A bejgli

Az ünnepekre való készülődés bizony tele van buktatókkal és az egyik ilyen feszültségforrás sok esetben a bejgli, mert hosszas pepecselés (lelki előkészületek, gyúrás, pihentetés,  töltelékkészítés, nyújtás, töltés, tekerés, fényezés, pihentetés, "márványozás") után vajon mi kerül ki a sütőből?! Nevén nevezve a problámát: reped-e vagy sem.. És akkor még ott az  ízesítés, fűszerezés kérdése is, mely esetben a zöm a hazaira esküszik, azokra az ízekre, amikbe belenőt, így aztán a konszenzus szinte kizárt.

Summa summárum, bejgli-ügyben nem könnyű kedvben járni, ám legyen bármilyen "macerás" is e sütemény, a diós és mákos bejgli régóta elengedhetetlen tétele a karácsonyi menüsornak.

Hagyományos ünnepi ételhez méltón ennek is megvan a maga szimbolikája.  Nem ám csak azért kerül így, év vége felé az asztalra mert mutatós és finom, hanem mert “ varázsereje” van: a mák a bőséget, gazdagságot biztosítja, a dió pedig a rontás ellen nyújt védelmet.

Az eredetileg Szilézia vidékéről származó  édesség már az 1300-as években ismert volt Európában, igaz más formában, más néven. Aztán a német nyelvterületeken patkó alakúra hajlították és a jól csengő bejgli névvel illeték (németül beugen = meghajlít,mohnbeugel = mákos kifli/bejgli).

Hozzánk az osztrákoknak köszönhetően jutott el a XIX. század második felében, a karácsonyfa-állítás divatjával karöltve. Azóta kötelező eleme az ünnepi vacsorának, úgyhogy csipetnyi tudatosággal komoly bejglikóstoló-túrát lehet rittyenteni az karácsonyi vendégjárásokból, rokonlátogatásokból, úgyhogy íme egy megszívlelendő biztatás/jótanács az egyre aktuálisabbá váló bejgliprocedúra előtt: 

 „Készüljön bár omlós, avagy egyszerű kelt tésztából, legyen a tölteléke dúsabb vagy soványabb, mindig büszkesége a ház úrnőjének, akkor is, ha nem ő maga készítette, hanem a cukrásztól hozatta” – Magyar Elek: Ínyesmester szakácskönyve (1932).

Az iromány megjelent a Mon Chi Chic magazin decemberi számában is.

"Farsang van, farsang van..." (II.)

Íme a farsangi napsoróló vége:

Húshagyókedd

A farsangi szezon utolsó napja. Farsangkeddként, madzaghagyókeddként is emlegették, hiszen ezen a napon volt utoljára lehetőség a madzagon lógó ételek (sonka, kolbász, szalonna) fogyasztására.

Természetesen ekkor is báloztak még egyet, hiszen innentől kezdve 40 napon át tiltva volt a tánc, a muzsika. Az esti összejövetel után, a több hetes farsangi heje-huja ünnepélyes lezárásaként bőgőtemetést tartottak, eltemették a telet. Ennek szertartása mindenütt más volt, akadt ahol szalmabábut égettek, másutt a földbe ásták el, de ahol netán folyó, patak is folyt, ott a vízbe lökték.

A húshagyó keddi vigadalom, bálostul, téltemetésestül viszont szigorúan csak éjfélig tarthatott, nehogy még véletlenül is, zajongva lépjenek át a nagyböjtbe.

Hamvazószerda

A nagyböjt kezdete, megemlékezés Jézus 40 napos böjtjéről, szenvedéseiről és haláláról.

1091-ben II. Orbán pápa elrendelte, hogy ezen a napon a papok az előző évben megszentelt barka hamujával keresztet rajzoljanak a hívők homlokára. Így, a hamuval hintés ősi jelképével szimbolizálták a vezeklést, a bűnbánatot. A néphit szerint praktikus okai is volt a hamuszórásnak: annak, aki hamvazódik, nem fog fájni a feje.

Egészen húsvétig nem szabadott mulatozni, bálozni. A lányok ilyenkor mellőzték a cicomát, dísztelen fekete vagy sötét ruhát hordtak. Ettől a naptól kezdve tilos volt bárminemű hús, zsiradék fogyasztása, sőt, jóllakni sem volt ildomos, és itt-ott előfordult olyan is, hogy napjában csupán egyszer étkeztek. Hogy még véletlenül se kerülhessen állati zsiradék a böjti ételekbe, a gazdasszonyok gondosan elmostak újra minden zsírosbödönt, hússütéshez használt tepsit, fazekat. Csak kenyeret, tésztaféléket, zöldségből, gyümölcsből készült ételeket ettek, és a paraszti konyhától idegen mód ebben a 40napban vajjal, növényi zsiradékkal főztek.

