytatása, immáron az európai kalandokkal...

A spanyolok eleinte nem igazán vacakoltak a kakaóval, volt munkájuk elég - beérték azzal a töménytelen elhurcolandó kinccsel és felbecsülhetetlen értékű pusztítandóval, amit elsőre találtak. Hernando Cortez volt az első, aki kapcsolt, hogy hó-hó, ha a helyiek ekkora nagy becsben tartják ezt a növényt és a belőle gyártott keserű löttyöt, biztos, hogy jó lesz az még valamire. Így aztán Cortez felügyeletével 1528-ban megérkezett az első kakaószállítmány az öreg kontinensre… és egy jó darabig nem is történt vele semmi. A csokoládé ital ünnepélyes bemutatására és kóstolására a spanyol királyi udvarban csupán 1544-ben került sor, és nem aratott osztatlan sikert, sőt! Hiába a jól hangzó pr-szöveg, hogy hát az Újvilágban ezt isteni nedűnek tartották és csakis a kiváltságosok élvezhették, ettől csak még furcsábbnak és érthetetlenebbnek tűntek az amúgy is alulöltözötten rohangáló és lehetetlen szokásokat űző „meghódítottak”.

Cortez nem hagyta annyiban a kakaót, elhatározta, juszt is megüti vele szerencséjét (legyen ez a habon a cseresznye) és addig sürgölődött a tűzhely körül, kísérletezett, hígított, ízesített, édesített, mígnem egy valóban finom itallal nem járulhatott az uralkodó színe elé, újra. És a csokoládénak innentől kezdve már nyert ügye volt. A spanyol udvar után hamar meghódította a párizsi, londoni és bécsi elit szalonjait is, és Európa-szerte igen gyorsan komoly kereslet mutatkozott a kakaócserje gyümölcse iránt. Igen ám, de a kínálat bőven elmaradt az igényektől. Cortez ugyan telepített ültetvényeket szép számmal, de a bennük dolgoztatott helyi lakosok nem bírták a rabszolgamunkát, ráadásul, nem elég, hogy egy szép napon felborították egész addigi életüket és rendszerüket a hatalmas hajókkal és szikrázó páncélban érkező európaiak, de magukkal hoztak számos olyan betegséget is, amivel már végképp nem bírt az indián szervezet. A hajdani fényes azték birodalom alattvalói, ha nem a csatározásokba, a kiszipolyozó munkába haltak bele, hát elvitte őket valamelyik ismeretlen nyavalya… a kontinens új urainak nem kis bánatára, mert most aztán ki lesz, ki ingyen megműveli a földeket?! Sebtében akadt a megoldás: azért, hogy a nagy keletnek örvendő kakaócserjék teremjenek szépen, hajók százaival kezdték el importálni a munkaerőt Nyugat-Afrika partvidékeiről át Amerikába… és ezennel kezdetét vette a rabszolgaság újkori története.

A csokoládé élvezete kezdetben, Európában is csak a módosak kiváltsága volt, de nem csupán ínyenckedésből éltek vele, hanem orvosságként is alkalmazták: a patikákban élénkítő, emésztésjavító és vágykeltő szerként, kimérve árusították.

A XVII. század végére komoly kis szertartássá nőtte ki magát a csokoládé ivászat, melynek természetesen megvoltak a maga formatervezett kellékei is, porcelán és ezüst készletek: csészék, melegítők, kiöntők. ( A csészéket ugyan a többség nem nagyon használta, inkább a csészealjba szervíroztatta a forró italt, s onnan szürcsölgette, mert így hamarabb kihűlt.)

A szerényebb néprétegeknek egészen a XIX. század nyitányáig kellett várnia, hogy végre csokoládéhoz juthassanak, addig képtelenség lett volna megfizetniük. A csokoládé árának csökkenését két dolog idézte elő: egyrészt, az ültetvények sokasága és azok bőséges termése másrészt egy új találmány, egy ketyere, ami jelentősen megkönnyítette a kakaóbabok feldolgozását.

A XIX. század iparosítási hulláma a csokoládégyártást is felpörgette. A nagy kísérletezési kedv eredménye lett 1839-ben az első tejcsokoládé, majd pár évvel később, 1846-ban megszületett az első, azonos súlyú táblás csokoládékat gyártó masina is. A csokoládé bizniszben innentől már nem volt megállás. Átmeneti nehézséget okozott ugyan, hogy Amerikában elkezdték felszámolni a rabszolgaságot, de hamar találtak megoldást erre is: az ültetvényeket „átzsuppolták” Afrikába, és a termesztés/ kereskedés/ gyártás mondhatni zökkenőmentesen haladhatott tovább.

