A bejgli

Az ünnepekre való készülődés bizony tele van buktatókkal és az egyik ilyen feszültségforrás sok esetben a bejgli, mert hosszas pepecselés (lelki előkészületek, gyúrás, pihentetés,  töltelékkészítés, nyújtás, töltés, tekerés, fényezés, pihentetés, "márványozás") után vajon mi kerül ki a sütőből?! Nevén nevezve a problámát: reped-e vagy sem.. És akkor még ott az  ízesítés, fűszerezés kérdése is, mely esetben a zöm a hazaira esküszik, azokra az ízekre, amikbe belenőt, így aztán a konszenzus szinte kizárt.

Summa summárum, bejgli-ügyben nem könnyű kedvben járni, ám legyen bármilyen "macerás" is e sütemény, a diós és mákos bejgli régóta elengedhetetlen tétele a karácsonyi menüsornak.

Hagyományos ünnepi ételhez méltón ennek is megvan a maga szimbolikája.  Nem ám csak azért kerül így, év vége felé az asztalra mert mutatós és finom, hanem mert “ varázsereje” van: a mák a bőséget, gazdagságot biztosítja, a dió pedig a rontás ellen nyújt védelmet.

Az eredetileg Szilézia vidékéről származó  édesség már az 1300-as években ismert volt Európában, igaz más formában, más néven. Aztán a német nyelvterületeken patkó alakúra hajlították és a jól csengő bejgli névvel illeték (németül beugen = meghajlít,mohnbeugel = mákos kifli/bejgli).

Hozzánk az osztrákoknak köszönhetően jutott el a XIX. század második felében, a karácsonyfa-állítás divatjával karöltve. Azóta kötelező eleme az ünnepi vacsorának, úgyhogy csipetnyi tudatosággal komoly bejglikóstoló-túrát lehet rittyenteni az karácsonyi vendégjárásokból, rokonlátogatásokból, úgyhogy íme egy megszívlelendő biztatás/jótanács az egyre aktuálisabbá váló bejgliprocedúra előtt: 

 „Készüljön bár omlós, avagy egyszerű kelt tésztából, legyen a tölteléke dúsabb vagy soványabb, mindig büszkesége a ház úrnőjének, akkor is, ha nem ő maga készítette, hanem a cukrásztól hozatta” – Magyar Elek: Ínyesmester szakácskönyve (1932).

Az iromány megjelent a Mon Chi Chic magazin decemberi számában is.

Disznótoros

Elöljáróban leszögezem, szerintem ritka kegyetlen dolog a disznóvágás, nem kevés barbár elemmel megspékelve, a képes dokumentációk ismeretében soha nem is ennék húst, de…

Én anyai ágon a DISZNÓVÁGÓK CSALÁDJÁBA tartozom.

Falun élő és a régi hagyományokat még tartó rokonságomnak hála sok nagycsaládi összejövetelre van nálunk alkalom, hisz’ nem csupán a klasszikus, nagy ünnepekkor, Karácsonykor és Húsvétkor jövünk össze, hanem névnapra, búcsúkra is nagyszüleim házába gyűlik a család, nem beszélve a komolyabb, sok embert kívánó munkálatokról, a szüretről és a disznóvágásról. Így aztán életem első 25évében szinte valamennyi ilyen véres megmozduláson ott voltam, hol kisebb, hol nagyobb részt vállalva a feladatokból. Noha mélységesen megrázott, hogy egy állat meggyilkolása okán találkozunk, ezen, a „piszkos munka” letudtával – amit igyekeztem átaludni vagy legalábbis nem meg hallani, látni – azért hamar túltettem magam, és amint felismerhetetlen állapotba került a disznó, csatlakoztam a toros csapathoz: vágtam, kevertem, ízesítettem, kóstoltam, töltöttem.

Felettébb élveztem. Ráadásul gyerekként, az itt szerzett tudásom kuriózumnak számított osztálytársaim körében, és persze készségesen igyekeztem is felvilágosítani minden érdeklődőt, mi miből és hogyan is készül, aminek az lett a vége, hogy menzás asztaltársaságomból mindenki otthagyta a hurkát, engem pedig megfedett tanítónőm, amiért annyit csacsogok…

Noha térdig járunk már a nagyböjtben és ilyenkor nem igazán ildomos húsos témákkal előrukkolni, következzék egy rövidke beszámoló, miként is zajlottak mifelénk a disznóvágások:

Hagyományosan kétszer köszöntött egy évben vészkorszak a disznókra: Szent András napjától Szent Tamásig terjedően (november 30. – december 21.) és vízkereszttől a nagyböjt kezdetéig. Ennek fölöttébb praktikus okai voltak: frizsider híján az időjáráshoz kellett alkalmazkodni és nagy hideghez időzíteni a munkát, nehogy időnek előtte megromoljon a friss hús – aztán már a füstöléssel, sózással, abálással, zsírban eltevéssel ki lehetett húzni a következő András napig is a készlettel. Másrészt viszont, tavasszal megkezdődtek a földi munkálatok is - metszés, ásás, kapálás, szántás, boronálás, vetés, aratás, szüretelés – így a rokonságot összecsődíteni sem lett volna egyszerű.