A hamvazószerdát is sokféleképpen emlegették még: szárazszerda, böjtfogószerda, böjtfőszerda

Torkos csütörtök

A sok éttermi kedvezménynek köszönhetően egyre nagyobb népszerűségnek örvend megint a torkos csütörtök intézménye, holott pár éve tévesen élesztették újjá a hamvazószerdát követő napon, mert nálunk, hagyományosan, egy héttel korábbra esett, a „farsang farkának” nyitánya volt. A közelgő nagyböjt előtt, az „inkább a has fakaggyon, mintsem az étel megmaraggyon" filozófia mentén ezen a napon bőségesen fogyasztottak húsos fogásokat, zsírban sült ételeket, köztük a farsang tán legjellegzetesebb nyalánkságát, a fánkot is. Ilyenkor még a mohóság, a torkosság felett is szemet hunytak.

A hamvazó szerda utánra átzsuppolt torkos csütörtök magyarázata a gazdaságosságban rejlik, miszerint, nem volna jó, ha a megmaradt, a böjt alatt már tiltott étkek a kukában landolnának (ételt különben sem dobunk ki), ezért most az egyszer, de csakis tudatos felhasználói megfontolásokból, még lehet egy jót enni, inni.

Ennek a napnak is többféle elnevezés volt: zabálócsütörtök, tobzócsütörtök, kövércsütörtök (Erdélyben), bodozúcsütörtök, csonka csütörtök, halottak húshagyata, halottak csetertekik

Hangolódáshoz ide kattintsatok.

"Farsang van, farsang van..." (I.)

Ez az a röpke pár hete az évnek, amikor bárkiből bármi lehet: szuperhős, tündérhercegnő, királykisasszony… tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász.

Leginkább gyerek fejjel volt izgalmas ez a perspektíva, holott régen a nagyoknak is bőven tartogatott izgalmakat a farsangi időszak.

A pogány eredetű, az ókori rómaiak körében is komoly hagyományokkal bíró télbúcsúztató ünnepet mindenhol, ahol volt tél (=hó és hideg), ünnepelték: jelmezt öltöttek, mulatoztak, karneváloztak, telet temettek – és bizony, ledérkedtek. A bujaságnak teret engedő farsangi szokásokért az egyház haragudott is nagyon, volt, hogy meg is tiltotta a farsangolást, de betiltatnia igazán sosem sikerült. Az egyházi szigortól való félelemnél is nagyobb volt az emberekben a tavasz utáni vágy, úgyhogy hol sub rosa, csendesebben, hol nagy csinnadratta közepette szabadultak meg a komor téltől.

A vízkereszttől (január 6.) hamvazó szerdáig tartó karneváli időszak csúcspontja a „farsang farka” volt, a böjt kezdete előtti utolsó pár nap, amelyhez a legtöbb hagyomány és népszokás is kötődött.

Farsangvasárnap

Farsangkor egymást követték a bálok. Volt, hogy egy hétre több ilyen mulatság is esett, melyeket faluhelyen rendszerint a legények szerveztek. A kellemes időtöltés és táncolás mellett az állandó bálozásnak egy igen jelenetős és praktikus oka is volt: vőlegényt szerezni a leányzónak.

A farsang elsőszámú párválasztó szezonja volt az évnek, sőt, ha úgy jött ki a lépés, nagyböjt előtt még az esküvőt is megtartották, hiszen utána nem szabadott mulatozni, a húsvétot követően pedig már annyi dolog volt a földeken, hogy igencsak nehéz volt megfelelő időpontot találni a lakodalmazásra.

A fiatalok egymásra hangolásnak komoly koreográfiája volt: egyrészt erre szolgált a rengeteg bál, összejövetel, aztán ha a leányzónak végre megtetszett valaki, rokonok közbenjárásával bokrétát adott a kiszemelt férfiembernek. A jó partinak tűnő legények persze több csokrot is kaphattak egy szezonban, dönteni azonban illett, előbb-utóbb színt kellett vallani, amire legkésőbb farsangvasárnap (hamvazószerdát megelőző vasárnap) sort is kerítettek: emberünk kalapjára tűzte választottja cbokrétáját és úgy ment az aznapesti bálba.

Többféle névvel is illették még e napot: csonthagyóvasárnap, ötvenedvasárnap, sonkahagyóvasárnap, vővasárnap (mert az ifjú férj ezen a napon felesége családjának kontójára mulathatott), vajhagyóvasárnap (görög katolikusoknál ).

Farsanghétfő

Sokfelé ekkor tartották az asszonyfarsangot. Olyan ritka privilégiumokat biztosított e nap a nők számára, hogy méltán nevezhetjük a női emancipáció egyik előfutárának. Ilyenkor az asszonyok mentesültek mindenféle házimunka alól, férfiruhát ölthettek és férfiak módjára italozhattak, tivornyázhattak. Ott, ahol volt hegy és borospince, még arra is joguk volt, hogy birtokba vegyék a férfiak szentélyét, és egész álló nap a pincében iszogassanak, mulassanak. Ha pedig valaki hímnemű zavarni merészelte őket, vagy egyszerűen csak útjukba került, jégcsappal „megborotválták”, netán még gatyára is vetkőztették, aztán csúfolkodva szélnek eresztették.

(folytatása következik...)