Kezdetben Franciaország vitte a prímet a csokoládé fronton, de csak pünkösdi volt királysága, mert egy Rudolphe Lindt nevezetű ember találmányának köszönhetően 1879-ben egy csapásra Svájc lett a nagyhatalom. Lindt rájött, hogy ha hosszú-hosszú órákon át - majd 4napig - egyenlő hőmérsékleten és folyamatosan kevergetik a csokoládé masszát (ez a konsírozás), akkor az csodálatosan selymes és lágy ízű lesz… (Ezzel az újítással a Lindt gyár jövője már sínen is volt.)

Az a csokoládé-ízvilág, amit ma ismerünk, nem régi keletű. A XIX. század végéig ahány üzem annyi receptúra, féle-fajta minőség volt forgalomban, mígnem úgy döntöttek, jót tenne az iparnak, ha szabályoznák, mit is lehet csokoládé néven a piacra dobni.

A XX. század mondhatni már igazi diadalmenet volt a csokoládé számára, a leglehetetlenebb féle-fajta, formájú, méretű és ízesítésű csokoládék világát éljük jó ideje. És, mintha ez nem volna már magában így is elegendő, gyártanak már belőle mindenfélét: fagylaltot, kekszet, tortát, süteményt, sajtot, húsokhoz mártást, palacsintához szószt, krémet, pakolást, alsóneműt…

Bevallom, mindig kétkedve tekintettem az emberiség azon felére, kik egyáltalán nem szeretik a csokoládét. Noha én se mindig vágyom rá, azért olyan is előfordult már, hogy komolyan le kellett állnom a csokizással, s vagy két napig még amolyan elvonási tüneteket is produkáltam. Igyekszem persze kordában tartani magam, a minőségre hajtani, ínyenckedni, de a gond sajnos az , hogy ízlés tekintetében Gombóc Artúr vagyok, szeretem én mindegyiket: “a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, a tömör csokoládét, a lyukas csokoládét, a csomagolt csokoládét, a meztelen csokoládét, az egész csokoládét, a megkezdett csokoládét, az édes csokoládét, a keserű csokoládét, a csöves csokoládét, a mogyorós csokoládét, a tejcsokoládét, a likőrös csokoládét, a tavalyi csokoládét, az idei csokoládét, és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon!”

Csokológia (I.)

Az idei húsvéttal komoly lavinát indítottam el csokoládé fronton. Az történt, hogy én, mint Mikulás, Jézuska és jelen esetben Húsvéti Nyuszi lelkes jobb keze, ismételten kitettem magamért rendesen, és rittyentettem egy kalácsos, piros tojásos, csoki figurás, ajándékkeresős húsvétot. Igen ám, de a Nyuszi rólam valahogy megfeledkezett… így bosszúból egy hét alatt eltüntettem minden őt mintázó csoki bálványt és a legfőbb attribútumának számító (csoki) tojást. Mire az ámokfutás véget ért, már készülhettem is a következő csokoládé dömpingre: hivatalból csoki gyárat látogattam – bécsit. Itt aztán, mint jó munkást, kivel számolnak a további gyümölcsöző együttműködésre, meg is ajándékoztak egy pimaszul nagy kiszerelésű diós-narancsos-csokoládés bonbonos csodával… Most itt tartunk. Határozottam emelkedő színvonal a télapófigurákból húsvéti nyuszikká avanzsált „csokoládék” után.

És még vár rám nem is egy ilyen édes, szakmai túra.

Minekutána ennyire csokoládé-központú lett hírtelenjében életem, amit olykor még honorálnak is, a precíz munkavégzés érdekében illendő volt utánajárnom kicsit az édesség történetének.

Nem egy dajkamese, sőt, kimondottan makulás a história, mert igencsak sajnálatos események hozhatok szoros összefüggésbe a csokoládé felemelkedésével – bár ebben legkevésbé maga az édesség hibás.

A csokoládét fogyasztó régi népek közül tán a maják és az aztékok a legismeretesebbek, de az Amazon vidékéről származó kakaócserje kínálta termés felhasználásának mikéntjére már jóval korábban rájöttek mások is.

Történ egyszer, valamikor réges-régen, vagy 1800 évvel időszámításunk kezdete előtt, hogy Közép-Amerika süppedős mocsárvidékein megjelent egy olmec néven nevezett civilizáció, mely alapítói – az óriási, királyaikat ábrázoló kőfejek jellegzetes vonásaiból következtetve – valószínűleg Afrikából, más vélemények szerint Indiából keveredhettek el valahogy idáig.