Régen amúgy is megvolt mindennek a maga ideje, amihez, az egyszerűség kedvéért jó volt alkalmazkodni.

A disznóvágás látványos része egy nap alatt lemegy, de a háziak már napokkal előtte nekilátnak készülődni: edényeket tisztítani, késeket fenni, szomszédságot, rokonságot összeszervezni, fűszereket, hagymát, tartalék belet beszerezni stb.

A disznótor napján már korán reggel, még mielőtt a nap felkelt és a disznó gyanút fogott volna szokásos reggelijének elmaradása okán (különben a disznók e nélkül is megérzik, hogy valami bajos készülődik), összegyűltek a disznóölők és mindenek előtt áldomást ittak a test-test elleni harc sikerére. (Nagyszüleim a „minél nagyobb, annál jobb” elvet képviselték, így aztán a több mázsás állat lebirkózása igazi, férfinak való munka volt, az ősi vadászösztönöket felébresztő csapatjáték.) A szakmunkát végző bölléren kívül ilyenkor elkélt a fél rokonság segítsége is: minden disznólábra 2-2 ember plusz még fogni, ott, ahol kell. A nem éppen fair küzdelem végeredménye garantált volt (bár lehet hallani olyan rémtörténeteket is, mikor emberáldozat is esett), a disznó – heroikus küzdelmek után – kiontotta lelkét és drága vérét egy arra a célra kerített lábosba, hogy abból aztán véres hurka legyen (nálunk a sült vér készítése tízóraira nem dívott, a vér kizárólag a hurkát ízesítette).

Ha ezzel megvoltak, kezdődhetett a pörkölés, ami régen szalmával, majd a technika fejlődésének köszönhetően gázzal történt, ezt követően pedig a pörkölt, kormos tetem lecsutakolása és felnyitása – ennek szintén több iskolája volt, attól függően, melyik részét nevezték ki priornak, aszerint vágták kettébe a disznót.

A szabadtéri munkálatoknak ezennel vége is volt, a disznó feldolgozására már az asztal mellett került sor kint a garázsban, az egykori pajtában, kocsiszínben, nyári konyhában – kinek mi volt. Itt, ezen a ponton nassolásra is volt mód: a frissen pörkölt disznóbőrt eszegethetett, kinek ahhoz szottyant kedve – ami pedig megmaradt belőle, ment a disznósajtba.

Az asszonynép mindeközben a konyhában serénykedett és készítette elő a további munkálatok kellékeit (belet, rizst, zsemlét a hurkák, kolbászok töltéséhez, illetve azon mód elkezdte feldolgozni a frissen érkezett belsőségeket: vért sütött vagy májat resztelt (tája válogatta, mi májasak voltunk).

Kint a munkaasztalnál sorra váltották egymást a különféle műveletek: húsok szétválogatása, a háj felkockázása a töpörtyűhöz és a zsírhoz (ez egyben remek kézápoló munka is volt, csak nagyon kellett vigyázni a konyhai balesetek miatt, mert a zsíros kés könnyen megszaladt), belek tisztítása, hurka- és kolbásztöltelékek bekeverése, töltése. Közben pedig egy másik osztag azon dolgozott, hogy az eltevésre szánt húsokat tartósítsa: sózta, pácolta, abálta őket, a hurkákat, disznósajtot kifőzte, a kolbászokat a füstölőbe tette.

A reggeltől estig tartó munkát azért kétszer megszakították, hogy szépen terített asztalnál is egyenek: egy ütős tízórait (vért, májat) és egy kései ebédet (sült húst, toros káposztát).

Az érdemi munka, a disznótetem eltüntetésének végeztével a háziakra jó pár feladat várt még: illet kóstolót összeállítani és hazaküldeni a segédkezőkkel, el kellett alaposan tisztítani és pakolni mindent, ráadásul régen még számolni kellett a környékbéli gyerekhaddal is, akik, megszimatolván, aznap hol hullt el disznó, álruhát öltöttek és nyakukba vették a falut, hogy pár falatot kunyeráljanak (Anyukám még maskarázott így).

Ha pedig mindezzel megvoltak, csak várni kellett, hogy beérjen a sok finomság: kolbász, szalonna és Húsvétra a sonka.