"Ó, szép fenyő"

Egész évben a Karácsonyt várom (így, nagybetűvel). Ahogy a régi népeknél, nekem is itt ér véget az ó év és kezdődik az új esztendő (a naptárreformot csak a konvenciók miatt tartom tiszteletben). Nem is annyira az ünnep, sokkal inkább a készülődés, a várakozás az, amit szeretek. És a csoda, hogy a semmiből, a házak ablakából, az ajtó mögül egyszeriben csak felcsillan a karácsonyfa. Gyerekként ez maga volt a megtestesült misztérium és ebből a mai napig sem vagyok hajlandó engedni. A karácsonyfát a Jézuska/Angyal hozza, emberi szöszmötöléshez semmi köze. Ezen az illúzión cseppet sem változtat a tény, hogy immáron nekem kell gondoskodnom a varázslatról, és elhitetnem egy apró kis lénnyel, ami itt és most történt, mennyei közreműködés eredménye.

Az örökzöldek állításának, feldíszítésének már akkor nagy divatja volt, mikor a Karácsony még nem is létezett. Az ókorban, a rómaiak közt is dívó perzsa eredetű Mithrász-kultusz keretében, december 25-én, Mithras isten születésének napján (aki egyrészt napistenként, másodállásban pedig a háborúk és szerződések isteneként szolgált), zöld növényekkel, lámpásokkal, babérkoszorúkkal díszítették fel a házakat. A sok zöld az élet megújulásának jelképezésére szolgált, ünnepelve ezzel a Nap születését is, hiszen nagyjából innentől kezdve rövidülnek az éjszakák és lesznek hosszabbak a nappalok. A Fény dicsőítése, születésének ünneplése az ősi germán törzsek közt is dívott, akik tiszteletük jeleként mécseseket helyeztek az örökzöldek ágaira.

A IV. század derekán I. Gyula pápa roppant fifikásan, hogy némi löketet adjon a keresztény hit terjedésének, január 6-ról éppen a Nap, a Fény születésének napjára tette át Jézus születésnapját. Ezzel szépen lassan sikerült is kiszorítania Mithrast a nyeregből. December 25-e Jézus születésének ünnepe lett szerte Európában, ám az örökzöldek díszítésének hagyománya azért megmaradt a pogány időkből. A karácsonyfa-állítás szokása feltehetőleg Skandináviából származik, ahonnan a harmincéves háborúnak köszönhetően terjedt át a porosz vidékekre. Más források viszont Luther Mártont nevezik meg feltalálóként, állítva, hogy ő díszített először karácsonyfát.

Az angolszász területekre Viktória angol királynő férjének, a német származású Albert hercegnek köszönhetően jutott el a karácsonyfa, míg hozzánk Habsburg közvetítéssel érkezett a szokás. Állítólag az első fát a magyarországi óvodák megalapítója, Brunszvik Teréz grófnő díszíttette fel Martonvásáron, 1824-ben.

Mindezt megelőzően sem teltek fa nélkül az ünnepek. A karácsonyi életfa, termőág állítása évszázados múltra tekint vissza minálunk. A termékenységet, az örök életet, a fejlődést, növekedést szimbolizálta, mégpedig úgy, hogy a megújuló természet ősi, mágikus jelképét összesimították a keresztény hagyománnyal, és bibliai elemekkel ötvözték. Középkori egyházi szokás volt Ádám-Éva napján előadni a teremtés történetét, amiben az almával és a kígyóval egyetemben kulcsfontosságú szerepet játszott az életfa, a tudás fája is. Ezeket az életfákat, termőágakat idővel az otthonokban is reprodukálták, kinek mije volt a háza tájékán, aszerint rozmaring-, bürök-, nyárfa- és/vagy kökényágakból készítette el. Rendszerint a gerendára vagy a szoba sarkába függesztették és aranyozott almával, dióval, mézeskaláccsal díszítették, a paradicsomi kígyót pedig pattogatott kukoricából fűzött boa hivatott megtestesíteni. A XIX. században a karácsonyfa megjelenésével sokáig párhuzamosan élt még a termőág készítésének szokása is, így aztán a díszek egybemosódtak. Úgyhogy, mikor épp a „varázslás” kellős közepén jártok, és a színes gömböket, a fényfüzért, a csillogó boákat teszitek fel az ágakra, gondoljatok azok különleges, réges-régi jelentéstartalmára.

Az írás megjelent itt is.

"Itt a farsang, áll a bál..."

Óvodásként, kisiskolásként mindig nagyon izgatottan vártam a farsangot. Hosszasan terveztem, jó előre kigondoltam, barátnőkkel leegyeztettem, minek öltözzek éppen, és milyen legyen hozzá jelmezem. Természetesen, csakis olyan ötletek jöhetettek számításba, amihez pörgős szoknya és kopogós cipő is dukált. Így voltam én királylány, néptáncos, balerina, Mary Poppins stb.. és életem legelső olyan farsangján (óvodai „mini” csoport), amire már emlékszem is... kisegér. Nem az én ötletem volt, Anyukám szerezte dolgozójából a szürke hacukát, és hozzá a kényelmetlen egér-maszkot... kifejezetten előnytelen volt, durcáskodtam is miatta nagyon. Biztos e kellemtelenségből okulva döntöttem aztán úgy, jobb, ha magam veszem kézbe az ügyet, s találom ki, mikor mi legyek – miben is illegjek roppant elegánsan és nagylányosan a magam 4/5/6/7/8/9/10 esztendejével. Tény, hogy a gondosan felépített imázs, amint kezdetét vette a zizifűző-, fánkevő-, seprűtáncoltató, székfoglaló verseny és társai, szertefoszlott hamar...