(Itt lehet róluk bővebben olvasni)

A sok hazai tudást az új hazában is meghonosították, és hamarosan a folyammenti kultúrákkal (majdnem) parallel építettek piramisokat, faragtak miniatűr vagy éppen hatalmas, egész kőtömbökből szobrokat, rótták a hieroglifákat, számolták 365 napos naptárában a napokat, mezőgazdászkodtak… és kakaóztak. Ám, hogy azt milyen formában tették, arról sajnos nem maradt ránk adat. Az olmec kultúra utolsó városai Krisztus születése előtt 400 körül mind elpusztultak, de szerencsére, mind azt a sok jót, amit ismertek, ilyen-olyan formában átvették a környező népek is: építészet, vallás, asztrológia, agrárkultúra, csokoládé!

Így ismerkedtek meg a szomszédos maják is a kakaócserjével, és róluk már bizton tudható, miként is éltek a kakaó kínálta lehetőségekkel.

Először is, istenként tisztelték a növényt, áldozatokat mutattak be neki, imádkoztak hozzá, s évente egyszer, áprilisban, még ünnepet is ültek tiszteletére. Másodszor, a cserje gyümölcséből kivájt magokból/babokból, több napos erjesztési és szárítási procedúra után, az alapos őrlést követően vízzel felöntött italt készítettek, amit ki-ki a maga szája íze szerint ízesített, hol édesebbre, hol inkább fűszeresre. Az isteni eredetűnek tartott növényből készített itókát azonban nem fogyaszthatta ám akárki, csakis a kiváltságosok (az uralkodó és csapata: előkelők, papok, katonák) és a kiválasztottak (kiket az a megtiszteltetés ért, hogy életükkel áldozhattak valami nemes és magasztos célnak, és így aztán, hogy küldetésük minél jobban teljesíthessék, utoljára még kortyolhattak egyet a drága nedűből). A kakaócserje babja egy roppant hasznos funkciót is ellátott: pénzként szolgált. Praktikus mérete és kiszerelése folytán majdhogynem ideális is volt erre a szerepre – értékét színe és mérete határozta meg –, csakhogy ha valaki titokban kakaóültetvényt tartott, egy-egy bőséges szüret után halomnyi fedezetlen „pénzt” bocsátott ki a piacra, s máris jött az infláció. Másrészt pedig, az embernép roppant leleményes volt már akkor is, és különféle praktikákkal megpróbálta hamisítani pénzét: befestette sötétebb színűre, vagy vízben áztatta pár napig, hogy nagyobbra nőjék, s így többet érjen kakaóbabja.

A maják fénykora után jó pár évvel, évszázaddal később felvirágzó azték birodalomnak köszönhetően ismerkedtek meg aztán az európai kontinens népei is a csokoládéval. Az aztékok a majákhoz hasonló funkciókkal látták el a csokoládét – tisztelték, áldozatokat mutattak be tiszteletére, pénzként használták és persze itták a belőle főzött élénkítő nedűt, de természetesen itt sem mindenki, csakis az arra „érdemesek”.

A csokoládé elkészítésének módja megegyezett a maja eljárással: különféle fűszerekkel (pl. vanília, chili, bors vagy éppen méz) ízesített, vízzel felfőzött kakaóbab őrleményt kortyolgattak, de a majáktól eltérően nem forrón, hanem inkább hidegen. Italukat a Xocólatl névvel illeték – ebből származik a mi, és sok más nyelv csokoládé szava is –, amiből a „xócoc” keserűt, az „atl” pedig vizet jelent. Ezzel e „keserű vízzel” kínálgatták az azték királyi udvarban a XVI. század elején partot ért és nagy becsben tartott (hálátlan) spanyol hódítókat is, akik nem igazán értettek, mit is esznek ezen a fertelmes löttyön vendéglátóik, de az álluk azért leesett, látván, hogy a helyi fizetőeszközből készült italt ajánlgatják nekik, mert itt még a pénz is fán terem, és különben is, micsoda nagy gazdagság!... (Az azték valuta értéke ekkoriban már zuhanórepülésben volt: míg az 1200-as években 4 db kakaóbabért egy egész tököt, 100 darabért pedig már egy rabszolgát is lehetett venni, 1545-re a 100 db kakaóbab már csupán csak egy nyulat ért. Romlandó értéke dacára a kakaóbab egészen sokáig működött pénzként a közép-amerikai régióban, s csupán a XIX. században szűnt meg létjogosultsága, amikor is, az Egyesül Államok pénzének mintájára itt is áttértek a papírbankókra és a fémérmékre.)

(... folytatása következik...)

Könyvjelző – Bächer Iván: Klétka

„Vszjo pajgyot. Ez volt Csehov gyűrűjébe vésve. Minden elmegy. Elmúlik. Ő is lopta valami görögtől. De azért szép”

Filigrán, csinos kis könyv… és mintha több kilónyi volna súlya.

Szerelmi történet, családregény, „halálkönyv”...

