Jane Austen örök

Biztos mindenkinek vannak olyan regények a könyvespolcán, amit jó párszor újraolvasott, fellapozott már. Nem feltétlenül azért, mert ezek a legeslegjobb művek a világon, teli magvas gondolatokkal, világmegváltó eszmékkel… Egyszerűen csak jó belesüppedni világukba, kivonulni a hétköznapokból és gondtalanul időutazgatni. Nekem az egyik ilyen darab Jane Austen Büszkeség és balítélete. Természetesen, ha a filmes feldolgozások valamelyikét adják, azt is megnézem (szerintem az 1995-ös BBC-s az etalon), de azért a könyv az könyv. Austen stílusa pedig 200 év után is verhetetlen.

Jane Austen 1775-ben született hetedikként egy nyolcgyermekes lelkészfamíliába az angliai Hampshire megye Steventon nevezetű falucskájában. Dacára annak, hogy az apuka tisztességes jövedelmet kapott lelkészi szolgálataiért, a népes család hamar felélte, így meglehetősen szerény körülmények közt élték, de a gyerekek taníttatására nagy hangsúlyt fektettek, illetve a kiterjedt rokonságnak köszönhetően rengeteget utaztak, vendégeskedtek Bathban és Londonban. Az ekkor szerzett ismeretek, apró megfigyelések később jó alapanyagot jelentettek

regényeihez. Barátai, rokonai feljegyzései szerint “vidám és pajkos”, csinos teremtés volt, férjhez mégsem ment soha. 12 évesen kezdett el írni, első próbálkozásai stílusparódiák voltak, az akkoriban divatos szentimentális művek kifigurázásai. 1795-ben állt neki első regényének, az Elinor és Marianne-nek, ami később Értelem és érzelem címen jelent meg 1811-ben. Ennek sikere ösztönözte arra, hogy átdolgozza és megjelentesse az évek óta az íróasztalfiókjában porosodó Büszkeség és balítélet vázlatát is, amit még 1796-ban kezdett el írni Első benyomások címen.

Valamennyi művében főszerepet játszik a házasság és a férfi-nő kapcsolat, de Jane Austen saját szerelemeiről alig ismeretes valami. Állítólag volt egy fiatalember, akivel kölcsönösen egymásba szerettek, de mire frigy lehetett volna a kapcsolatból, az úriember elhalálozott. Pár évvel később Jane-nek ismételten lehetősége nyílt a férjhezmenetelre egy Harris Bigg-Wither nevezetű úrhoz, rá is biccentett a lánykérésre, de egy nappal később meggondolta magát és visszalépett. “Bármi jobb vagy könnyebben elviselhető, mint vonzalom nélküli házasságot kötni.” – emlékezett meg az esetről egyik levelében. Az 1810-es évek elejétől sokat betegeskedett, már nem is igazán járt társaságba. Feltehetőleg az akkor még ismeretlen és gyógyíthatatlan Addison-kórban szenvedett, aminek következtében bőre egyre inkább elfeketedett. 1817 július 18-án halt meg Winchesterben. Magánéletéről nem sok információ maradt fent. Bizalmasa nővére, Cassandra volt akivel olyankor, ha éppen más-más rokonnál jártak vendégségben szorgalmasan leveleztek, ám Jane halála után Cassandra cenzúrázta húga beszámolóit és a nem kívánatos leveleket elégette. Még igazán hitelesnek mondható ábrázolás sincs róla.

Csupán hat befejezett regény maradt utána, de mindmáig, sőt, az utóbbi évtizedekben egyre inkább hazája egyik legnépszerűbb írója, olyannyira, hogy 2007-ben a BBC Nagy Könyv szavazásán a Büszkeség és balítélet nyerte el a könyv, „ami nélkül a nemzet nem tudna élni” címet.

