Ha időutazhatnék, de úgy komolyan és igazán, és nem csupán fejben, ahogy olykor szoktam, az egyik kor, amibe visszarepülnék, a Monarchia ideje volna. Az utazás feltételeivel kapcsolatba persze volna pár kikötésem (ez, ha fejben történik, ugye, nem szükséges), leginkább társadalmi státusomat illetően – de azért nyitott vagyok én! Kipróbálnám szívesen mind a falusi, mind a nagyvárosi létet. Ha már egyszer adott a lehetőség. Mert lennék én szüretelő, maskarázó, májusfát váró falusi leány; fonott copfos, egyenruhás kollégista, ilyen-olyan polgárcsalád sarja; kastélyban élő, utazgató, folyton bálozó nemeskisasszony és művészek múzsája, nagyvilági dáma. Belekóstolnék ebbe a fiákeres, kávéházas, korzózós korba. Mikor még mindennek megvolt az ideje, módja, szertartása, bizalma.
Tudom én, tanultam sokat, hogy nem volt fenékig tejfel az sem, mert dualizmus így, meg dualizmus úgy… de erre most fátylat! A tények, tények, a király: Ferenc József.
Kislányként erős elköteleződés alakult ki bennem mindenki Sissije iránt (Ernst Marischka filmjének és Romy Schneidernek ebben volt „némi” része). Beszereztem és elolvastam az idő tájt mindent, amit csak egy 10-12 éves lány fellelhet róla. Bevallom, ezt a Ferenc József-szálat nem igazán értettem. Mi a csudát „evett” rajta? Száraz, katonás ember, rémes szakállal… Mostanában felülvizsgálni kényszerültem korábbi Ferenc József-képem. Vonzóbbá nem vált ugyan, de hallottam, olvastam vele kapcsoltban jó pár olyan történetet, kis kilengésekről, gyarlóságokról, amitől megfoghatóbbá, emberibbé vált számomra alakja, még ha értetlenkedve is állok előtte olykor.
Nem volt valami nagy hazárdőr, annyi szent, sem romantikus hős, kalandor. Uralkodói mivolta ellenére igencsak szerény életvitelt folytatott, olyan napirenddel, öltözékkel és fegyelemmel, hogy egy echte katonának is becsületére válna. Hajnali 4-kor kelt (télen ugyan picit lustálkodott, csak 5-kor kezdte a napot), és a nem éppen királyi reggeli elfogyasztása után (egy pohár tej), már dolgozott is: levelezések, felterjesztések, meghallgatások – a szokásos uralkodói teendők. Ha még dél előtt végzett, tett egy rövidke sétát kertjei valamelyikében. Szigorúan déli 12 órakor szervírozták ebédjét, valami tésztafélét hússal (kivéve a pénteki böjti napokat, mert ilyenkor halat), hozzá hol Spattenbrau sört, hol tokaji bort. Délután kerített sort a hivatalos kihallgatásokra, miniszteri találkozókra, kivonatolt jelentések, cikkek átolvasására, kevésbé sürgős előterjesztések tanulmányozására. Délután 5 órakor megvacsorázott, de még előtte, ha ideje engedte, sétált egyet ismét. Pihenésre, szórakozásra nem volt mód aztán sem, ha volt valami elmaradt ügye, estebéd után azokkal bíbelődött, majd elolvasta a Fremdenblatt esti kiadását, és 8órakor aludni vonult. És ez így ment 40-50 éven át, haláláig egészen.
Katonás fegyelme és non-stop uniformis-viselete dacára, Ferenc Józsefünk igencsak édesszájú férfiember lehetett, elvégre több olyan édességünk is van – császárpuding, császárkuglóf, császármorzsa –, melyek eredetét hozzá köti a gasztronómiai legendárium.
A császármorzsa és Ferenc József kapcsolatáról több „pletyka” is kering.
Az uralkodó egyik legkedvesebb időtöltése a vadászat volt. Gödöllő, és mindenekelőtt Bad Ischl erdei voltak fő vadászterületei. Egy alkalommal, királyunk olyannyira belemerült a vadászat megkövetelte figyelembe, összpontosításba, hogy elmaradt kísérőitől. Az erdőben egyre éhesebben bolyongva próbált rátalálni társaira, de csak egy kunyhóra bukkant. Ott éppen vacsorához készülődtek, s invitálták a váratlanul betoppanó vendéget is, tartson velük, ha már így adódott. Az uralkodó bizalmatlanul méregette az elé tett tojásos, lisztes, cafatos ételt, a háziasszony szabadkozott is, hogy ez csak tényleg semmiség, csak egy kis morzsa. Mire a császár, lévén az éhség nagyobb úr, mint a császár, avagy a kétkedés, nekilátott, sőt, kifejezetten jóízűen el is fogyasztotta az ételt. A végén még csettintet is, megjegyezve: lehet, hogy morzsa, de nem akármilyen, császármorzsa!
Egy másik anekdota a királyi udvart jelöli meg a császár és morzsája első randevújának helyszínéül. Történt, hogy a folyton diétázó és testedző Erzsébet gyomra már jó ideje rendetlenkedett, nem kívánt enni igazából semmit már. Az udvari szakács, hogy kedveskedjen a királynénak, elhatározta, készít neki egy egyszerű, könnyű kis édességet, amit aztán a Kaiserinschmarrn (császárnőmorzsa) névvel illetett. Erzsébet azonban nem nagyon honorálta szákácsa ügybuzgóságát, csak fintorgott, villájával turkálta az ételt, nem akaródzott enni belőle, mire férjura fogta magát, udvariasan, ahogy a spanyol etikett megkívánja, elkérte és megette adagját. A vacsora végeztével még meg is dicsérte újításáért a kissé elkámpicsorodott szakácsot, aki gyorsan át is keresztelte találmányát Kaiserin-ről Kaiserschmarrnra.
E rövid cikkecske szerves része lett volna az irdatlan terebélyesre duzzadt Anna Pavlova-irománynak. Különvételét az olvasóbarát hozzáállás és az illusztráció mellékelésének lehetősége késztette.