Lassan 5 éve, hogy megjelent, de részleteket már korábban is olvasni lehetett belőle, napilap hétvégi mellékletében. Ez is része a nagy, Bächer-féle Gold-saganak, saját családja történetének – és abból tán ez a legszemélyesebb epizód.

Nagyon vártam a kötetet, s amint a Könyvünnepre megjelent, már vittem is haza, és azonmód elolvastam a vizsgaidőszak kellős közepén. Tudtam én, hogy kemény lesz, napokig nem is tértem magamhoz aztán, de fontos volt, segített.

Biztosan mindenkire más a hatása. Ahhoz, hogy igazán megélje az ember, már előtörténet kell, az viszont jobb, ha nincs. Így azonban, hol évfordulók előtt, hol éppen utána, és mindig közben, ez a 190 oldalnyi írás különös jelentőséggel bír, nekem. Elkezdtem olvasni megint, holott nem jó érzéssel teszem. Kimondottan földhöz vág újra, meg újra, ám mégis haladok benne komótosan előre.

Ez amolyan restancia: megélni, végigcsinálni azt, amit nem is egyszer már – és pótolhatatlanul – elszalasztottam. Mindenkinek megvan a maga kálváriája, és ideig óráig el lehet ódázni a dolgokat, a szembenézést, az őszinteséget, az „akkor és most” vállalását, de aztán kamatostul csörtetnek be a feledni vágyott momentumok, vagy más nem az üresség, ami ugyanolyan elviselhetetlen.

Így picit tán van mód törleszteni. Átélni, végigbumlizni azt, amihez nem volt mersz, de amit megspórolni mégsem lehet – és aztán elengedni.

„Ahogy így eljátszódott magában, egyszer csak beviharzott a tanáriba egy asszony.

Jenő nézte a nőt, s nem tudta, hisz hogy is tudhatta volna, hogy ez most egy meglátás.

Egy igazi meglátás. Amikor az ember meglát valakit. Amikor először látja meg azt, aki abban a pillanatban még egészen idegen. Sose látott. És pár nap, hónap, év – és az illető mindig látva lesz. Nemcsak akkor, amikor szem előtt van, de akkor is, amikor nem. Sőt akkor is, amikor majd nem lesz egyáltalán. Akkor is mindig látva lesz. Furcsa dolog ez. Annyi embert lát az ember, és ez mégis más. Azon a délelőttön is annyi embert látott. De meglátni csak egyet látott meg. Mert egészen más dolog látni, és egészen más meglátni valakit.

De persze semmit sem tudott erről, erről sem akkor.”

Rigójancsi, született Rigó János

Pestipapám – biztos azért is, mert én voltam az első unoka a család azon ágán – nagy elánnal vetette bele magát kikupálásomba és igyekezett idejekorán minden fontos információ birtokába juttatni, legyen szó betűvetésről, történelemről, városismeretről, filmművészetről. „Tanulmányaim” szigorúan az ő ízlése mentén haladtak, s gyanítom, férfigyerekként nagyobb lelkesedést is tanúsítottam volna a közlekedési, hadtörténeti és hasonló műfajú múzeumok iránt, de azért így is hálás vagyok érte.
Az első élményem e házi tanítással kapcsolatban az állatos ABC-csokoládékhoz fűződik. Megkaptam az összest, de Anyukám gondjaira bízva az adagolást, aminek feltétele igen egyszerű volt: ha megtanulom az adott betűt, megkapom hozzá a csokit… Folyton mozgó, babázó és fára mászó, egyszerű kis óvodás voltam akkortájt, naná, hogy a betűk nem hoztak különösebben lázba, a módszer pedig egyenesen bosszantott. A dologból nem is lett semmi – annak rendje és módja szerint az iskolában tanultam csak meg írni és olvasni – teljesen normális ütem szerint. A csokoládék, persze, nem mentek kárba. Leleményes gyerek lévén hamar kiderítettem, merre rejtőznek (a konyhaszekrény felső polcán a narancssárga dobozban), és rendszeresen rájártam a készletre, de csak úgy, hogy fogyatkozása ne legyen feltűnő.