18 év elteltével most újra belevetem magam a farsangi forgatagba.
Nem kispályázom, egyenesen Velencéig megyek (nem kirándulóként és nem is szórakozásból, de jó lesz biztosan így is). Egyszer már jártam ott, és azon kívül, hogy „no igen, milyen szép, mennyi gyönyörű épület.. és tényleg, ezek a házak a vízben állnak!” leginkább az maradt meg bennem, micsoda irdatlan nagy itt a tömeg. Pedig nem is volt még csúcsidő, csak egy egyszerű, április eleji hétfő... Képzelem, most mi lesz! Majd minden galambra jutni fog egy turista... Nem baj, attól még (vagy ettől?) Velence az Velence, és pont a karnevál az egyik fő nevezetessége.
A télűző forgatagnak több ezer éves hagyományai vannak errefelé, egészen az antik rómaiak Saturnalia- és Lupercalia-, valamint a görögök Dionüszosz-ünnepéig visszavezethetően, amire aztán – látva, hogy a pogány tavaszváró láz sehogy sem hagy alább – az egyház szépen ráültette a maga „hagyományát” – egye fene, ha ez kell a népnek, hát a karácsony és nagyböjt közöttipár hétben mulassék csak, élje fel készleteit, mielőtt az megromolna.
Erre a keresztény tartalomra utal a karnevál szó eredeti jelentése is, ami a középkori latin carne levare, „ a hús elhagyása” kifejezésből alakult ki. (A mi, ugyanezt az időszakot jelölő farsang szavunk állítólag az osztrák Fasching vagy netalán a német Fastnacht szavakból származhat, mindkettő a „böjt előestéjére” utal.)

A leghíresebb európai farsangolás, a velencei karnevál első írásos említése 1094-ből származik, tudatva, hogy Vitale Falier dózse volt oly' kegyes, és engedélyezte népének eme vidámságot.
Az itteniek különben is szerettek ünnepelni, apropó meg akadt számos: a mediterrán térség félelmetes tengeri hatalmaként a városállam győzelmet győzelemre halmozott (egy ideig), amiről aztán illett méltóképpen megemlékezni is – miként máshogy, mint fényűző bálokkal, evészettel, ivászattal, tánccal, mulatsággal. Így aztán nemegyszer ünnepbe ért az ünnep, és egész éven át ment a mulatozás.
A maskarázás számtalan visszaélésre adott lehetőséget, hisz' végre tökéletes inkognitóban lehetett rosszalkodni, karddal hadonászni, szerencsejátékot űzni (és a hitelezők elől ismeretlen meglépni), jól odamondogatni, pajzánkodni (Casanova karrierje is innen indult anno). Ezek elkerülésére annyi törvényt hoztak, amennyit csak bírtak, hogy aztán a város apraja-nagyja sorra megszegje valamennyit. Az egyik ilyen rendelkezés az elsőre ártalmatlannak tűnő tojásdobálást szerette volna betiltani. A tojáshajigálás a férfiak szórakozása volt, célpontjai pedig a város utcáin grasszáló/gondolázó, díszes hölgyemények, akik, ha rózsavízzel töltött tojással céloztak rájuk, akkor szépnek, ha záptojással, akkor csúnyának találtattak. A bűzös bombák (illetve az így kinyilvánított negatív kritika) miatt hamar panasz érkezett a város vezetőségéhez, akik elébb betiltották a bókolás e félreérthetetlen módját, teljesen hasztalan, majd inkább védőhálókat szereltettek fel, ezzel óvva az ünneplő asszonynépet.

A heteken át tartó karnevál csúcspontja a böjti időszak előtti utolsó három napra esett. Ilyenkor rendezték a legnagyobb bálokat, léptek színre a legmerészebb mutatványosok, kötéltáncosok, és kaszaboltak halálra mindenféle állatokat. Ezek annyira kegyetlen „játékok” voltak, hogy inkább csak sebtiben részletezném... lényeg a lényeg, jó pár disznó, macska, liba, bika (és ki tudja, még mi minden) múlt ki egy-egy jópofának szánt megmérettetésben. Az egyik ilyen állatáldozatokkal is járó szeánsz (a Szent Márk tér kellős közepén lenyakaztak egy bikát és 12 disznót) Velence egyik fontos diadaláról emlékezett meg: 1162-ben a város legyőzte és tömlöcbe vetette a császárhű Ulrico pátriárkát és 12 szövetségesét, akik összeesküvést szőttek a köztársaságukhoz ragaszkodó velenceiek ellen. Szabadulásáért cserébe a pátriárkát arra kötelezték, hogy minden évben 12 kosár kenyeret, 12 disznót és egy bikát küldjön Velencének. A mutatvány esetében a bika jelképezte a legyőzött Ulricot, a 12 disznó pedig a szövetségeseit. Idővel egyszerűsítettek a koreográfián, a disznókról lemondtak és szimpla bikafuttatássá szelídült a mutatvány: a város szűk sikátorain át álarcos polgárok hada kergette a bikát, a bika meg azt, ki épp elé keveredett (így picit kiegyenlítettebb volt mégis a mérkőzés), majd a futam végeztével, egy elegáns mozdulattal leszúrták a már amúgy is holtfáradt állatot...
A karneváli tobzódás a XVIII. századra teljesedett ki igazán, messzi országokból is özönlöttek ide az álarc nyújtotta biztosból kalandokra vágyó nemesek és nemtelenek. Akkora volt a tavaszváró felfordulás iránti igény, hogy amikor 1789-ben, a karneváli időszak kellős közepén meghalt az éppen soros dózse, napokig titkolták halálhírét, nehogy még ez árnyékot vessen a mulatozók jó kedvére.