Egyre kevesebb háznál tartanak már disznót, így tán éppen ezért is, pár éve nagy divatja lett a látvány-disznóvágásnak, külön turisztikai programmá lépett elő, úgyhogy, ki kedvet kapott hozzá, akár ki is próbálhatja. Bár… szerintem az ízét, a sava-borsát a családi vonatkozás adja, az ilyenkor előkerülő régi történetek, ósdi pletykák, parázs viták a bél mennyisége, a fűszerezés mikéntje, a töltés sorrendje és más hasonlóan kényes kérdések fölött.

Sajnos pár éve nálunk sincs már disznó, így tor se – az elmúlt pár évben igencsak megfogyatkozott a disznóölő törzsgárda –, de szerencsére a szüret még működik, ősszel majd írok arról is.

"Farsang van, farsang van..." (II.)

Íme a farsangi napsoróló vége:

Húshagyókedd

A farsangi szezon utolsó napja. Farsangkeddként, madzaghagyókeddként is emlegették, hiszen ezen a napon volt utoljára lehetőség a madzagon lógó ételek (sonka, kolbász, szalonna) fogyasztására.

Természetesen ekkor is báloztak még egyet, hiszen innentől kezdve 40 napon át tiltva volt a tánc, a muzsika. Az esti összejövetel után, a több hetes farsangi heje-huja ünnepélyes lezárásaként bőgőtemetést tartottak, eltemették a telet. Ennek szertartása mindenütt más volt, akadt ahol szalmabábut égettek, másutt a földbe ásták el, de ahol netán folyó, patak is folyt, ott a vízbe lökték.

A húshagyó keddi vigadalom, bálostul, téltemetésestül viszont szigorúan csak éjfélig tarthatott, nehogy még véletlenül is, zajongva lépjenek át a nagyböjtbe.

Hamvazószerda

A nagyböjt kezdete, megemlékezés Jézus 40 napos böjtjéről, szenvedéseiről és haláláról.

1091-ben II. Orbán pápa elrendelte, hogy ezen a napon a papok az előző évben megszentelt barka hamujával keresztet rajzoljanak a hívők homlokára. Így, a hamuval hintés ősi jelképével szimbolizálták a vezeklést, a bűnbánatot. A néphit szerint praktikus okai is volt a hamuszórásnak: annak, aki hamvazódik, nem fog fájni a feje.

Egészen húsvétig nem szabadott mulatozni, bálozni. A lányok ilyenkor mellőzték a cicomát, dísztelen fekete vagy sötét ruhát hordtak. Ettől a naptól kezdve tilos volt bárminemű hús, zsiradék fogyasztása, sőt, jóllakni sem volt ildomos, és itt-ott előfordult olyan is, hogy napjában csupán egyszer étkeztek. Hogy még véletlenül se kerülhessen állati zsiradék a böjti ételekbe, a gazdasszonyok gondosan elmostak újra minden zsírosbödönt, hússütéshez használt tepsit, fazekat. Csak kenyeret, tésztaféléket, zöldségből, gyümölcsből készült ételeket ettek, és a paraszti konyhától idegen mód ebben a 40napban vajjal, növényi zsiradékkal főztek.

A hamvazószerdát is sokféleképpen emlegették még: szárazszerda, böjtfogószerda, böjtfőszerda

Torkos csütörtök

A sok éttermi kedvezménynek köszönhetően egyre nagyobb népszerűségnek örvend megint a torkos csütörtök intézménye, holott pár éve tévesen élesztették újjá a hamvazószerdát követő napon, mert nálunk, hagyományosan, egy héttel korábbra esett, a „farsang farkának” nyitánya volt. A közelgő nagyböjt előtt, az „inkább a has fakaggyon, mintsem az étel megmaraggyon" filozófia mentén ezen a napon bőségesen fogyasztottak húsos fogásokat, zsírban sült ételeket, köztük a farsang tán legjellegzetesebb nyalánkságát, a fánkot is. Ilyenkor még a mohóság, a torkosság felett is szemet hunytak.

A hamvazó szerda utánra átzsuppolt torkos csütörtök magyarázata a gazdaságosságban rejlik, miszerint, nem volna jó, ha a megmaradt, a böjt alatt már tiltott étkek a kukában landolnának (ételt különben sem dobunk ki), ezért most az egyszer, de csakis tudatos felhasználói megfontolásokból, még lehet egy jót enni, inni.

Ennek a napnak is többféle elnevezés volt: zabálócsütörtök, tobzócsütörtök, kövércsütörtök (Erdélyben), bodozúcsütörtök, csonka csütörtök, halottak húshagyata, halottak csetertekik

Hangolódáshoz ide kattintsatok.

"Farsang van, farsang van..." (I.)

