"Nékem csak Budapest kell..." - Kraszner Menyhért Japán Kávéháza

Eme bejegyzés a legutóbbi kávéházas iromány folytatása, mely roppant titokzatos módon maradt félbe, sejtetve azért, nem akármilyen személyiségek tárgyalására kerül még sor a következőkben…

Ha tehettem volna, én bizony a ’30-as évek Japán Kávéházába jártam volna. Azért csak volna (a tér-idő dimenziót most nem számítva), mert a Japán tulajdonosa, Kraszner Menyhért nem szívesen látta az egyedül betérő ismeretlen hölgyeményeket… élt ugyanis a gyanúperrel, hogy nő csakis ismerkedési céllal járhat magában kávéházba, így aztán - lett légyen bármily’ ártatlan is az odavezérlő szándék (tényleg!) -, ki lettem volna penderítve hamar. A Japán macsó hely volt, igaz a többi kávéház is, még ha nagy kegyesen nyitottak is olykor egy külön termet a fehérnépnek, lényegében a férfiak szentélye volt ez. A nőknek ott volt a cukrászda…

Ezt leszámítva azért jó fej volt nagyon ez a Kraszner. (A korabeli Est című lap szerint „művész, tudós, orvos és bölcs (volt) egy személyben”.) A Ritz Szálló és a Margitszigeti Nagyszálló egykori igazgatója 1928-ban vette át a kávéház vezetését és egészen 1942-ig a családé volt bolt. (A zsidótörvények miatt nekik is le kellett bonyolítani az ilyenkor szokásos, papíron történő adás-vételt, amiből lett is kavarodás a háború után, ki is a jogos tulaj, de akkor már mindegy volt úgyis, mert a térdig törmelékben álló Budapesten nem mutatkozott nagy igény a kávéházakra, felszolgálni se nagyon akadt mit, aztán meg pár éven belül úgyis államosítottak mindent. 1949-ben a Szikra Kiadó kapta meg a helységet, majd 1951-től a központosított könyvterjesztő vállalaté lett, egy ideig könyvklub is működött benne, aztán Írók Boltja néven nyílt itt üzlet és működik még ma is a hely szelleméhez híven.)

Az 1895-től üzemelő Japán Kávéház a Kraszner család keze alatt élte második fénykorát (az első fénykort sem fogom kihagyni, arról majd lesz egy másik bejegyzés.) A tulajdonosváltás sok újítással is járt: „Újonnan átalakítva, speciális házi ételek. Frigidair legújabb szerkezetű hűtőgépeken kezelt ételek és italok. Színház előtt és után friss ízletes vacsorák. Japán módra kezelt szamovár-tea. Egész éjjel nyitva. Non plus ultra levesspecialítások.”
Éjjel-nappal ment itt a vendéglátás, váltott műszakban ügyelt Kraszner, Krasznerné és Kraszner anyósa. Délelőtt az üzletembereké volt a terep, tejeskávéztak, reggeliztek egyet, elolvasták a napi sajtót (amiből volt itt sokféle bőségesen), majd mentek dolgukra, nyitni az üzletet. Az esti, éjszakai társaság már színesebb volt: írók, költők, színházba járó és színházi emberek. Meleg étel csak egyszer volt napjában, a vacsora, annak, ki délben enni kért, be kellett érnie az előző estéről maradt fogásokkal. Azzal sem járt ám rosszul. (A család is csak ezt ette ebédre).

A vendégkör zömét a (bohém) művészvilág (költők, írók, piktorok, színészek, rendezők, tervezők stb.) apraja-nagyja adta. A Japánba ilyenek jártak már a kezdetek kezdete óta, a sok tulajdonosváltás ezen mit sem változtatott. Kraszner csak megörökölte kuncsaftkörét - és meg is becsülte nagyon. Tudta jól, kinek miként áll éppen szénája, van-e mit a tejbe aprítania. Nemegyszer megesett, hogy valamely pénzszűkében lévő festőnek felajánlotta, készpénzért megveszi egy képét, vagy ingyen fogyaszthat (leginkább ehet) pár hónap erejéig. Évente egy ösztöndíjas kosztosa is volt a kávéháznak a Képzőművészeti Főiskoláról, aki az iskolaév alatt a Japán kontójára ebédelt vagy vacsorált, de inkább az utóbbi, mégiscsak az volt a fő étkezés akkoriban. Kraszner úgy segített, ahogy tudott, persze csak finoman, nem akart a büszkeségébe tiprani senki finom művészléleknek. Bevezette a „javító” fogások intézményét: „javító kávé”, „javító mákos tészta” stb. A „javítás” annyit tett, hogy a kikért tételt, teszem azt szimpla kis kávét, addig lehetett tejjel, cukorral, tejszínnel „javítgatni”, amíg egy tisztes adag reggeli nem lett belőle, mindezt, természetesen, felár nélkül. A tészták esetében is hasonlóan működött a dolog, ha betért egy házaspár, s kért egy adag mákos tésztát, mert csak ennyire tellett, addig kínálták nekik a „javító mákot”, „javító tésztát”, „javító cukrot”, míg kétadagosra nem duzzadt vacsorájuk. Ez potom költséggel, ha járt, ők viszont ettek legalább valami meleget. Potyázni persze nem lehetett, nem is próbálkoztak vele, tudta mindenki jól, ki szorul rá éppen. Kiválóan működött a bizalmi rendszer.

