Világéletemben táncosnő szerettem volna lenni (a hercegnői életpályával összeegyeztetve, természetesen). Határozottan emlékszem, hogy 3-4 évesen balerina karrierről álmodoztam, leginkább azért, mert el voltam ájulva a gyönyörű jelmezektől, a balettcipőtől és úgy ánblok az egésztől (tánc, zene, dráma stb.).
Aztán jött a néptáncos korszak, ami eltartott egészen 7 esztendős koromig. Hívság, de ebben is nagy szerepet játszott a táncos lányok kopogós cipője, pörgős szoknyája és hosszú haja. (Akkoriban nem is nagyon voltam hajlandó másban járni, egyedül csak a hajam hibádzott a tökéletes outfithez, azt rövidre vágták mindig, hogy erősödjék – hasztalan.)
Azért nem csak a külcsín volt a fontos , mert szerettem én a komoly- és népzenét is, jártunk is rendszeresen koncertekre a Festetics-kastélyba, és néptáncos megmozdulásokra a Balaton-partra. No, meg volt otthon lemez is (bakelit), a Muzsikás, amiből 5 évesen olyan szépen megtanultam az „Én az éjjel egy órát sem aludtam, egész éjjel a csárdában mulattam, jó bor mellett barna legény ölében…” kezdetű nótát, hogy amikor azt Papp Zsuzsa óvónéni meghallotta, egyből az évzáró rendezvény műsorszámává tette, kiegészítve a Fodor Zsuzsival, aki, míg én daloltam, körbetáncolta a tornatermet. Állítólag nagy siker volt.
Általános iskolában jött a musical-láz, módosítottam jövőmre vonatkozó terveimen: Ének az esőben, Hello Dolly és Hair kaliberű filmek énekes+táncos+színész szerepeire vágytam. (Sajnos, hamar jött a keserű felismerés, ilyeneket manapság már csak elvétve forgatnak, elkéstem vagy 40évet, de durván.) Aztán gimnáziumban jött a kortárs tánc (és ezt végre már űzhettem is), majd egyetem alatt a flamenco és vele Saura Carmenje.
Most itt tartok. Táncosnő, persze, nem lett belőlem, ahhoz a trenírozást el kellett volna kezdeni idejében, legkésőbb 10 évesen, de arra gondoltam, ha újraszületetek, mindenképpen táncosnő leszek, balerina… legalább kezdésnek, mert mégiscsak az az alapja mindennek.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy eperszezon van. Ezt ugyan - az eperárakat tanulmányozva - nem igazán gondolná az ember. (Az az irdatlan sok leszakadó víz az oka! Tegnap a Híradó meg is mondta, hogy idén minden hazai gyümölcsöt, zöldséget aranyárban mérnek majd… ennyit a májusi esőről.) Én az epret nagyon szeretem. Dúskálni sajnos csak ritkán dúskálhattam benne, igazán csak akkor, amikor Egerváron „Szedd magad!”-akció volt, és kilószámra szüreteltük az epret. Hál’ Istennek, nem készült belőle se befőtt, se dzsem. Magában fogyott el mind az összes, max. turmixként vagy tejszínhabbal, pudinggal körítve. Ez az eper igazi tisztele: a’ la nature, csak a gyümölcs. Pontosabban, ez, meg a Pavlova-torta. Ha az epernek lelke volna, mégpedig női és csinoskodó, biztosan ez volna minden vágya: egy Pavlován trónolni, hófehér habkoszorúban. Mert a Pavlova, az a valami. Maga a torta nem nagy kunszt: habcsók, aztán tejszínhab, aztán meg sok friss gyümölcs… na de annak névadója!
Anna Pavlova volt a leghíresebb balett-táncosnő széles e világon. A kecsesség, a finomság és az elegancia maga. Szép is volt persze, de ez, e három fent említett tulajdonság mellett már igazán lényegtelen, csaknem fölösleges.