Saját korában bezzeg nem volt ennyire népszerű. A XIX. század elejére jellemző romantikus túlzásokkal tarkított művek korában kritikai realizmusa, illúziók nélküli világképe, finoman irónikus humora kimondottan úttörőnek számított, így nem is igazán kapta meg a kellő fogadtatást, bár írásainak hitelességért már akkor is elismerték. A viktoriánus kor végén kezdték el igazán felfedezni maguknak az olvasók, meglepő mód főként a férfiak. Az éppen széthulló félben lévő világban jól jött, hogy még akad valami kézzelfogható abból a kényelmes, kiszámítható, biztonságos régi nyugalomból – igazi terápia volt. Rudyard Kipling állítólag Austen műveket olvasott fel esténként családjának, hogy így enyhítsék fájdalmukat az első világháborúban odaveszett fiúkért. Pár évtizeddel később, az újabb vészkorszak után Winston Churchill pedig azzal állt elő önéletrajzában, hogy nem más, mint az antibiotikumok és Jane Austen segítettek neki megnyerni a háborút.

Mára már tudományosan is bizonyított Austen könyveinek gyógyító hatása: amerikai tudósok kimutatták, hogy az írónő történeteinek olvasása az agynak azon területei aktiválja, amelyeket különben csak a mozgás és az érintés képes beindítani (vagyis ez kb. olyan, mintha folyamatosan simogatnának könyvolvasás közben). Ennek magyarázata valószínűleg a sajátos Austen-i világ intim hangulatában rejlik: a lehető legtermészetesebb stílusban adja vissza a 200 évvel ezelőtti vidéki Anglia életének eseménytelen nyugalmát, az emberi és társadalmi kapcsolatok sajátos rendszerét, a mikéntek és miértek mozgatórugóját, és mindezt úgy, mintha csak egy baráti beszélgetés volna, kellő éleslátással és finoman szurkáló humorral, de felesleges fecsegés és kertelés nélkül. Művei közül a Büszkeség és balítéletet a legnépszerűbb, Jane Austen maga is “drága gyermekeként” emlegette a regényt, és kritikusai is ezt tartják a legkiforrottabb írásának. Olyannyira eltalálta a regény szereplőit, cselekményét, hogy Elizabeth Bennett és Mr Darcy egymásra találása évtizedek óta és valószínűleg még sokáig számos könyv és film ihlető forrása.

Éppen 200 éve, hogy a könyv 1813 januárjának végén megjelent. A jeles évforduló alkalmából a brit Királyi Posta egy különleges, hat darabból álló bélyegkollekciót adott ki Jane Austen regényeihez direkt erre az alkalomra készíttetett illusztrációikkal, amit ráadásul pont tegnap kezdtek el árusítani a szigetország postáin. 

A Bennett család kálváriája már csak ezért is megérdemli az újra-/elolvasást. Időutazásra fel! Ízelítőnek a regény első pár sora:

“Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség. Ez az igazság oly mélyen bevésődött a vidéki családok lelkébe, hogy ha ilyen ember csöppen a szomszédságukba, rögtön egyik vagy másik leányuk jog szerinti tulajdonának tekintik, még ha nem ismerik is érzéseit vagy nézeteit…”

Az írás korábban megjelent már itt is.

Könyvjelző – Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Anna Karenina

Van egy magazinunk. Egy, az új idők új szeleihez igazodó, modern on-line kiadvány. 4-5 leányzóval csináljuk közösen: ki az ötleteket, recepteket, ki a gyönyörű képeket, ki a programajánlókat, a szépen szerkesztett oldalakat adja bele, az én reszortom az írás. A decemberi, ünnepi számot itt találjátok.

Könyvajánlóm lásd ott is, itt is.

Bevallom, sosem jeleskedtem igazán a kötelező olvasmányok teljesítésében. Úgy éreztem, számtalan olyan nagy horderejű művet akar velem letudatni a közoktatás, aminek még nem jött el az ideje. Így aztán, bő tíz esztendővel az érettségim után, pótolok. Azt hiszem, megérett rá az idő, és tudok már annyit az „akkorokról”, tapasztaltam annyit a „mostban”, hogy eme fajsúlyos és méretes regények helyükre kerüljenek bennem, meglegyen az a katartikus hatásuk (persze ez mindenkinél más miatt jön el), amiért méltán örök darabjai a világirodalomnak.

Restanciáim ledolgozásában épp az orosz opusoknál tartok. A hideg miatt az embernek megnő a hajlama a bevackolódásra, kevésbé izgága, egy nagy bögre forró itóka mellett szívesebben lassul le a több száz oldalas történetekhez. És a tél amúgyis orosz műfaj.