Folytatása következik hamarost…

(A már korábban beígért híres emberekről majd a III. felvonásban, különben nagyon hosszúra nyúlnék az írás… már megint.)

a kép pedig innen van:

http://mek.niif.hu/03100/03119/html/erdekes.htm

"Nékem csak Budapest kell..." - előszó "A Japán"-hoz

Nyaranta elfog a Budapest nosztalgia.

Igaz, érzem én amúgyis gyakorta, elnézte kissé a Gondviselés időzítésem és pár évtizeddel később helyezett földi pályára, mint kellett volna. Ez ellen már nincs mit tenni, de a magam módján azért kompenzálok, s ha úgy tartja kedvem, hát picit időutazok. Nem megyek messze sosem, megelégszem a XX. század elejével, a századfordulótól az ’50-es évekig bezárólag választom meg desztinációmat, attól függően, mit olvastam, láttam éppen. Elvégre egy igazi turista készül az útra, alapoz: szisztematikusan keresgél, utánolvas, böngész… és van, hogy csak úgy, l’art pour l’art nézeget, olvasgatat, s egyszeriben kedve szottyan egy kis kiruccanásra (mert, teszem azt, véletlenül sikerült századjára is megnéznie az Állami áruház című műremeket, ami übergiccs a javából, de abból a bájosan fárasztó fajtából).

Újfent a régi kávéházakba vagyok teljesen belepistulva, ugyan a kávét nem igen szeretem, csupán felnőttes nagyoskodásból iszok olykor, és akkor is csak valami szentségtörően feltuningolt kotyvasz formájában (minek láttán minden elvetemült kávérajongó fejjel menne a falnak). De a századelő kávéházai nem is a kávéról szóltak. Senki sem azért járt oda. A századforduló, majd a világháborúk közti időszak kávémérései sok esetben – nomen est omen - a kor szellemi központjai is voltak, abszolúte hűen az első, keleti kávéházak elnevezéséhez, miket hol „mekteb muharribin”-nek (vitatkozás iskolája), hol „mekteb-i-ifránnak”-nak (bölcsek iskolája) hívtak. A kávé - ahogy arrafelé mondták: a „bölcsek bora”, a „szellem itala” -, végtére is arra szolgált, hogy élénküljön az elme, megerdjék a nyelv, cikázzanak a gondolatok, azt magában inni nem lett volna értelme semmi, hisz a lényeg vész oda pont (magában ritkán disputál az ember).

Ilyen „iskolákból”, szellemi műhelyekből volt nekünk rengeteg anno, és bennük sok „szellem,” halhatatlanok és halandók - non-stop. Nem volt ez drága mulatság, cseppet sem. Ugyan én kétkedő voltam kissé, hogy lehet, hogy a sok nincstelen művészlelkünk egész álló nap csak kávéházról kávéházra járt, elvégre a fogyasztás valamit valamiért alapon működik mióta világ a világ, egy vendéglátó egységben pedig nem vall ildomos jellemre semmit sem kérni. Igen ám, csakhogy itt alternative is rendezni lehetett a cehhet, korona/pengő híján megtette egy kép vagy egy írásos sziporka is, kinek mi volt kenyere, meg hát az árképzés és a vendégszeretet is másként működött akkor, nem nézték ki olyan könnyen az embert, ha csupán egy csésze kávé mellett ücsörgött órákon át, akkor se. Sajátos volt itt az üzletmenet, elvégre a filléres közönségtől sokat kaszálni nem nagyon lehetett. A kávéházas ember mégsem bánta ezt, különleges lelkület volt az is: művészetbarát, mecénás, jótevő, mentsvár, „gazdag nagybácsi” stb. Zengtek is róluk a legendák szép számmal…