A mai karneválok már csak halovány utánérzései a régi évszázadok farsangolásainak. Mint sok mindennek, ennek is Napóleon az oka, aki, amint módja akadt rá, betiltatta a már több száz éves hagyományokkal bíró bűnös/szennyes/erkölcstelen/élvhajhász stb. örömünnepet. Később a Habsburgok megpróbálták feléleszteni a hajdani karneváli hangulatot, Ferenc József maga is járt ott, igaz, álruhában, biztos minőségellenőrizni és tesztelni, de már semmi sem volt a régi.

Jó pár évtizeddel később, Mussolini hatalomra kerülésével végképp lőttek az egésznek, a karneválnak (újfent) befellegzett. Cirka ötven év kellett ahhoz, hogy a helyiek felfedezzék, micsoda turisztikai lehetőség rejlik az álarcoskodásban. Szereztek pár jó szponzort, mellé állami támogatást és 1979-től "elevenítgetik" a régi szokást. Velence újra a karneválok fővárosa lett, a régi-új attrakció tömegével vonzza a világ minden tájáról érkező, a „velenceiség” illúzióját kergető turisták hadát – mondhatni, az ötlet bevált, ha csak kulisszáiban is, de van megint velencei télbúcsúztatás, farsangolás.

Én ugyan tele vagyok szkepszissel, kicsit botcsinálta így látatlan ez az egész hagyományosdi, de odaérkezve már biztosan pozitív leszek, nyitott és érdeklődő.
Azt hallottam, isteni finomságokat árulnak ott ilyenkor, és hogy ki arra jár, feltétlen kóstolja meg a grappától részeges-mazsolás, velencei farsangi fánkot, a fritolet

Majd referálok!

Ma minden kiderül

Nem szeretem a telet. Kimondottan hadilábon állok vele, és csupán az ünnepek végéig vagyok hajlandó tolerálni a fagyos napok jövés-menését.

Advent négy hetéről viszont semmi pénzért nem mondanék le. Ilyenkor még azt sem bánom, hogy délután 4 óra tájt már sötétedik, hogy kint csípős cidri van, lucsok és zsörtölődő emberek. A csillogó karácsonyi füzérek, ünnepi kirakatok, finom illatok, a forralt bor, sült gesztenye és sütőtök feledtetik mindezt, várom is már a délutánokat, meghittebb lesz innentől a nap.
Régen is várhatták, készülhettek már nagyon az év végi hónapokra, mint mindennek, ennek is megvolt a maga rituáléja, rengeteg hiedelemmel, szertartással megspékelve. Lányos házaknál pláne nagy volt az izgalom, hisz' a népi kalendárium szerint sorsdöntő kérdésekre derülhetett fény e napokban. Leginkább a Katalin és András napokhoz kötődött sok babona, mind arra keresve a választ, hogy mikor, honnan érkezve és kicsoda lesz a kíváncsi házasodni vágyó jövendőbelije.

Az esztendő elsőszámú férjjósló napja Andráskor volt, de aki több forrásból is be kívánta magát biztosítani, már Katalinkor is bűbájoskodott.
Ad 1: gyümölcsfaágat virágoztatott, akár többet is, mindegyiket más férfinévre keresztelve és ha/illetve amelyik karácsonyig kivirágzott olyan névvel volt várható a kérő, a lakodalom időpontját pedig a következő farsangra prognosztizálták. Ha mezítláb (télvíz idején!) és suttyomban, lopva szerezték az ágat, az csak növelte a virágba-borulás esélyét. (Egy ilyen akció után nagy mázlija volt annak, aki nem esett ágynak holmi meghűléssel, tüdőgyulladással, és érte meg a következő farsangot, akár fátyolban, akár pártában.)
Ad 2: korán hajnalban kiállt egy házhoz közeli magaslatra (ha nem volt más, a szemétdombra), és amelyik irányból az első kutyaugatást meghallotta, onnan várta aztán a vőlegényt...
A nemek egyenlősége jegyében feleségjóslásra is volt mód e napon, ugyan szerényebb külsőségek közepette, de legalább megláthatták a jövendő mátka orcáját az arra kellően elszánt ifjú urak. Csupán egész nap böjtölniük kellett, majd éhkopp, egy lopott női ruhaneművel a párnájuk alatt nyugovóra térni – ha jól teljesítettek, nagy gyomorkorgások közepette, álmukban megláthatták jövendőbelijüket.