Ez az a röpke pár hete az évnek, amikor bárkiből bármi lehet: szuperhős, tündérhercegnő, királykisasszony… tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász.

Leginkább gyerek fejjel volt izgalmas ez a perspektíva, holott régen a nagyoknak is bőven tartogatott izgalmakat a farsangi időszak.

A pogány eredetű, az ókori rómaiak körében is komoly hagyományokkal bíró télbúcsúztató ünnepet mindenhol, ahol volt tél (=hó és hideg), ünnepelték: jelmezt öltöttek, mulatoztak, karneváloztak, telet temettek – és bizony, ledérkedtek. A bujaságnak teret engedő farsangi szokásokért az egyház haragudott is nagyon, volt, hogy meg is tiltotta a farsangolást, de betiltatnia igazán sosem sikerült. Az egyházi szigortól való félelemnél is nagyobb volt az emberekben a tavasz utáni vágy, úgyhogy hol sub rosa, csendesebben, hol nagy csinnadratta közepette szabadultak meg a komor téltől.

A vízkereszttől (január 6.) hamvazó szerdáig tartó karneváli időszak csúcspontja a „farsang farka” volt, a böjt kezdete előtti utolsó pár nap, amelyhez a legtöbb hagyomány és népszokás is kötődött.

Farsangvasárnap

Farsangkor egymást követték a bálok. Volt, hogy egy hétre több ilyen mulatság is esett, melyeket faluhelyen rendszerint a legények szerveztek. A kellemes időtöltés és táncolás mellett az állandó bálozásnak egy igen jelenetős és praktikus oka is volt: vőlegényt szerezni a leányzónak.

A farsang elsőszámú párválasztó szezonja volt az évnek, sőt, ha úgy jött ki a lépés, nagyböjt előtt még az esküvőt is megtartották, hiszen utána nem szabadott mulatozni, a húsvétot követően pedig már annyi dolog volt a földeken, hogy igencsak nehéz volt megfelelő időpontot találni a lakodalmazásra.

A fiatalok egymásra hangolásnak komoly koreográfiája volt: egyrészt erre szolgált a rengeteg bál, összejövetel, aztán ha a leányzónak végre megtetszett valaki, rokonok közbenjárásával bokrétát adott a kiszemelt férfiembernek. A jó partinak tűnő legények persze több csokrot is kaphattak egy szezonban, dönteni azonban illett, előbb-utóbb színt kellett vallani, amire legkésőbb farsangvasárnap (hamvazószerdát megelőző vasárnap) sort is kerítettek: emberünk kalapjára tűzte választottja cbokrétáját és úgy ment az aznapesti bálba.

Többféle névvel is illették még e napot: csonthagyóvasárnap, ötvenedvasárnap, sonkahagyóvasárnap, vővasárnap (mert az ifjú férj ezen a napon felesége családjának kontójára mulathatott), vajhagyóvasárnap (görög katolikusoknál ).

Farsanghétfő

Sokfelé ekkor tartották az asszonyfarsangot. Olyan ritka privilégiumokat biztosított e nap a nők számára, hogy méltán nevezhetjük a női emancipáció egyik előfutárának. Ilyenkor az asszonyok mentesültek mindenféle házimunka alól, férfiruhát ölthettek és férfiak módjára italozhattak, tivornyázhattak. Ott, ahol volt hegy és borospince, még arra is joguk volt, hogy birtokba vegyék a férfiak szentélyét, és egész álló nap a pincében iszogassanak, mulassanak. Ha pedig valaki hímnemű zavarni merészelte őket, vagy egyszerűen csak útjukba került, jégcsappal „megborotválták”, netán még gatyára is vetkőztették, aztán csúfolkodva szélnek eresztették.

(folytatása következik...)

Február 2.

„Irgum-burgum, dörmög a medve

Meddig tart el még ez a tél

Lassan kifogy a tüzelőfája

Kint meg fú az északi szél..”

Hadilábon állok a téllel, leginkább annak fő attribútuma, a hideg miatt. Karácsonyig még csak-csak bírom türelemmel, de január közepére rendszerint elszakad a cérna. Helyzetét az se menti, hogy idén az első két hónapban nem mutatott túl nagy aktivitást, mert éreztem én, nem adja oly könnyen magát, meglesz még a böjtje a januári tavasznak…

És lám, itt is van!