Az utóbbi hetekben Anna Kareninával ismerkedem. Régóta kacérkodtam már vele, tudtam jól, ha egyszer belekezdek Tolsztoj életművének felgöngyölítésébe, csakis ez lehet az első nagyregény.

Tolsztoj a Háború és béke befejezése után eredetileg egy újabb történelmi témájú regényt szeretett volna megírni, Nagy Péter korát kutatta, de közben annyira elmerült Puskin prózájában is, hogy kezdett teljesen más irányt venni irománya. Ráadásul 1872-ben maga is tanúja volt egy tragikus balesetnek, egy férjes asszony szerelmi bánatában a vonat elé vetette magát, aminek hatására úgy döntött, megírja tragikus élményét, a házasságtörő asszony drámáját. Készülő regényének főhősét, annak alakját szintén Puskin inspirálta. Az ő lányával, Maria Alekszandrovna Hartunggal való személyes találkozás élménye adta a vázlatot Anna Karenina karakterének felépítéséhez.

A munka bő négy éven át tartott. Tolsztoj 1873-ban látott hozzá, és 1877-ig tizenegyszer dolgozta át művét: a kezdeti elítélő hangnemből, mely a főhőst nevetségessé és szánalmassá teszi, ki szembe megy minden társadalmi konvencióval és rúgja fel az otthon melegét, Anna kálváriája egyre inkább egy éles kritikai művé duzzadt, tükröt tartva a hazugságon alapuló erkölcsöket forszírozó, sznob társadalom elé. A több, egymást keresztező szálon futó művet Thomas Mann egyszerűen csak minden idők „legnagyobb társadalmi regényének” nevezte.

Anna története, annak íve és vége nem tartogat nagy meglepetéseket, elvégre sokan és sokféleképpen megénekelték már, de nem is ezért olvasom.

Hol jól esik, hol ijesztő ráismerni magamra, másra a nagy-nagy érzelmi kavalkádban. Vitázni, perlekedni, dilemmázni egy-egy szereplővel és várni, mit hoz a következő oldal. Közben pedig belesüppedni Tolsztoj gyönyörű hangulataiba, nyelvezetébe – valódi, komótos időutazás egy sosem látott világba, vissza.

Könyvjelző – Bächer Iván: Klétka

„Vszjo pajgyot. Ez volt Csehov gyűrűjébe vésve. Minden elmegy. Elmúlik. Ő is lopta valami görögtől. De azért szép”

Filigrán, csinos kis könyv… és mintha több kilónyi volna súlya.

Szerelmi történet, családregény, „halálkönyv”...

Lassan 5 éve, hogy megjelent, de részleteket már korábban is olvasni lehetett belőle, napilap hétvégi mellékletében. Ez is része a nagy, Bächer-féle Gold-saganak, saját családja történetének – és abból tán ez a legszemélyesebb epizód.

Nagyon vártam a kötetet, s amint a Könyvünnepre megjelent, már vittem is haza, és azonmód elolvastam a vizsgaidőszak kellős közepén. Tudtam én, hogy kemény lesz, napokig nem is tértem magamhoz aztán, de fontos volt, segített.

Biztosan mindenkire más a hatása. Ahhoz, hogy igazán megélje az ember, már előtörténet kell, az viszont jobb, ha nincs. Így azonban, hol évfordulók előtt, hol éppen utána, és mindig közben, ez a 190 oldalnyi írás különös jelentőséggel bír, nekem. Elkezdtem olvasni megint, holott nem jó érzéssel teszem. Kimondottan földhöz vág újra, meg újra, ám mégis haladok benne komótosan előre.

Ez amolyan restancia: megélni, végigcsinálni azt, amit nem is egyszer már – és pótolhatatlanul – elszalasztottam. Mindenkinek megvan a maga kálváriája, és ideig óráig el lehet ódázni a dolgokat, a szembenézést, az őszinteséget, az „akkor és most” vállalását, de aztán kamatostul csörtetnek be a feledni vágyott momentumok, vagy más nem az üresség, ami ugyanolyan elviselhetetlen.