1881-ben született Ligovoban, Szentpétervár közelében, teljesen szimpla családi hátérrel, mosónő anyukával és kérdéses kilétű apukával (aki állítólag zsidó származású bankár volt, ám Pavlova saját verziója szerint meghalt, amikor ő még csak 2 éves volt. Anyja második férje, Matvey Pavlov vette aztán nevére a 3 esztendő lánykát). Finom lelkű anyukája lehetett, vagy pedig megérzett valamit, de nagyon, mert ő ismertette meg kisiskolás lánykáját a balettel.
A Marius Petipa koreografálta Csipkerózsika volt az első előadás, amit látott, és onnantól fogva teljes „balett szerelmi” lázban égett. 8 évesen felvételizett is a Cári Balettiskolába, de azt mondták, túlságosan beteges kinézete, jöjjön vissza később. Vissza is ment, és 10 évesen a neves intézmény tanonca lett. Az iskola elvégzése nem volt gyaloggalopp. Fogcsikorgatva ment csak a klasszikus alapok elsajátítása, ráadásul Anna, alkatilag, igencsak eltért az akkori balerina ideáltól: nem volt se erős, se kompakt; vékony bokája volt és lehetetlen nyúlánk végtagjai, ami miatt aztán seprűnyélnek/partvisnak csúfolták társai. Ám szívós és elszánt volt nagyon, különórákat vett, folyton-folyvást gyakorolt. A szokásos menetrend szerint, 8év alatt, el is végezte az iskolát és 1899-ben a Mariinszkij Színház táncosa lett.
Szokatlan jelenségnek számított a színpadon. Nyúlánk alakja és hozzá különleges, kissé bizarr stílusa (eléggé szabatosan követte csak az akadémia szabályokat) meglepte mind a kritikusokat, mind pedig a közönséget. Ám megszerették hamar és rövid idő alatt a társulat prímabalerinája lett (Vaclav Nizsinszkijjel egyetemben – csak ő a „pímabalettos” volt). Mindmáig legíresebb alakítása a Saint-Saëns zenéjére táncolt „A hattyú halála”, amit Mihail Fokin táncos-koreográfus direkte rá komponált.
1909-ben Szergej Gyagilev a Mariinszkij Színház mindkét üdvöskéjét, Pavlovát és Nizsinszkijt is átcsábította a frissen alapított Orosz Balett társulatába, vezető koreográfusnak pedig a kortárszene-rajongó (akkori kortárs, Sztravinszkij-, Debussy-, Saint-Saëns-fan) Fokint kérte fel. Anna azonban elégedetlen volt a ráosztott/ráformált szerepekkel, a férfi táncosok mellett, prímabalerinaság ide vagy oda, úgy érezte, nem tud kibontakozni. Így aztán búcsút mondott Gyagilevnek és 1910-ben saját társulatot alapított. Rengeteget turnéztak, az Újvilág általuk ismerte meg igazán, mi is az a klasszikus balett. Bejárták a föld kerekét: Európát, Ázsiát, Amerikát, Afrikát, Új-Zélandot és Ausztráliát. Kedvét keresték, bálványozták, imádták mindenütt. Repülő híján hajóval vagy vonattal szelték át a kontinenseket. Egyik ilyen útjuk alkalmával, mikor Hollandiába készültek éppen, éjnek évadján kisebb baleset érte a vonatot. Anna kiszállt, hogy megnézze, mi történhetett, ám csak egy könnyű felöltőt kanyarított vékony pizsamájára és megfázott, amiből tüdőgyulladás lett. Két hét múlva, 1931. január 23-án meghalt. A társulat, a soron következő állomáson Pavlova emlékére megtartotta az előadást, de nem vette át senki szerepét, egy fénycsóva körzött a színpadon ott, hol ő táncolt volna.
Fellépéseiről, táncáról sok felvétel is készült, és jó pár - a modern technológiának hála - az interneten is elérhető.
Kivételesen finom jelenség lehetett, kemény akarattal, végtelen szívóssággal és biztosan némi gyarlósággal is. Azzal, ahonnan indult, amit és ahogyan elért és aztán adott tovább, nekem örökérvényű példakép. Ha történetesen nem balerina lett volna, akkor is.
E rövid cikkecske szerves része lett volna az irdatlan terebélyesre duzzadt Anna Pavlova-irománynak. Különvételét az olvasóbarát hozzáállás és az illusztráció mellékelésének lehetősége késztette.