Pár nappal később a lányokra is hasonló procedúra várt. Hajdúszoboszlón úgy tartották: „Aki böjtöl András napján, vőlegényt lát iccakáján.” A csent férfiruha azért ekkor is elkellett a párna alá. Ám mielőtt a vőlegény külleme kiderülhetett volna, már Andrásra virradó reggel megjósolták gyorsan anyagi helyzetét. A zsúpfedeles ház eresze alá állva, ha a megrázott tetőszerkezetből búza hullott a leány kötényébe, akkor gazdag, ha rozs, akkor szegény legényre számíthatott. Ha viszont csak pondró pottyant bele, a jövő évben a gólya látogatására készülhetett (hozzávaló férj nélkül).

Az anyagi ügyek rendezése után jöhetett a férfi kilétének még pontosabb tisztázása: neve és foglalkozása. Az utóbbi információt ólomöntéssel, az előbbit gombócfőzéssel szerezték be. Aznap valamennyi lányos háznál hasonló lehetett a napi menü: gombóc gombóccal. Nem volt ebben semmi hókuszpók: a készülő gombócok közepébe egy-egy fiúnevet rejtettek, és amelyik golyóbis először jött fel a főzővíz tetejére, olyan nevű vőlegényre számíthattak. Hogy semmit se bízzanak a véletlenre, hisz' akadhat több X nevű, Y foglalkozású és Z anyagi helyzetű legény is a környéken, a fiú származásának kiderítésére is tettek egy kísérletet: kerestek egy olyan portát, mely mögött valami András nevezetű lakott, majd jól megrázták annak kapuját, és amerről a kutya megszólalt, onnan várták a kérőt.

Mindezek után már csak az időpont fixálása volt hátra. Ez is roppant egyszerűen ment, és a felgyülemlett feszültség/csalódottság levezetésére is kiválóan alkalmas módszer volt: az érdeklődő leányzó odaállt a legkézenfekvőbb disznóólhoz és határozottan belerúgott egy nagyot – ahányat röffent szegény halálra rémült jószág, annyi éve volt még hátra a menyegzőig. Este pedig, ha beszerezte a szükséges férfi fehérneműt, ágyába rejtette és a böjtöt is tartotta egész álló nap, végre megláthatta a kérőt, kiről ekkora már mindent, mi fontos, tudott. Farsangig viszont várni kellett a lakodalommal, ha bejött a sok jóslat, akkor is, mert, mint mondták, „András zárja a hegedűket”, és Vízkeresztig nem lehetett semmi vigalom, se tánc, se hangos muzsika.

Milyen eredményességgel folytak ezen űzelmek, arról sajnos nincs információm. Igazából körbe kéne járni a nagyszülők szomszédságát, ki milyen praktikával élt anno e sorsdöntő ügy érdekében, és vajon mennyire klappolt aztán a jóslattal a "végeredmény"... vagy vállalom az állatorvosi ló szerepét, és jövőre a magam kontójára gyűjtök meztéláb gyümölcsfaágat, rázok zsúpot, öntök ólmot, főzök gombócot stb.

Ha megnyugtatóan körvonalazódik már a jövő, referálok.

A kép pedig innen van:
http://www.alompar.hu/eskuvo-kepgaleria/Jegygyuruk/Divatos-jegygyuruk/Kulonleges-jegygyuru-1/6461/11933/

Pünkösdi vigalmak

Vidám ünnep volt a pünkösd faluhelyen nálunk, rengeteg babonával, hiedelemmel, népszokással – izgalmas kevercsei pogány és keresztény tradícióknak. Az egyház sokhelyütt tiltotta is őket, nem sok sikerrel. Hogy a templomba járókat elkápráztassák, szépen megadták a módját az ünnepi miséknek, a karácsonyi, húsvéti istentiszteletekhez hasonlóan ennek is megvolt a maga koreográfiája. Az asszonyok és lányok bíborszín ruhát öltöttek – a férfiak nem bonyolították túl, felhúzták a szokásos ünneplőt, és már menetkészek is voltak –, hajuk copfba fonták és bal vállukra vetették, így indultak a templomba, ott aztán a hívek közé a Szentlélek lángját szimbolizáló vörös rózsaszirmokat szórtak és fehér galambot reptettek. A templomi program után vette kezdetét a pünkösd profánabb ünneplése. Tájegységenként mást és mást találtak ki e napra: volt törökbasázás, rabjárás meg borzakirály (kisfiúkat öltöztettek be hol török basának, hol láncos rabnak, hol bodzaköpenyes királynak és vele járta végig a többi fiú a házakat, ajándékokat, adományokat kérve). A Dunántúlon gyakori volt a pünkösdi királynézás is: itt a lányok látogatták körbe a falut, közülük a legkisebbet és legszebbet kiválasztották királynénak, maguk közé fogták, fátyollal letakartak és így vonultak házról házra, az udvarban énekeltek egyet, mondókáztak, jókívánságokat mondtak, cserébe meg ajándékokat vártak. Ha nem kaptak, átkozódtak.
Biztos, ami biztos alapon, eme ünnep reggelén is tavaszköszöntöttek (ezt, a húsvét óta eltelt 50 napban megtette párszor a régi nép), az ablakokba és a kerítés lécei közé virágot tűztek, nehogy villám sújtson a portára, a ház és istálló ajtaja fölé pedig zöld ágakat tettek, hogy a villámon kívül ártó szellem se érje a házat.