Így picit tán van mód törleszteni. Átélni, végigbumlizni azt, amihez nem volt mersz, de amit megspórolni mégsem lehet – és aztán elengedni.

„Ahogy így eljátszódott magában, egyszer csak beviharzott a tanáriba egy asszony.

Jenő nézte a nőt, s nem tudta, hisz hogy is tudhatta volna, hogy ez most egy meglátás.

Egy igazi meglátás. Amikor az ember meglát valakit. Amikor először látja meg azt, aki abban a pillanatban még egészen idegen. Sose látott. És pár nap, hónap, év – és az illető mindig látva lesz. Nemcsak akkor, amikor szem előtt van, de akkor is, amikor nem. Sőt akkor is, amikor majd nem lesz egyáltalán. Akkor is mindig látva lesz. Furcsa dolog ez. Annyi embert lát az ember, és ez mégis más. Azon a délelőttön is annyi embert látott. De meglátni csak egyet látott meg. Mert egészen más dolog látni, és egészen más meglátni valakit.

De persze semmit sem tudott erről, erről sem akkor.”

Agatha Christie ügyek (II.)

Az előző bejegyzés ott ért véget – roppant nagy izgalmak közepette – , hogy Agatha Christie-nek egy családi csatározás után nyoma veszett…

Komoly, országos kutatást indítottak megtalálására – traktorokkal, repülőkkel, kutyákkal, a megtalálónak jutalommal - az újságok címlapjai csak róla cikkeztek, mígnem, 11 nap elteltével, 1926. december 14-én egy Yorkshire-i hotelből telefonáltak, hogy másfél hete lakik náluk egy Mrs. Teresa Neele néven bejelentkezett nőszemély, aki nagyon úgy fest, mint az eltűntnek nyilvánított Agatha Christie. Mi történt valójában, azóta is sok spekuláció tárgya: amnézia, idegösszeroppanás, taktikázás, figyelemfelkeltés, reklámfogás…? Agatha sosem nyilatkozott róla, s aztán már másról se nagyon – a sajtó olyan csúnyán szétszedte az eltűnését követő időkben, hogy egy életre elment kedve és bizalma a nyilvánosságtól. Alig, hogy lecsengett a családi dráma, jött szépen az alkotói válság időszaka… Csak sógora hathatós noszogatásával tudott rajta felülkerekedni, és amolyan személyes győzelmeként megszületett legkedvesebb nyomozója, Miss Marple.

A házasságnak persze vége lett, de 1-2 évvel később, 1929-ban beütött az újabb szerelem, ami aztán már kitartott a végsőkig. 1929-ben, egy bagdadi régészeti expedíción ismerkedett meg második férjével, az akkor 24 esztendős, osztrák származású Max Edgar Lucian Mallowannel, akivel egy évre rá holtomiglan, holtodiglan, össze is házasodtak. Innentől kezdve Agatha rendszeresen részt vett közel-kelti ásatásokon, utazott Nyugatról Keletre, Északról Délre és vissza. Ezeknek az utazásoknak, expedícióknak a hangulatát, milyenségét jó pár regényében kulisszaként fel is használta.

(Ez év március közepétől a londoni British Museumban megnézhetőek azok a 3000 éves elefántcsont faragványok, melyeket Max Mallowan és csapata, köztük felesége, Agatha Christie hathatós segítségével hozott felszínre az egykori Asszír Birodalom fővárosa, Nimrud romjai alól. A faragványok közül nem egyet maga Agatha kezelt le, igen sajátos módját alkalmazva az „állagmegóvásnak”: arckrémmel tisztogatta át a földből előkerült elefántcsont tárgyakat. Rossz nyelvek szerint Agatha folyton arckrémek, pakolások garmadával felszerelkezve jött-ment, ezekkel igyekezve szinten, szépen és ifjan tartani magát, elvégre mégiscsak 14 évvel volt idősebb férjénél. Ha nála bevált, az elefántcsontnak sem árthat. Nem is lett bajuk, sőt, állítólag csodás állapotban vannak… mindenesetre, ez a „krémes tonizálás” elég egyedi eljárásnak számít szakmai berkekben.)