(Folytatása következik hamarost, kis kirándulással a Japán Kávéházba Kraszner Menyhérthez, szót ejtve galerikről, Lechner Ödönről, Rejtő Jenőről, József Attiláról, a MIÉNK-ről, a „javító kávéról”.)

a kép pedig Vaszary János festménye és innen van:
http://budapestifestmenyek.csicsada.fotoalbum2.hu/viewlarge/pictureid/5700582

"Nékem csak Budapest kell..." - a Drechsler Café-Restaurant

Ilyentájt, augusztus vége felé, az ovis majd iskolai szünetek miatt előállt gyerek-elhelyezési gondok áthidalásaként rendszerint kihelyeztek engem Pestre, az apai nagyszülőkhöz. (Nyár közepén meg Gencsre, az anyai nagyszülőkhöz. Picit azért voltam otthon is, de az összevont csoportos nyári óvodát ki nem állhattam, mert egyedül csak én voltam benne egésznapos megszokott kis bandámból, ráadásul az óvónénik is gyakran cserélődtek, csak ritkán láttam az én Papp Zsuzsa nénim.) Nagypapám kutya kötelességének érezte, hogy minden nyáron sorra járjuk a főbb látványosságokat, egész napokat troliztunk, metróztunk, villamosoztunk Zuglóból be, majd vissza ki… a rekkenő nagy hőségben. 10 éves koromra magabiztos Pest-tudásra tettem szert, tudtam már, mi merre és hogy honnan hova, hogyan. Már volt egy-két kedvenc helyem is, mint például a Margitsziget, a Tóth Árpád sétány, Vajdahunyadostúl a Városliget meg a Vörösmarty tér és annak oroszlános kútjai (itt remekül lehetett fröcskölni és szaladgálni). A kedvenc helyek/épületek repertoárja továbbra is csak bővül és bővül, közülük az egyik legkedvesebb a hajdani Balettintézet. Szegény, mára már kész médiasztár, botrányceleb lett. A minap is, az egyik tévéhíradóban látom viszont, micsoda hercehurca megy körülötte. Áldatlan egy állapotban, lakatlan mállik csak, és ugyan van neki tulaja, valami mediterrán, de nyúlni nem nyúl az épülethez. Egyszer régen felreppent a hír, tán szálloda lesz belőle, luxushotel…
A luxus jegyében is fogant anno, bérpalotának építették, de kávéházáról lett igazán híres, majd a második világháború után államosították és egészen az 1990-es évek végéig a Balettintézet növendékei spicceltek és pukedliztek benne. Azóta, több mint tíz éve, az épület csak áll és vár, és közben foszladozik. Az egykori Drechsler-palota jövője talány, múltja viszont kincsesbánya, reményteli, szépemlékű idők krónikása.

A XIX. század második felében, mikor már elcsitultak a forradalmi kedélyek, az osztrák-magyar népek szépen kiegyeztek, s lett pénz meg prosperáció, városegyesítés és gazdasági konjunktúra, kitalálták a hon atyjai, végre ünnepelni is kéne, pláne, hogy lassan 1000 éves lesz a haza. Ezen alkalomból épült az Andrássy út (meg sok minden más) és szép sorjában, rajta a sok palota. A millenniumi nagyratörő álmok és a szűkös pénz- és időkeret kontrasztja ugyan okozott némi kalamajkát, újragondolást, de a végeredmény miatt szerénykedni ok egy szál se. A várostervezőknek volt honnan koppintani: a kor minta nagyvárosa a III. Napóleon regnálása alatt szisztematikusan kipofozott Párizs volt, valamennyi nyugati főváros a franciákat utánozta, köztük Bécs is, Budapest meg Bécset akarta utolérni (minimum utolérni).