Bezzeg az ókori rómaiak a tavasz kezdetét köszöntötték a mai napon, hatalmas ünnepségeket tartottak (lupercalia) és a sötétség istenétől, Plútótól elrabolt gabonaistennő, Ceres megkeresésére fáklyás körmenet jártak. A pogány ünnepnap a kereszténység térhódításával is megmaradt, csak új tartalmat kapott: a gyertyaszentelés napja lett, így emlékezve a 40 napos kis Jézus templomi bemutatására és Mária megtisztulására. Az ilyenkor szokásos ünnepi mise a gyertyaszenteléssel kezdődött majd gyertyás körmenettel végződött. A megszentelt gyertya több funkciót is betöltött aztán: gondoskodott az egészségről, biztosította a szerencsét, távol tartotta a gonoszt az újszülöttektől (ki ne cserélhessék őket) , gyógyította a torokfájást stb.

Február 2. időjósló nap is volt: „Gyertyaszentelő hidege, kora tavasz hírnöke.” vagy „Ha fénylik gyertyaszentelő, az ízíket vedd elő” (= egy darabig még fűteni kell) és nem mellesleg, a medve is ilyenkor cammog elő barlangjából, ám ha meglátja árnyékát, vissza is bújik és jóízűen durmol még 40 napig.. Nekünk viszont már itt a globális felmelegedés okozta időjárási katyvasz: minden lehetséges és annak az ellentéte is, úgyhogy csak nem keménykedik itt a fagy még 40 napig.

"Ó, szép fenyő"

Egész évben a Karácsonyt várom (így, nagybetűvel). Ahogy a régi népeknél, nekem is itt ér véget az ó év és kezdődik az új esztendő (a naptárreformot csak a konvenciók miatt tartom tiszteletben). Nem is annyira az ünnep, sokkal inkább a készülődés, a várakozás az, amit szeretek. És a csoda, hogy a semmiből, a házak ablakából, az ajtó mögül egyszeriben csak felcsillan a karácsonyfa. Gyerekként ez maga volt a megtestesült misztérium és ebből a mai napig sem vagyok hajlandó engedni. A karácsonyfát a Jézuska/Angyal hozza, emberi szöszmötöléshez semmi köze. Ezen az illúzión cseppet sem változtat a tény, hogy immáron nekem kell gondoskodnom a varázslatról, és elhitetnem egy apró kis lénnyel, ami itt és most történt, mennyei közreműködés eredménye.

Az örökzöldek állításának, feldíszítésének már akkor nagy divatja volt, mikor a Karácsony még nem is létezett. Az ókorban, a rómaiak közt is dívó perzsa eredetű Mithrász-kultusz keretében, december 25-én, Mithras isten születésének napján (aki egyrészt napistenként, másodállásban pedig a háborúk és szerződések isteneként szolgált), zöld növényekkel, lámpásokkal, babérkoszorúkkal díszítették fel a házakat. A sok zöld az élet megújulásának jelképezésére szolgált, ünnepelve ezzel a Nap születését is, hiszen nagyjából innentől kezdve rövidülnek az éjszakák és lesznek hosszabbak a nappalok. A Fény dicsőítése, születésének ünneplése az ősi germán törzsek közt is dívott, akik tiszteletük jeleként mécseseket helyeztek az örökzöldek ágaira.

A IV. század derekán I. Gyula pápa roppant fifikásan, hogy némi löketet adjon a keresztény hit terjedésének, január 6-ról éppen a Nap, a Fény születésének napjára tette át Jézus születésnapját. Ezzel szépen lassan sikerült is kiszorítania Mithrast a nyeregből. December 25-e Jézus születésének ünnepe lett szerte Európában, ám az örökzöldek díszítésének hagyománya azért megmaradt a pogány időkből. A karácsonyfa-állítás szokása feltehetőleg Skandináviából származik, ahonnan a harmincéves háborúnak köszönhetően terjedt át a porosz vidékekre. Más források viszont Luther Mártont nevezik meg feltalálóként, állítva, hogy ő díszített először karácsonyfát.

Az angolszász területekre Viktória angol királynő férjének, a német származású Albert hercegnek köszönhetően jutott el a karácsonyfa, míg hozzánk Habsburg közvetítéssel érkezett a szokás. Állítólag az első fát a magyarországi óvodák megalapítója, Brunszvik Teréz grófnő díszíttette fel Martonvásáron, 1824-ben.