Édességek iránti rajongásom mindmáig töretlen, de olykor már elég csupán az illat és a látvány, a többit hozzáképzelem. Gyakorta elcsábulok azért, de a mai kínálatot gusztálgatva arra jutottam, hogy a vizuális élménnyel sajnos ritkán ér csak fel a habos-babos/csokis/mákos/gyümölcsös csoda íze. Így inkább meghagyom magam a boldog tudatlanság állapotában és a fantáziámra bízom, vajon milyen is lehet valójában. Mert szó, mi szó, bizarr kinézetű cukrászköltemény azért akad bőven, melyekről nehézkes elhinni, hogy rikítóan színes, illatos és csillogó mivoltuk egyszerű, csakis természetes alapanyagok bevetésével dobták össze.
A rigójancsi nekem például kimondottan gyanús volt… annyira peckesen, feszesen sorakoznak rendre a cukrászpulton, hogy akarva akaratlan felmerül a kétség az ember lányában. És a neve is…?! Ezen alapon persze bármelyik süteményt pellengére lehetne állítani, de nekem valamiért a rigójancsi lett a heppem… Pedig a tejszínes, csoki mázas, kakaós piskótás kocka a recept alapján nem igényel nagy faksznit, csak jól kell csinálni. A rigójancsi név eredeti tulajdonosa viszont már annál kacifántosabb eset. Az "eredeti" Rigó Jancsi amellett, hogy kiváló muzsikus, messze földön is neves cigányprímás volt, a női szívek húrjain brillírozott.

A híres, hegedűs amorózó 1858 augusztusában született Pákozdon, zenész famíliában, és állítólag nem is akármilyen felmenőktől: egyik nagyapja a helyi cigányok vajdája volt egykor. Ahogy az muzsikos családoknál lenni szokott, Jancsi is korán hangszert ragadott és már 5 évesen elkezdett kísérletezni a hegedűvel. Csakhogy a sok próbálkozásnak az lett a vége, hogy idővel kifogyott a húrokból. Mit volt mit tenni (húrok nélkül mégse lehet hegedülni), az iskolai készletből vett kölcsön, titokon. A dolog persze kiderült hamar, ám nem lett belőle nagy baj mégsem: az esperes úrral alkut kötöttek, ha Jancsi bocsánatot kér szépen, illőn, gyakorolhat a húrokon bátran. Tizenéves korára már komoly repertoárral büszkélkedhetett, hisz’ ha szüret volt, ha lakodalom, ha búcsú, Jancsi kivette részét a családi vállalkozásból, és húzta, cifrázta apja bandájával a forgatagban.

Egészen 12 esztendős koráig otthon tanulta hegedülés fortélyait, mígnem egy szép napon bekopogtatott az esperes úr (ki úgy látszik, igen szívén viselte a húrcsenő kis hegedűs sorsát), és felajánlotta, elviszi Jancsit Fehérvárra, a Magyar Király Kávéházban muzsikáló híres Simplicius Barcza Józsihoz, akit még maga a holland király, III. Vilmos is kitűntetett, vegye maga mellé a tehetséges fiúcskát. Maga mellé vette, és így aztán Jancsi évekig cipelte a cimbalmot, ahova csak mentek – és kötött életre szóló barátságot Ficsúrral, a cimbalmossal. A prímás látott talentumot bőven Jancsiban, tanítgatta, megmutatott neki minden fogást, trükköt, praktikát, köztük a legfontosabbat: fikarcnyit sem ér játéka, legyen az bármilyen virtuóz, ha nem teszi bele lelkét is a muzsikába.
Körbe-cigánymuzsikálták együtt az egész országot. A sok turné közepette, hogy, hogy nem, szerelem szökkent Barcza lánya, Mariska és a zenekarban immáron kontrázó Jancsi között. A prímás nem nézte valami jó szemmel a románcot, és ami azt illeti, szakmai féltékenység is gyötörte már egy ideje, hisz’ látszott, a tanítvány ezúttal (is) túl fogja szárnyalni mesterét. Amíg csak lehetett, igyekezett háttérbe szorítani Jancsit, kontrásnál előrébb sose jutott nála. Az önérzetes fiú – elvégre a vajda ős vére nem válik vízzé – egy szép napon úgy megelégelte a dolgot, hogy otthagyott csapot, papot, Mariskát, és elindult szerencsét próbálni, saját zenekart grundolni – benne Ficsúrral, a cimbalmossal, ki szintén vele tartott.
A szerelem azonban szerelem, mit neki a több napi járásnyi távolság. Jancsi és Mariska, fittyet hányva az atyai szigorra, lesz, ami lesz alapon, 1882-ben összeházasodtak. Rövidke időre ismét egy bandában húzta após és vej, de recsegett a hangulat nagyon, így aztán Jancsi útra kélt megint és a fővárosig meg sem állt. A Sugár út (ma Andrássy út) Reutter kávéháza lett főhadiszállása, melynek fekete táblája büszkén hirdette: itt muzsikál a pákozdi Rigó Jancsi és zenekara. Eközben Mariska, minden diplomáciai érzékét latba vetve, levélben igyekezett enyhíteni a zord apai szíven, béküljék meg végre az ifjú férjjel, de nem járt sok sikerrel, ha ment is, egyedül látogatott a szülőkhöz haza.
Jancsi tobzódott a budapesti életben, híre ment gyorsan bravúros játékának, és csak úgy bomlottak érte a női szívek. Pedig állítólag nem volt egy szép ember, ráadásul arcát himlő okozta hegek tarkították, ám ahogy ő nézni tudott… ahogy játszott… abba bele kellett szeretni, annyi szent.