Az egyre csinosodó fővárosban hamar megélénkült a társasági élet, a pesti ember (meg a budai is) nyugatias szokásokat öltött, napjában háromszor étkezett, ha kedve szottyant, ezen kívül még jókat tízóraizgatott, uzsonnázott, kiöltözve korzózott és kávéházakban lebzselt szüntelen. Volt hely minderre, választék akadt bőven, a századfordulóra majd félezer kávémérése volt Budapestnek, és hozzá vagy 800 000 lakója, akik akár egész napokra bevetették magukat a kávéházi forgatagba. Nem együk ott is élt, szinte csak aludni járt el semmi kis pénzéből bérelt ágyára. A kávéház volt a fórum, a piázza, a chat-szoba. Ez volt a mi „francia szalonunk”, „angol klubunk”. „Ágazatok” szerint szépen elkülönülve, mindenkinek megvolt a magáé: kereskedőknek, ügynököknek, politikusoknak, tollforgatóknak, színészeknek, festőknek, íróknak-költőknek stb. A táncos – és zenészemberek operai érdekeltségekkel is bíró része az Operaházzal szemközti Drechsler-palotában ütött tanyát. Könnyűszerrel csak átlibbentek az egyik új-reneszánsz épületből a másik új-reneszánsz épületbe, csak míg az Opera, stílusát tekintve az itáliai irányzathoz tartozik, a hajdani bérpalota a francia iskolát képviseli. Az utóbbit a MÁV Nyugdíjintézetének megbízásából két fiatal építész tervezte: Lechner Ödön és Pártos Gyula. „Becsvágyam sarkallt, de vigyáznom kellett, hogy az én épületem ne viselkedjék tolakodóan Ybl remekével szemben, mert az udvarhölgy lehet szebb, mint a királyné, de úgy kell, hogy a királyné királyné maradjon.” – írta Lechner a megbízatás elfogadása kapcsán.
Az épületet pár év alatt felhúzták és ugyanabban az évben lett kész, mint Ybl Miklós Operaháza (ami viszont 9éven át készült, de abszolúte megvolt rá az ok – leginkább finanszírozási gondok – ráadásul Ybl ekkoriban parallel dolgozott az Operaházon, a Bazilikán, a Budavári Palota átalakításán, a Várkert-bazáron és még néhány főúri kastélyon). A bérpalota átadását követő esztendőben, 1885-ben, pazar kávéház nyílt a ház alsó szintjén, a Drechsler Béla vezette „Drechsler-Café-restaurant”. (Amit itt-ott Reitter-kávézó néven is jegyeznek, de hogy ki is volt ez a Reitter, talány.) Az, hogy a XIX. század vége felé egy kávéház berendezése ízlésesen rongyrázós volt, nem ment kuriózumszámba – jól felszerelt biliárdtermével például nem is lett volna mit büszkélkedni, elvégre ez akkoriban „alapfelszerelésnek” számított, mi több, egy kávéháznak hatóságilag előírt kötelessége volt két biliárdasztalt is biztosítani vendégei részére. Ám az alagsori tekepálya, a félemeleti különterem, a söröző, női szalon, és ehhez még a gőzfűtés és a villanyvilágítás .. az igen, az már kunszt.

Helyzeti előnyéből adódóan, a Budapesten koncertező zenészek színe-java megfordult a Drexlerben(!). Bár volt ebben némi machináció is: a kávéház számtalan asztaltársasága közül a Muskátli Asztaltáraság kimondottan azzal a céllal alakult meg, hogy a hazánkba látogató hírneveseknek méltó szórakoztatást biztosítson, így aztán meglehet, e nemes küldetéstől vezérelt társaság ügybuzgóságának köszönhető, hogy Leoncavallo, Mahler, Puccini és még Ibsen is vendégeskedett egyet a Drechslerben. Jókai Mór is szívesen járhatott ide, aki, Krúdy Gyula elmondása szerint, itt táncolt utoljára a nagyközönség előtt: többen is látni vélték, amint csárdást és verbunkost lejt a kávéház egyik pincérnőjével.
Az első világháborúig vidáman pezsgett itt az élet, 1918. után viszont már más idők jöttek, a kávéházak forgalma csappanni kezdett. Volni voltak még ugyan, szép számmal, de valami eltűnt belőlük – a mindennapok hirtelenjében felgyorsultak, a különféle, modern masinák kezdték diktálni az ütemet, s nem akadt már annyi idő a komótos disputákra, ücsörgésekre. A második nagy háborút megelőző politikai sürgés-forgásból, pártoskodásból még kijutott azért a Drechslernek is: itt székelt egy ideig az 1939-ben megalakult Nemzeti Parasztpárt. Aztán lett, ami lett, jött világégés, rendszerváltás. Az egykori bérpalotát államosították, a kávéházat bezárták, az épületet az Állami Balettintézetnek adták. Majd’ 50 évig rendjén is volt ez így, mígnem, 1997-ben a város túladott a házon, a táncosoknak költözni kellett, az eleddig folyton nyüzsgő palota kiürült… Arról pedig, ami azóta történt – vagy nem történt –, cikkeznek bőven máshol, mások.

a kép pedig innen van:
http://mek.oszk.hu/01900/01905/html/index606.html

Feketeleves

A tavasz visszavonhatatlan elérkeztének egyik látványos mutatója a kávéházak, éttermek, bisztrók és cukrászdák köztérfoglalása, más szóval, egyre nehézkesebb lesz anélkül végiggrasszálni a klasszikus budapesti étterem- és kávézósétányokon, hogy valaki székébe ne rúgna, kabátjára ne lépne, teli tálcás pincérébe ne ütközne az ember. És ez így van jól.