A nagyfiúk igencsak várhatták már pünkösd napját, mert ilyenkor avatták őket legénnyé, s járhattak aztán az ivóba szabadon, udvarolhattak kedvükre. A „nagykorúság” nem járt ám csak úgy, alanyi jogon, különféle próbatételeken kellett bizonyosságát adni az „érettségnek”. Ilyen beavatási szertartáshoz hasonlatos dolog volt a pünkösdi király kiválasztása is, amelyre rendszerint valamilyen versenyjáték, legstílusosabb esetben lovas futam keretében került sor, esetleg birkahajsszal mérték össze erejüket a legények. (De volt, ahol kakasütéssel vagy gúnárnyakszakítással választották ki a legrátermettebbet, de ezek meglehetősen csúnya akciók voltak, állatvédők ma hevesen és jogosan tiltakoznának ellene, nem is ecsetelem mibenlétük.) Már a XVI. századból vannak olyan feljegyzések, amelyek a pünkösdi királyság múló, értéktelen voltával példálóznak. Lehet, hogy csak egy évig tartott, de addig azért arany élete volt a kiskirálynak. Jókai Mór az Egy magyar nábob című regényében részletesen elmeséli, miféle kiváltásokkal járt e "királyi" cím: például minden mulatságra és lakodalomra automatice hivatalos volt, egy éven át ingyen fogyaszthatott a kocsmában a falu kontójára, társai őrizték lovait, marháit, és testi fenyítés nélkül úszta meg, ha a közrend ellen valami apróbb csínyt vétett, sőt, legénybíróként még társai ügyében is ítélkezhetett. Tulajdonképpen, a pünkösdi király lett egy évre a többi legény bandavezére.
A "pünkösdi királyság" intézményét és annak ideiglenes voltát igen komolyan vették. A kiegyezés után, Ferenc József koronázásának időpontja, eredetileg, épp' pünkösdhétfőre esett volna, ám az egyik élelmes szervező még időben kapcsolt, s hogy az uralkodást babona, rontás ne érje, másik napra tetette át a ceremóniát.

Pünkösdkor nagyon kellett vigyázni, mit tesz, és mit nem tesz az ember, annyi volt a hozzá kötődő babona, hiedelem, praktika. Úgy tartották, ha ilyenkor szép az idő, jó bor lesz, ám annak dacára, hogy a májusi eső aranyat ér, a pünkösdi zuhé ritkán hoz jót. A szelet szidni nem szabadott e napon, mert ilyenkor az a Szentlélek szájából jön egyenest, bárki, ki rossz szóval illette, szélhűdéssel lett büntetve. A budaörsi svábok korán reggel még ki is tárták az összes ablakot, hogy a Szentlélek jól körbecikázhasson a házon.
Hívságokra is volt mód ilyenkor, egy évre garantálni lehetett a hamvas szépséget.
Reggel, még napkelte előtt harmat után kutattak a lányok, főleg a szeplősök, mert ha abban megmosták arcukat, a szeplőknek se híre, se hamva nem volt már, szépek lettek egytől egyig.
Pünkösdvasárnap hajnalban vagy még előző este, ki tehette, megfürdött a Tiszában, hogy elejét vegye mindenféle csúnya betegségnek, utána aztán a part menti fűzek lombjai alatt fésülködtek. Se jövet, se menet nem szóltak egymáshoz a lányok, így nem foghatott rajtuk semmi igézés, rontás.
Azok se maradtak védtelen, kiknek a Tisza nem esett útba: elég volt pünkösdi rózsát szórniuk a mosdóvízbe, és az egészség ezzel le is volt tudva.
Az élelmezési gondok felmerülését megelőzendő a teheneket nyírfaággal csapkodták meg, hogy jól tejeljenek, a jó gabonatermés érdekében a kiszomboriak ünnepkor kenyeret égettek és hamut a földekre szórták. Mint más ünnepekkor is, most is sütöttek kalácsot, édes tésztát, ezúttal azért, hogy szép sárga legyen a kender.

Kimondottan spéci menü nem volt e két napra. Ilyenkor a rántott csirke vagy az idei liba dukált, uborkasalátával. Kinek volt juha, azt evett inkább: báránysültet vagy báránypaprikást. Akadt, ahol még ősszel koszorúba font gesztenyét tettek el verembe, hogy pünkösdkor abból csemegézzenek a ház előtt.
Kebelbarátok és kebelbarátnék, barátságuk megpecsételendő, hímzett kendővel letakart komatálat vittek egymásnak, gazdagon megrakva süteménnyel, kaláccsal, gyümölcsökkel.