A második világháború idejére Agatha visszatért a gyógyszertári laboratóriumok világába. Igazából a hírszerzésnél szerette volna hasznossá tenni magát mint fotós, ám arra nem volt mód, így maradt a patikusság. A Londont ért légitámadások és az állandó riadóztatások félelmében született meg két főhősének utolsó története, a Függyöny (Poirot) és a Szunnyadó gyilkosság (Miss Marple). A két könyv majd 30 évig pihent egy bankszéfben, végül 1975-ben, mikor Agatha már érezte, nem lesz több ereje egy újabb regényhez, döntött úgy, megjelenteti őket. A háború után folytatódott a dolgos munka, újabb utazásokkal és ásatásokkal tarkítva. Sorra jelentek meg Miss Marple és Hercule Poirot kalandjai, de a bűnügyi regények mellett az írónő romantikusabb vénája is szerephez jutott: Mary Westmacott álnéven 6 ilyen típusú könyvet írt 1956-ig bezárólag.

Rögtön a háború után, 1947-ben nagy megtiszteltetés érte: személyesen az anyakirálynő óhajára írhatott egy rádiójátékot, amit később aztán átdolgozott színdarabbá is. Ebből lett Az egérfogó. 1952. november 25-én került sor premierjére a londoni Ambassador’s Theatre-ben, és olyan nagy sikert aratott, hogy azóta is folyamatosan műsoron van - így aztán Agatha, a krimikirálynő titulus mellett, a leghosszabb ideje futó színházi darab szerzőjének járó elismerést is bezsebelhetné.

Az 1960-as évekre már igazi nevezetesség lett belőle: megválasztották a Detektívregény-írók Klubjának elnökévé, számos irodalmi díjjal tűntették ki, fényképe felkerült a Nemzeti Portrégaléria falára, sőt, még viaszszobrot is csináltak róla madame Tussaud’s panoptikumában. 1971-ben kapta élete legnagyobb elismerését: 1955 után másodjára is fogadta őt az angol királynő, és ha már ott volt, a Brit Birodalom lovagjává ütötte, csak ő Lord helyet Dame Agatha lett.

Élete utolsó éveiben már sokat betegeskedett. 1975-ben úgy döntött, elérkezett az idő, hogy Poirot utolsó esete napvilágra jöjjön. A Függöny sikere után Miss Marple Szunnyadó gyilkossága is elő került a széfből, de már nem volt idő annak átolvasására, az esetleges hibák és ellentmondások kijavítására. Egy combnyaktörés és egy szívroham után Agatha 1976. január 12-én egy megfázást követően, csendben hunyt el.

Két főhőse, csaknem "születésüktől" kezdve, a leghíresebb nyomozók Pantheonjának oszlopos tagja.

Miss Marple-t gyakran azonosítják az írónővel, s biztos akadt egy-két hasonlóság köztük, lényegében (pl. életmódjuk) igen eltérőek voltak. Miss Marple alakját, Agatha saját bevallása szerint, nagymamájáról és az ő ealingi barátnőiről mintázta.

Miss Marple vagy 10 évvel volt fiatalabb Poirot-nál. Először egy novellában tűnt fel, A Kedd Esti Klubban, pár évvel később pedig már saját regénye volt, a Gyilkosság a paplakban. Agatha az Életem című önéletrajzi könyvében a következőket írta Miss Marple kapcsán: „Miss Marple olyan gyorsan fészkelte be magát az életembe, hogy érkezését alig vettem észre. Hat rövid történetet írtam egy magazin számára, és mindegyik történetben más-más figura volt a kis faluban játszódó bűnügy főszereplője. A sort Miss Jane Marple kezdte, akinek az alakját nagyanyám ealingi barátnőiről mintáztam, azokról az idős hölgyekről, akikkel gyerekkoromban gyakran találkoztam. És volt egy közös vonása nagyanyámmal is, aki előre megérzett bizonyos dolgokat, és ijedten figyeltük, ahogy beválnak a legsötétebb jóslatai is… Valószínűleg Miss Marple azért született meg, mert nagy örömöt okozott nekem Caroline, Dr. Sheppard nővérének megformálása Az Ackroyd-gyilkosság-ban. Abban a könyvben ő volt e kedvenc szereplőm: egy savanyú, de kíváncsiskodó vénlány, aki beleüti az orrát mindenbe, aki mindent tud, és mindent meghall.” Miss Marple figurájának „véglegesítését” csak ösztönözte, hogy az Ackroyd-gyilkosság akkori színpadi változatából kihúzták a vénkisasszony Caroline-t, de helyette beiktattak egy fiatalabb nőszemélyt a történetbe. Agatha fájlalta ezt nagyon, s úgy döntött, juszt is megadja a tiszteletet az idős hölgyeknek… és ebből az elhatározásból született meg aztán az írónő kedvenc karaktere, Miss Marple.