Mindezt megelőzően sem teltek fa nélkül az ünnepek. A karácsonyi életfa, termőág állítása évszázados múltra tekint vissza minálunk. A termékenységet, az örök életet, a fejlődést, növekedést szimbolizálta, mégpedig úgy, hogy a megújuló természet ősi, mágikus jelképét összesimították a keresztény hagyománnyal, és bibliai elemekkel ötvözték. Középkori egyházi szokás volt Ádám-Éva napján előadni a teremtés történetét, amiben az almával és a kígyóval egyetemben kulcsfontosságú szerepet játszott az életfa, a tudás fája is. Ezeket az életfákat, termőágakat idővel az otthonokban is reprodukálták, kinek mije volt a háza tájékán, aszerint rozmaring-, bürök-, nyárfa- és/vagy kökényágakból készítette el. Rendszerint a gerendára vagy a szoba sarkába függesztették és aranyozott almával, dióval, mézeskaláccsal díszítették, a paradicsomi kígyót pedig pattogatott kukoricából fűzött boa hivatott megtestesíteni. A XIX. században a karácsonyfa megjelenésével sokáig párhuzamosan élt még a termőág készítésének szokása is, így aztán a díszek egybemosódtak. Úgyhogy, mikor épp a „varázslás” kellős közepén jártok, és a színes gömböket, a fényfüzért, a csillogó boákat teszitek fel az ágakra, gondoljatok azok különleges, réges-régi jelentéstartalmára.

Az írás megjelent itt is.

Ma minden kiderül

Nem szeretem a telet. Kimondottan hadilábon állok vele, és csupán az ünnepek végéig vagyok hajlandó tolerálni a fagyos napok jövés-menését.

Advent négy hetéről viszont semmi pénzért nem mondanék le. Ilyenkor még azt sem bánom, hogy délután 4 óra tájt már sötétedik, hogy kint csípős cidri van, lucsok és zsörtölődő emberek. A csillogó karácsonyi füzérek, ünnepi kirakatok, finom illatok, a forralt bor, sült gesztenye és sütőtök feledtetik mindezt, várom is már a délutánokat, meghittebb lesz innentől a nap.
Régen is várhatták, készülhettek már nagyon az év végi hónapokra, mint mindennek, ennek is megvolt a maga rituáléja, rengeteg hiedelemmel, szertartással megspékelve. Lányos házaknál pláne nagy volt az izgalom, hisz' a népi kalendárium szerint sorsdöntő kérdésekre derülhetett fény e napokban. Leginkább a Katalin és András napokhoz kötődött sok babona, mind arra keresve a választ, hogy mikor, honnan érkezve és kicsoda lesz a kíváncsi házasodni vágyó jövendőbelije.

Az esztendő elsőszámú férjjósló napja Andráskor volt, de aki több forrásból is be kívánta magát biztosítani, már Katalinkor is bűbájoskodott.
Ad 1: gyümölcsfaágat virágoztatott, akár többet is, mindegyiket más férfinévre keresztelve és ha/illetve amelyik karácsonyig kivirágzott olyan névvel volt várható a kérő, a lakodalom időpontját pedig a következő farsangra prognosztizálták. Ha mezítláb (télvíz idején!) és suttyomban, lopva szerezték az ágat, az csak növelte a virágba-borulás esélyét. (Egy ilyen akció után nagy mázlija volt annak, aki nem esett ágynak holmi meghűléssel, tüdőgyulladással, és érte meg a következő farsangot, akár fátyolban, akár pártában.)
Ad 2: korán hajnalban kiállt egy házhoz közeli magaslatra (ha nem volt más, a szemétdombra), és amelyik irányból az első kutyaugatást meghallotta, onnan várta aztán a vőlegényt...
A nemek egyenlősége jegyében feleségjóslásra is volt mód e napon, ugyan szerényebb külsőségek közepette, de legalább megláthatták a jövendő mátka orcáját az arra kellően elszánt ifjú urak. Csupán egész nap böjtölniük kellett, majd éhkopp, egy lopott női ruhaneművel a párnájuk alatt nyugovóra térni – ha jól teljesítettek, nagy gyomorkorgások közepette, álmukban megláthatták jövendőbelijüket.

Pár nappal később a lányokra is hasonló procedúra várt. Hajdúszoboszlón úgy tartották: „Aki böjtöl András napján, vőlegényt lát iccakáján.” A csent férfiruha azért ekkor is elkellett a párna alá. Ám mielőtt a vőlegény külleme kiderülhetett volna, már Andrásra virradó reggel megjósolták gyorsan anyagi helyzetét. A zsúpfedeles ház eresze alá állva, ha a megrázott tetőszerkezetből búza hullott a leány kötényébe, akkor gazdag, ha rozs, akkor szegény legényre számíthatott. Ha viszont csak pondró pottyant bele, a jövő évben a gólya látogatására készülhetett (hozzávaló férj nélkül).