Rigó Jancsi és zenekara, mikor úgy érezték, Budapest már kicsi nékik, felpakolták hangszereiket és nekiindultak a nagyvilágnak. Először Londonba mentek, majd az ottani sikereket megunva áttették székhelyük a francia fővárosba. A pákozdi fiú sorsa itt aztán végképp megpecsételődött. Ha eddig nem lett volna kellően híres figura, eztán már mindenki tudta, ki is az a Rigó Jancsi. Történt, hogy 1896-ban Jancsi és bandája éppen a párizsi Restaurant Paillardban játszotta a „Fekete szem éjszakája” című nótát, amikor is végzetesen összeakadt pillantása a belga származású Chimay herceg fiatal feleségének csillogó szemével (aki nem mellékesen egy amerikai milliomos leánya volt – és jóval fiatalabb férjénél). Kész passz, abban a minutumban egyszerre két házasságnak is lőttek…
Barcza Mariska és Rigó Jancsi válása a századfordulós Budapest legfőbb szenzációjának számított. Az akkori, magára valamit is adó „sztorimagazinok” hetekig cikkeztek róluk, még a Mikszáth Kálmán szerkesztette Országos Hírlap is beszámolt a válóper aktuális állásáról.
Miután mindenkinek sikerül elválnia attól, akitől illet, Clara és Jancsi végre összeházasodhatott. Majd 10évig sikerült kitartaniuk egymás mellett, jó nagy lábon élve – a rossznyelvek szerint nagyjából 8millió dollárt sikerült elherdálniuk cirka egy évtized alatt.
Végül Clara vetett véget az idillnek, és olaszországi útjuk során – bizonyára kalandos természet lévén – meglépett Nápolyban egy helyi pincérrel… majd, olasz vonalon maradva, hozzáment egy szállodaportáshoz. A tiszavirág életűnek bizonyuló harmadik nászával sikerült elérnie, hogy kitagadják örökségéből, így aztán, mire facéron maradt, nem volt már semmije sem, fotómodellként próbálta fenntartani magát, úgy ahogy.
Jancsi, az elhagyott, „búsképű lovag” évekig járta még Európát, és csupán 1910 környékén tért haza. Az összetört szívű, szintén elhagyott Mariska csak erre várt, lecsapott hamar ex-urára, de hiába volt minden csábítási kísérlet, Jancsi már nem tért vissza hozzá. Eztán mi történt, nem tudni már. A világhírű prímásnak nyoma veszett, tán 1928-ban halt meg, de hogy hol, nem tudni már. Van, ki szerint Fejér megyében és van, ki Amerikában vélte látni utoljára, amint elfeledve és szegényen bús magyar nótákat játszik Stradivariján.

Nevét ma leginkább a róla elnevezett sütemény őrzi. A fáma szerint Rigó Jancsink egy budapesti cukrászdában ezzel, de akkor még névtelen édességgel csábítgatta aktuális hódítását. Az üzlet vezetője, leleményes ember lévén, kapva kapott az alkalmon és kiváló PR-fogásként azon mód elnevezte Rigó Jancsiról rigójancsinak „alkotását”. Az ötlet bevált, a névválasztásnak köszönhetően hamarosan az egyik legnépszerűbb sütemény lett magyar földön, sőt, még határainkon túlra is eljutott a receptúra.

Sikerének titka számomra azért továbbra is talány. Netán valóban hódítani lehet vele?! Mindenesetre, én egy máktortánál alább nem adtam volna!

Agatha Christie ügyek (II.)

Az előző bejegyzés ott ért véget – roppant nagy izgalmak közepette – , hogy Agatha Christie-nek egy családi csatározás után nyoma veszett…

Komoly, országos kutatást indítottak megtalálására – traktorokkal, repülőkkel, kutyákkal, a megtalálónak jutalommal - az újságok címlapjai csak róla cikkeztek, mígnem, 11 nap elteltével, 1926. december 14-én egy Yorkshire-i hotelből telefonáltak, hogy másfél hete lakik náluk egy Mrs. Teresa Neele néven bejelentkezett nőszemély, aki nagyon úgy fest, mint az eltűntnek nyilvánított Agatha Christie. Mi történt valójában, azóta is sok spekuláció tárgya: amnézia, idegösszeroppanás, taktikázás, figyelemfelkeltés, reklámfogás…? Agatha sosem nyilatkozott róla, s aztán már másról se nagyon – a sajtó olyan csúnyán szétszedte az eltűnését követő időkben, hogy egy életre elment kedve és bizalma a nyilvánosságtól. Alig, hogy lecsengett a családi dráma, jött szépen az alkotói válság időszaka… Csak sógora hathatós noszogatásával tudott rajta felülkerekedni, és amolyan személyes győzelmeként megszületett legkedvesebb nyomozója, Miss Marple.