Nagy szerelmek szárba szökkenésének is kedvezett az ünnep, ha valamikor, most aztán igazán ki lehetett mutatni, kinek ki a szíve választottja: a legények rózsát csempésztek a kiválasztott lány ablakába, de volt, ahol pünkösd reggelére állították fel a májusfát mint szerelmi vallomást a lányos ház udvarába. Cserébe a fiúk kézzel font koszorút kaptak. Ami már tényleg felhívás volt keringőre, az a mátkatálazás intézménye: ezúttal is a legény kezdeményezett, és borral, kaláccsal teli tálat küldött a lánynak, ha az vevő volt az ajánlatra, viszonzásként egy hasonló tartalommal ellátottat adott a fiúnak ő is.

Ha valaki igazán elővigyázatos volt - vagy igazán szerelmes -, és szisztematikusan végigment az összes praktikán, bebiztosítva egészséget, szépséget, termést és szerelmet az elkövetkező hónapokra, éppen hogy csak végzett a második nap nyugtára.

a kép pedig innen van:
http://magyarmuzeum.org/uploaded/images/20040322-180942_1.jpg

Böjtölés, böjt ülés

A szakirodalom azt írja, hogy a húsvéti dekorálást nagyszombatra illendő időzíteni, a szintén akkor esedékes nagytakarítás lezárásaként öltözzék ünnepi díszbe az immáron tisztán csillogó-villogó ház. Én picit kilengtem (de szerintem bocsánatos): már díszítettem… De takarítottam is – ha ez mentségül szolgálhat, igaz, fordítottam a sorrenden. Mert hát hangolódni, azt kell! Egy hét múlva húsvét: sonka, kalács, nyúl, hímes tojás. Nem lehet csak úgy belezuttyanni az ünnepi hétvégébe!

Persze, lenne a hangolódásra stílusosabb megoldás is: böjtöt ült ilyentájt a régi nép, 34. napja már. Se hús, se zsír, se tojás, se tejtermék (ha igazán szigorúan tartották a szabályt). Az utóbbi két kitétel körül a XVII. század folyamán nagy perpatvar támadt a gyöngyösi ferencesek és jezsuiták között. A franciskánusok a szigorú hagyományok betartását megkövetelvén, böjt idején tiltották a tojás és tejnemű-félék fogyasztását, míg a jezsuiták megengedőbbek voltak e téren: tojás is, tejtermék is kerülhetett az étrendbe a böjti időkben. A két párt közti vita híre egészen Rómáig jutott, ahol aztán a Congregatio de Propaganda Fide meg is hányta-vetette e kényes kérdést, majd arra jutott, hogy egyetért ugyan és vállszélességgel támogatná is a szigorú hagyományok betartatását, ám az ország helyzetére való tekintettel könnyít a nép sorsán és jóváhagyja a jezsuiták törekvését: szabad a tojás, szabad a tej.

A nép azonban tartotta magát a régi regulához és csaknem a XIX. század végéig, a húsvétot megelőző 40 napon át csakis halat és harmat nevelte eledeleket (Szeged táján így nevezték a növényféléket) evett. A böjti napok gyakori fogása volt a cibereleves. Engem ennek mibenléte gimnázium óta izgatott nagyon. Móricz Zsigmond Tragédiájának Kis Jánosa ciberézett sokat, ehhez is volt szokva gyomra, és ezért is fordult aztán tragédiába a Tragédia. (Ismerkedés vagy frissítés végett, íme: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00040/00979.htm)

A cibere, mint olyan, a népi lelemény egyik nagy letéteményese, mint a mesebeli kőleves: semmiből valami. A receptúra szerint nem kell hozzá más, csupán búzakorpa, víz, egy szelet kenyér és pár nap. A korpát le kell forrázni vízzel, ha kihűlt, mehet bele a kenyér, majd le kell fedni gézzel, vagy valami vékony, ritkás vászonnal az egyveleget, és hagyni állni, savanyodni pár napig, aztán, ha már kellően savanyú, leszűrni, és kész is az alaplé, minden féle-fajta cibereleves fundamentuma. Nyáron, így magában, hűsítő italként is kiváló szolgálatára volt a földeken dolgozóknak. A levesek hozzávalói sincsenek túlbonyolítva - még ha vannak is igazán gazdagon, különféle zöldségekkel megbolondított válfajai -, egy kis tej, egy kis tejföl, egy kis liszt, egy kis fokhagyma… és kész is!

Ha már böjti étel, nekem azért az aszaltszilva-leves, az őrségi mákos hajdina, kukoricagánica, a babsaláta vagy a rábaközi szaladós jóval szimpatikusabb, még ha csak a leírások alapján is. Bár munkásember, szerintem, ezek egyikével sem tudott úgy istenigazából jóllakni. Igaz, ez nem is volt cél, sőt! Böjt idején a napi egyszeri étkezés volt csupán megengedett, és akkor sem lehetett jóllakottan felállni az asztaltól. A 40 nap elteltével, a nagyszombati a körmenet után, ráadásul este későn, a kalács-sonka-tojás-torma kombináció igencsak gyomorterhelő vacsora lehetett, még ha meg is volt szentelve mind, mi az asztalra került…