Az anyagi ügyek rendezése után jöhetett a férfi kilétének még pontosabb tisztázása: neve és foglalkozása. Az utóbbi információt ólomöntéssel, az előbbit gombócfőzéssel szerezték be. Aznap valamennyi lányos háznál hasonló lehetett a napi menü: gombóc gombóccal. Nem volt ebben semmi hókuszpók: a készülő gombócok közepébe egy-egy fiúnevet rejtettek, és amelyik golyóbis először jött fel a főzővíz tetejére, olyan nevű vőlegényre számíthattak. Hogy semmit se bízzanak a véletlenre, hisz' akadhat több X nevű, Y foglalkozású és Z anyagi helyzetű legény is a környéken, a fiú származásának kiderítésére is tettek egy kísérletet: kerestek egy olyan portát, mely mögött valami András nevezetű lakott, majd jól megrázták annak kapuját, és amerről a kutya megszólalt, onnan várták a kérőt.

Mindezek után már csak az időpont fixálása volt hátra. Ez is roppant egyszerűen ment, és a felgyülemlett feszültség/csalódottság levezetésére is kiválóan alkalmas módszer volt: az érdeklődő leányzó odaállt a legkézenfekvőbb disznóólhoz és határozottan belerúgott egy nagyot – ahányat röffent szegény halálra rémült jószág, annyi éve volt még hátra a menyegzőig. Este pedig, ha beszerezte a szükséges férfi fehérneműt, ágyába rejtette és a böjtöt is tartotta egész álló nap, végre megláthatta a kérőt, kiről ekkora már mindent, mi fontos, tudott. Farsangig viszont várni kellett a lakodalommal, ha bejött a sok jóslat, akkor is, mert, mint mondták, „András zárja a hegedűket”, és Vízkeresztig nem lehetett semmi vigalom, se tánc, se hangos muzsika.

Milyen eredményességgel folytak ezen űzelmek, arról sajnos nincs információm. Igazából körbe kéne járni a nagyszülők szomszédságát, ki milyen praktikával élt anno e sorsdöntő ügy érdekében, és vajon mennyire klappolt aztán a jóslattal a "végeredmény"... vagy vállalom az állatorvosi ló szerepét, és jövőre a magam kontójára gyűjtök meztéláb gyümölcsfaágat, rázok zsúpot, öntök ólmot, főzök gombócot stb.

Ha megnyugtatóan körvonalazódik már a jövő, referálok.

A kép pedig innen van:
http://www.alompar.hu/eskuvo-kepgaleria/Jegygyuruk/Divatos-jegygyuruk/Kulonleges-jegygyuru-1/6461/11933/

Piros pünkösd napján

Arra gondoltam, megszakítom a reneszánsz beszámolót, mert pünkösd van, és ildomos volna szólni pár szót róla. Bevallom kerek perec, a pünkösd mibenlétével hadilábon álltam sokáig. Azt tudtam, hogy ez a Szentlélek eljövetelének és az egyház megalapításának ünnepe. Igen ám, csakhogy az apostolok és Szűz Mária, anno, már eleve azért ültek össze, hogy pünkösdöt ünnepeljenek, pedig akkor tutira nem tudták még, hogy széllel, lángocskákkal és nyelvi kavalkádot teremtve leszáll közéjük a Szentlélek. Ergo, nem azért találkoztak, hogy ünnepet alapítsanak...

A pünkösdölés sokkal régebbi találmány. Az Ószövetség szerint Isten három ünnepet rendelt el a zsidóknak:
"Háromszor szentelj nekem ünnepet évenként! Tartsd meg a kovásztalan kenyerek ünnepét! Hét napig egyél kovásztalan kenyeret, ahogyan megparancsoltam neked, az Ábib hónap megszabott idején, mert akkor jöttél ki Egyiptomból. Üres kézzel senki se jelenjék meg előttem! Azután az aratás ünnepét, amikor meződ vetésének első termését takarítod be. És a betakarítás ünnepét az esztendő végén, amikor a termést betakarítod a mezőről. Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi az Úristen színe előtt (Jeruzsálemben)!" (2Mózes 23:14-17) "Számoljatok a szombatra következő naptól, tehát attól a naptól, amelyen elviszitek a felmutatásra szánt kévét, hét teljes hetet. Ötven napot számoljatok a hetedik szombat utáni napig, és akkor mutassatok be új ételáldozatot az Úrnak!" (3Mózes 23:15-16)

A középső ünnep, amely az elsőt követően kereken az 50. napra esik, pünkösd, héberül sávuót, az új kenyér és a törvényadás ünnepe. Mózes ekkor kapta kézhez a Tízparancsolat kőtábláit a Szináj-hegyen, s vele együtt a zsidóság az Írott Tant és a Szóbeli Tant. Erről megemlékezni gyűltek össze a tanítványok Máriával, amikor egyszer csak megérkezett a Szentlélek… és lett a zsidóság nagy ünnepéből a kereszténység nagy ünnepe. A többi meg már egyháztörténet.