A házasságnak persze vége lett, de 1-2 évvel később, 1929-ban beütött az újabb szerelem, ami aztán már kitartott a végsőkig. 1929-ben, egy bagdadi régészeti expedíción ismerkedett meg második férjével, az akkor 24 esztendős, osztrák származású Max Edgar Lucian Mallowannel, akivel egy évre rá holtomiglan, holtodiglan, össze is házasodtak. Innentől kezdve Agatha rendszeresen részt vett közel-kelti ásatásokon, utazott Nyugatról Keletre, Északról Délre és vissza. Ezeknek az utazásoknak, expedícióknak a hangulatát, milyenségét jó pár regényében kulisszaként fel is használta.

(Ez év március közepétől a londoni British Museumban megnézhetőek azok a 3000 éves elefántcsont faragványok, melyeket Max Mallowan és csapata, köztük felesége, Agatha Christie hathatós segítségével hozott felszínre az egykori Asszír Birodalom fővárosa, Nimrud romjai alól. A faragványok közül nem egyet maga Agatha kezelt le, igen sajátos módját alkalmazva az „állagmegóvásnak”: arckrémmel tisztogatta át a földből előkerült elefántcsont tárgyakat. Rossz nyelvek szerint Agatha folyton arckrémek, pakolások garmadával felszerelkezve jött-ment, ezekkel igyekezve szinten, szépen és ifjan tartani magát, elvégre mégiscsak 14 évvel volt idősebb férjénél. Ha nála bevált, az elefántcsontnak sem árthat. Nem is lett bajuk, sőt, állítólag csodás állapotban vannak… mindenesetre, ez a „krémes tonizálás” elég egyedi eljárásnak számít szakmai berkekben.)

A második világháború idejére Agatha visszatért a gyógyszertári laboratóriumok világába. Igazából a hírszerzésnél szerette volna hasznossá tenni magát mint fotós, ám arra nem volt mód, így maradt a patikusság. A Londont ért légitámadások és az állandó riadóztatások félelmében született meg két főhősének utolsó története, a Függyöny (Poirot) és a Szunnyadó gyilkosság (Miss Marple). A két könyv majd 30 évig pihent egy bankszéfben, végül 1975-ben, mikor Agatha már érezte, nem lesz több ereje egy újabb regényhez, döntött úgy, megjelenteti őket. A háború után folytatódott a dolgos munka, újabb utazásokkal és ásatásokkal tarkítva. Sorra jelentek meg Miss Marple és Hercule Poirot kalandjai, de a bűnügyi regények mellett az írónő romantikusabb vénája is szerephez jutott: Mary Westmacott álnéven 6 ilyen típusú könyvet írt 1956-ig bezárólag.

Rögtön a háború után, 1947-ben nagy megtiszteltetés érte: személyesen az anyakirálynő óhajára írhatott egy rádiójátékot, amit később aztán átdolgozott színdarabbá is. Ebből lett Az egérfogó. 1952. november 25-én került sor premierjére a londoni Ambassador’s Theatre-ben, és olyan nagy sikert aratott, hogy azóta is folyamatosan műsoron van - így aztán Agatha, a krimikirálynő titulus mellett, a leghosszabb ideje futó színházi darab szerzőjének járó elismerést is bezsebelhetné.

Az 1960-as évekre már igazi nevezetesség lett belőle: megválasztották a Detektívregény-írók Klubjának elnökévé, számos irodalmi díjjal tűntették ki, fényképe felkerült a Nemzeti Portrégaléria falára, sőt, még viaszszobrot is csináltak róla madame Tussaud’s panoptikumában. 1971-ben kapta élete legnagyobb elismerését: 1955 után másodjára is fogadta őt az angol királynő, és ha már ott volt, a Brit Birodalom lovagjává ütötte, csak ő Lord helyet Dame Agatha lett.

Élete utolsó éveiben már sokat betegeskedett. 1975-ben úgy döntött, elérkezett az idő, hogy Poirot utolsó esete napvilágra jöjjön. A Függöny sikere után Miss Marple Szunnyadó gyilkossága is elő került a széfből, de már nem volt idő annak átolvasására, az esetleges hibák és ellentmondások kijavítására. Egy combnyaktörés és egy szívroham után Agatha 1976. január 12-én egy megfázást követően, csendben hunyt el.

Két főhőse, csaknem "születésüktől" kezdve, a leghíresebb nyomozók Pantheonjának oszlopos tagja.