A Magyarországot ajánló külföldi útikönyvek szinte kivétel nélkül megemlékeznek arról, hogy bizony Budapest, Bécs és Párizs mellett, Európa egyik legélénkebb kávéházi életét élte egészen a II. világháború végéig. Volt idő, hogy 500-600 kávéház is vendéglátott a múlt-múlt századi Budapesten. Az útikönyvek, biztosan kedvcsináló gyanánt, megemlítik azt is, hogy mostanában megint éledni látszik valamicskét a régi élet, de ugyanaz nem lesz már sosem (ezt már én mondom ugyan, útikönyv ilyet ne írjon). A kávéház, ugyanis, nem egyszerűen csak a kávéról szólt. Sőt, a kávéról szólt legkevésbé. Itt az emberek ettek, ittak, laktak, találkoztak, kereskedtek, sefteltek, házasságszereztek, állásinterjúztak, csábítottak, üzleteltek, csevegtek, politizáltak, eszmét cseréltek, tanultak, írtak, leveleztek, szerkesztettek, skicceltek, megfigyeltek, hírt szereztek, informálódtak, pletykálkodtak, biliárdoztak, kártyáztak, hazardíroztak, ismerkedtek, összevesztek, barátkoztak, szerelembe estek… itt éltek. Petőfi Arany Jánossal levelezvén arra kérte barátját, címezze inkább a Pilvaxba a neki szánt irományt, többször jár ide, mint haza, hamarabb kézhez kapja.

A kávéfogyasztás, kávéházazás a kezdetek kezdetén, itt Magyarországon, csak a törökök közt járta, magyar hazafi, köszönte szépen, nem kért a feketelevesből. A mendemonda szerint a kávé/feketeleves kétes renoméja abból ered, hogy a törökök egyszer vendégségbe hívtak egy magyar urat, kíséretestül, mindenestül. Az eszem-iszom végeztével az uraság már menni készült, de a vendéglátók marasztalni kezdték: ne menjen már, hisz’ „hátra van még a feketeleves”. A katonáknak több se kellett, meghallván a titkos jelszót – feketeleves -, nyomban foglyul is ejtették a magyar társaságot. Arról, hogy ki volt a nemes magyar, kit ily’ módon kelepcébe csaltak, a különféle források, legendák, másként nyilatkoznak: Arany János versében Török Bálint, Szirmay Antal anekdotagyűjteményében, Thököly Imre, az erdélyi hagyomány szerint Majláth István vajda…

A kávé mellett azért, a török fennhatóság másfél évszázadának van más pozitív öröksége is. A mindmáig meglévő és működő törökfürdők Európa szerte kuriózumnak számítanak, és a magyar gasztronómia pár klasszikusának elgondolása is török eredetű: lángos, pogácsa, székely káposzta, rakott káposzta, töltött paprika (ami azért inkább balkáni étel, de ha úgy nézzük, hogy a paradicsom is és a paprika is török közvetítéssel jutott el hozzánk, akkor nem csak ez, de még jó pár más fogásunk is bepasszintható e felsorolásba).

A XVII. században már működött egynéhány kávémérés Budán, ám magyar ember kávéhoz addig nem nyúlt, míg a török innen el nem ment. És utána sem egyből. A magyar kávékultúra a XVIII. század folyamán szökkent szárba és virágzott töretlen egészen a XX. század derekáig. Akkor aztán bezárták őket, vagy ha nem, hát fennhatóság alá vették, mert a kávéház veszélyes üzem volt azért mindig is, világmegváltó eszmecserék fóruma. Most renoválják, nyitogatják a régi nagyokat újra, van Centrál, van New York és lesz Hadik is nemsokára, és ha majd lesznek új Adyk, Karinthyk, Kosztolányik, Krúdyk, József Attilák, Molnár Ferencek is benne...