A zsidók és a keresztények mellett a rómaiak sem tétlenkedtek ilyenkor. Ők nem sávuót, nem pünkösdöt, hanem floraliát ültek: Flórát, a virágok, a virágzás istennőjét ünnepelték és vele a természetet, a termést, az újjászületést. Magukat szépen virágba öltöztették és elmerültek a vásári forgatagban. Volt itt minden, cirkusz, tánc, komédia, túláradó jókedv, pajzán örömök, durva tréfa. A mulatozó nép közé olykor – a termékenységet szimbolizáló és e gesztussal, remélhetőleg, garantáló – babot, lencsét, borsót szórtak.

(Folytatása következik hamarost, kisebb szemelvényekkel a magyar pünkösdölési szokásokat illetően... )

Böjtölés, böjt ülés

A szakirodalom azt írja, hogy a húsvéti dekorálást nagyszombatra illendő időzíteni, a szintén akkor esedékes nagytakarítás lezárásaként öltözzék ünnepi díszbe az immáron tisztán csillogó-villogó ház. Én picit kilengtem (de szerintem bocsánatos): már díszítettem… De takarítottam is – ha ez mentségül szolgálhat, igaz, fordítottam a sorrenden. Mert hát hangolódni, azt kell! Egy hét múlva húsvét: sonka, kalács, nyúl, hímes tojás. Nem lehet csak úgy belezuttyanni az ünnepi hétvégébe!

Persze, lenne a hangolódásra stílusosabb megoldás is: böjtöt ült ilyentájt a régi nép, 34. napja már. Se hús, se zsír, se tojás, se tejtermék (ha igazán szigorúan tartották a szabályt). Az utóbbi két kitétel körül a XVII. század folyamán nagy perpatvar támadt a gyöngyösi ferencesek és jezsuiták között. A franciskánusok a szigorú hagyományok betartását megkövetelvén, böjt idején tiltották a tojás és tejnemű-félék fogyasztását, míg a jezsuiták megengedőbbek voltak e téren: tojás is, tejtermék is kerülhetett az étrendbe a böjti időkben. A két párt közti vita híre egészen Rómáig jutott, ahol aztán a Congregatio de Propaganda Fide meg is hányta-vetette e kényes kérdést, majd arra jutott, hogy egyetért ugyan és vállszélességgel támogatná is a szigorú hagyományok betartatását, ám az ország helyzetére való tekintettel könnyít a nép sorsán és jóváhagyja a jezsuiták törekvését: szabad a tojás, szabad a tej.

A nép azonban tartotta magát a régi regulához és csaknem a XIX. század végéig, a húsvétot megelőző 40 napon át csakis halat és harmat nevelte eledeleket (Szeged táján így nevezték a növényféléket) evett. A böjti napok gyakori fogása volt a cibereleves. Engem ennek mibenléte gimnázium óta izgatott nagyon. Móricz Zsigmond Tragédiájának Kis Jánosa ciberézett sokat, ehhez is volt szokva gyomra, és ezért is fordult aztán tragédiába a Tragédia. (Ismerkedés vagy frissítés végett, íme: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00040/00979.htm)

A cibere, mint olyan, a népi lelemény egyik nagy letéteményese, mint a mesebeli kőleves: semmiből valami. A receptúra szerint nem kell hozzá más, csupán búzakorpa, víz, egy szelet kenyér és pár nap. A korpát le kell forrázni vízzel, ha kihűlt, mehet bele a kenyér, majd le kell fedni gézzel, vagy valami vékony, ritkás vászonnal az egyveleget, és hagyni állni, savanyodni pár napig, aztán, ha már kellően savanyú, leszűrni, és kész is az alaplé, minden féle-fajta cibereleves fundamentuma. Nyáron, így magában, hűsítő italként is kiváló szolgálatára volt a földeken dolgozóknak. A levesek hozzávalói sincsenek túlbonyolítva - még ha vannak is igazán gazdagon, különféle zöldségekkel megbolondított válfajai -, egy kis tej, egy kis tejföl, egy kis liszt, egy kis fokhagyma… és kész is!

Ha már böjti étel, nekem azért az aszaltszilva-leves, az őrségi mákos hajdina, kukoricagánica, a babsaláta vagy a rábaközi szaladós jóval szimpatikusabb, még ha csak a leírások alapján is. Bár munkásember, szerintem, ezek egyikével sem tudott úgy istenigazából jóllakni. Igaz, ez nem is volt cél, sőt! Böjt idején a napi egyszeri étkezés volt csupán megengedett, és akkor sem lehetett jóllakottan felállni az asztaltól. A 40 nap elteltével, a nagyszombati a körmenet után, ráadásul este későn, a kalács-sonka-tojás-torma kombináció igencsak gyomorterhelő vacsora lehetett, még ha meg is volt szentelve mind, mi az asztalra került…