Könyvjelző – Bächer Iván: Klétka

„Vszjo pajgyot. Ez volt Csehov gyűrűjébe vésve. Minden elmegy. Elmúlik. Ő is lopta valami görögtől. De azért szép”

Filigrán, csinos kis könyv… és mintha több kilónyi volna súlya.

Szerelmi történet, családregény, „halálkönyv”...

Lassan 5 éve, hogy megjelent, de részleteket már korábban is olvasni lehetett belőle, napilap hétvégi mellékletében. Ez is része a nagy, Bächer-féle Gold-saganak, saját családja történetének – és abból tán ez a legszemélyesebb epizód.

Nagyon vártam a kötetet, s amint a Könyvünnepre megjelent, már vittem is haza, és azonmód elolvastam a vizsgaidőszak kellős közepén. Tudtam én, hogy kemény lesz, napokig nem is tértem magamhoz aztán, de fontos volt, segített.

Biztosan mindenkire más a hatása. Ahhoz, hogy igazán megélje az ember, már előtörténet kell, az viszont jobb, ha nincs. Így azonban, hol évfordulók előtt, hol éppen utána, és mindig közben, ez a 190 oldalnyi írás különös jelentőséggel bír, nekem. Elkezdtem olvasni megint, holott nem jó érzéssel teszem. Kimondottan földhöz vág újra, meg újra, ám mégis haladok benne komótosan előre.

Ez amolyan restancia: megélni, végigcsinálni azt, amit nem is egyszer már – és pótolhatatlanul – elszalasztottam. Mindenkinek megvan a maga kálváriája, és ideig óráig el lehet ódázni a dolgokat, a szembenézést, az őszinteséget, az „akkor és most” vállalását, de aztán kamatostul csörtetnek be a feledni vágyott momentumok, vagy más nem az üresség, ami ugyanolyan elviselhetetlen.

Így picit tán van mód törleszteni. Átélni, végigbumlizni azt, amihez nem volt mersz, de amit megspórolni mégsem lehet – és aztán elengedni.

„Ahogy így eljátszódott magában, egyszer csak beviharzott a tanáriba egy asszony.

Jenő nézte a nőt, s nem tudta, hisz hogy is tudhatta volna, hogy ez most egy meglátás.

Egy igazi meglátás. Amikor az ember meglát valakit. Amikor először látja meg azt, aki abban a pillanatban még egészen idegen. Sose látott. És pár nap, hónap, év – és az illető mindig látva lesz. Nemcsak akkor, amikor szem előtt van, de akkor is, amikor nem. Sőt akkor is, amikor majd nem lesz egyáltalán. Akkor is mindig látva lesz. Furcsa dolog ez. Annyi embert lát az ember, és ez mégis más. Azon a délelőttön is annyi embert látott. De meglátni csak egyet látott meg. Mert egészen más dolog látni, és egészen más meglátni valakit.

De persze semmit sem tudott erről, erről sem akkor.”