Miss Marple-t gyakran azonosítják az írónővel, s biztos akadt egy-két hasonlóság köztük, lényegében (pl. életmódjuk) igen eltérőek voltak. Miss Marple alakját, Agatha saját bevallása szerint, nagymamájáról és az ő ealingi barátnőiről mintázta.

Miss Marple vagy 10 évvel volt fiatalabb Poirot-nál. Először egy novellában tűnt fel, A Kedd Esti Klubban, pár évvel később pedig már saját regénye volt, a Gyilkosság a paplakban. Agatha az Életem című önéletrajzi könyvében a következőket írta Miss Marple kapcsán: „Miss Marple olyan gyorsan fészkelte be magát az életembe, hogy érkezését alig vettem észre. Hat rövid történetet írtam egy magazin számára, és mindegyik történetben más-más figura volt a kis faluban játszódó bűnügy főszereplője. A sort Miss Jane Marple kezdte, akinek az alakját nagyanyám ealingi barátnőiről mintáztam, azokról az idős hölgyekről, akikkel gyerekkoromban gyakran találkoztam. És volt egy közös vonása nagyanyámmal is, aki előre megérzett bizonyos dolgokat, és ijedten figyeltük, ahogy beválnak a legsötétebb jóslatai is… Valószínűleg Miss Marple azért született meg, mert nagy örömöt okozott nekem Caroline, Dr. Sheppard nővérének megformálása Az Ackroyd-gyilkosság-ban. Abban a könyvben ő volt e kedvenc szereplőm: egy savanyú, de kíváncsiskodó vénlány, aki beleüti az orrát mindenbe, aki mindent tud, és mindent meghall.” Miss Marple figurájának „véglegesítését” csak ösztönözte, hogy az Ackroyd-gyilkosság akkori színpadi változatából kihúzták a vénkisasszony Caroline-t, de helyette beiktattak egy fiatalabb nőszemélyt a történetbe. Agatha fájlalta ezt nagyon, s úgy döntött, juszt is megadja a tiszteletet az idős hölgyeknek… és ebből az elhatározásból született meg aztán az írónő kedvenc karaktere, Miss Marple.

A St. Mary Meads-i vénkisasszony hamar kiütötte a nyeregből a jóval korábban fogant kis belgát, Hercule Poirot-t. A detektív az 1910-es évek derekán írt, de csak 1920-ban publikált A titokzatos Styles-i eset felderítésével lépett színre, és aztán még vagy 32 másik regényben és vagy 54 novellában tűnt fel. Számos ügylete dacára Agatha nem igazán kedvelte a tojásfejű köpcöst a szürke agysejtjeivel, sőt, majd hogy herótot nem kapott tőle… Ez biztos megesik olykor az író néppel: Sir Arthur Connan Doyle Sherlock Holmest unta már nagyon, szépen el is bánt vele végül… (aztán felélesztette). A mi Agathank valamivel kegyesebb volt ugyan, de Poirot-nak végül mégiscsak vége lett. Nem is akármilyen. Miután utolsó esete, a Függöny című, 1975-ben megjelent, a New York Times nekrológgal emlékezett meg a neves detektív haláláról, mégpedig a címlapon! Hercule Poirot volt az egyetlen olyan kitalált figura, akit ilyen megtiszteltetés ért – igaz, posztumusz: „Angliában elhunyt Hercule Poirot, a nemzetközileg is híres belga származású nyomozó. Életkora ismeretlen volt…” Poirot „szakértők” kalkulációja szerint a belga detektív, utolsó bevetésekor, minimum 100 éves volt már… Ez a kis malőr abból fakadt, hogy a kis belga figurája már eleve középkorúnak született. Első kalandjakor, mikor 1916-ban átkelt a csatornán és belecsöppent a titokzatos styles-i esetbe, 62 éves volt már. Az idő vas foga pedig őt sem kímélte, igaz, nagyon vigyázott arra, hogy haja és híres dísze, bajszocskája, mindig épp’ oly ébenfekete legyen, mint volt ifjú korában. Agatha bosszankodott is eleget, amiért nem volt előbbre látó, s vetette papírra a kezdet kezdetén kissé ifjabb formában belgáját. A két főhős soha nem szerepelt együtt egy történetben. Agatha tartott attól, hogy Poirot egója nem viselné el, ha valaki folyton belekotyogna munkájába, tanácsokat adna, ott bóklászna körülötte a tetthelyen, félt, hogy a végén nagy összeveszés lenne belőle, s a szürke agysejtjeire oly büszke belga még vérig sértené St. Mary Meads büszkeségét.

Így aztán ment mindenki a maga útján, a saját módszerei szerint, ki az Antillákra, vidéki kastélyokba, ki pedig nílusi hajókázásra, Bagdadba, a francia Riviérára...