A St. Mary Meads-i vénkisasszony hamar kiütötte a nyeregből a jóval korábban fogant kis belgát, Hercule Poirot-t. A detektív az 1910-es évek derekán írt, de csak 1920-ban publikált A titokzatos Styles-i eset felderítésével lépett színre, és aztán még vagy 32 másik regényben és vagy 54 novellában tűnt fel. Számos ügylete dacára Agatha nem igazán kedvelte a tojásfejű köpcöst a szürke agysejtjeivel, sőt, majd hogy herótot nem kapott tőle… Ez biztos megesik olykor az író néppel: Sir Arthur Connan Doyle Sherlock Holmest unta már nagyon, szépen el is bánt vele végül… (aztán felélesztette). A mi Agathank valamivel kegyesebb volt ugyan, de Poirot-nak végül mégiscsak vége lett. Nem is akármilyen. Miután utolsó esete, a Függöny című, 1975-ben megjelent, a New York Times nekrológgal emlékezett meg a neves detektív haláláról, mégpedig a címlapon! Hercule Poirot volt az egyetlen olyan kitalált figura, akit ilyen megtiszteltetés ért – igaz, posztumusz: „Angliában elhunyt Hercule Poirot, a nemzetközileg is híres belga származású nyomozó. Életkora ismeretlen volt…” Poirot „szakértők” kalkulációja szerint a belga detektív, utolsó bevetésekor, minimum 100 éves volt már… Ez a kis malőr abból fakadt, hogy a kis belga figurája már eleve középkorúnak született. Első kalandjakor, mikor 1916-ban átkelt a csatornán és belecsöppent a titokzatos styles-i esetbe, 62 éves volt már. Az idő vas foga pedig őt sem kímélte, igaz, nagyon vigyázott arra, hogy haja és híres dísze, bajszocskája, mindig épp’ oly ébenfekete legyen, mint volt ifjú korában. Agatha bosszankodott is eleget, amiért nem volt előbbre látó, s vetette papírra a kezdet kezdetén kissé ifjabb formában belgáját. A két főhős soha nem szerepelt együtt egy történetben. Agatha tartott attól, hogy Poirot egója nem viselné el, ha valaki folyton belekotyogna munkájába, tanácsokat adna, ott bóklászna körülötte a tetthelyen, félt, hogy a végén nagy összeveszés lenne belőle, s a szürke agysejtjeire oly büszke belga még vérig sértené St. Mary Meads büszkeségét.

Így aztán ment mindenki a maga útján, a saját módszerei szerint, ki az Antillákra, vidéki kastélyokba, ki pedig nílusi hajókázásra, Bagdadba, a francia Riviérára...

Agatha Christie ügyek

Elkapott az Agatha Christie-láz. Állítólag, az erre hajlamos emberek zöme hamar, középiskolás korában átesik ezen, akkor elolvas tőle mindent, s élete hátralévő részére ezt legalább letudhatja. Én is a gimnáziumba kezdtem az "ismerkedést", a Macska a galambok közt című könyvvel, és utána gyorsan el is olvastam még vagy 4-5 másikat, de aztán egy nagyon hosszú szünet következett... Tavaly tavasszal viszont megindult a lavina: járom az antikváriumokat, ügyeskedem a könyvesboltban, karikázom a tévéműsorban. Gyors egymás utánban most is csak 4-5 könyvig tart a lendület, de ha nincs kéznél ez az adag, komoly elvonási tünetek jelentkezhetnek. A porciót letudva aztán nyugalmi időszak jő megint, van kedv végre mást is olvasni, nem szippant magába napokig a Christie-féle világ.

Mi váltja ki ezeket a „rohamokat”, még nem sikerült megfejtenem. Alapjáraton ódzkodom a félelmes izgalmakra, rejtélyekre, rettegésre apelláló műfajoktól. Kellően élénk az én fantáziám külső segedelem nélküli és néha még híradót is nézek, nem kell nekem könyv/film ahhoz, hogy borzongjak. Krimi tekintetében nekem igazából ez is volna max. Ez és a Columbo. Ami ennél akciódúsabb, véresebb, sejtelmesebb, azt már köszönöm nem kérem. Agatha Christie-t nem is a bűnügyek miatt olvasom, a miliő az, amit igazán szeretek: a két háború közti és utáni Anglia, furcsa kis szokásaival, szertartásaival, társadalmi berendezkedésével. Így aztán nem is igazán zaklat fel, amit kritikusai váltig állítanak, hogy idővel nagyon egy kaptafára megy a logika, könnyen kitalálható, ki is a hunyó, hogy az írónő visszafelé írta történeteit: előbb megvolt az akció, s csak utána vezette le, vajon miért is tették el az áldozatot láb alól és ki lehet a legkevésbé gyanús gyanúsított. Legyen így. De az azért tény, hogy a Biblia után Agatha Christie könyvei a legkelendőbbek még mindig, se szeri se száma művei különféle feldolgozásának és ő jegyzi a színháztörténet leghosszabb ideje (1952. november 25.) óta futó színdarabját, Az egérfogót is. Az írónő, élete 86 éve alatt vagy 80 regényt, majd 150 kisregényt és 15 színpadi művet tett le az asztalra. Járatos volt méregkeverésben, betegápolásban, régészetben, utazásban, az angliai közép- és felsőosztály köreiben, szokásaiban.

121 éve, 1890. szeptember 15-én született Agatha Mary Clarissa Miller néven az angliai Torquay városában, az ország délnyugati tengerpartján. Édesanyja angol, édesapja amerikai származású bróker volt, akiknek ekkor már volt egy 11 esztendős lányuk, Margaret, és egy 10éves fiacskájuk, Louis Montant. A famíliai az anyagi és az apuka egészségügyi gondjai miatt 1897-ben átköltözött Franciaországba. Agatha itt kezdte meg igencsak rendhagyó mód tanulmányait: iskolába csak hébe-hóba járt, a szülők sajátos nevelési elveket vallottak s jobbnak látták, ha a legkisebb gyermekük inkább az ő segedelmükkel készül fel a nagybetűs életre. Franciául hallás után azért kiválóan megtanult, s járt zongorára és énekre is külön, amikben ugyan nagy talentumnak mutatkozott, csak hát a félőssége elejét vette, hogy isten adta tehetségét a nagyvilág is élvezhesse. Pár év elteltével visszatértek a ködös Albionba, ám nem sokkal később, 1901-ben meghalt az apuka. A testvérek ekkora már kirepültek a családi fészekből, anya és lány kettecskén maradt, s végre gondtalan élvezhették az életet, utaztak amennyit csak lehetett. Agatha utazási szenvedélye később sem hagyott alább, a kalandozások során szerzett élményeit, ismereteit sorra beleszőtte írásaiba is.

1912-ben aztán beköszöntött a nagy szerelem – több kis liezon és lánykérés után - Archie Christie, a Királyi Légierő hivatásos pilótája személyében. Két évvel később, 1914 Karácsonyán lett a viharos románcból frigy (Archie külön engedéllyel térhetett csak haza a frontról, s a nász után már repült is vissza Franciaországba). Míg férje a hadban szolgált, Agatha is tette a jó honleányok dolgát, nővérként majd gyógyszertári labormunkásként dolgozott a háború alatt, így ismerkedett meg a később igencsak hasznosnak bizonyuló méregkeverési eljárásokkal.

Már kislányként roppant élénk fantáziáról tett tanúbizonyságot, nővéréhez hasonlóan verseket, novellákat írogatott (egyik még meg is jelent a helyi lapok valamelyikében - a villamos pálya Ealinge vezetése ellen emelt szót), s még kislányként fogadást kötöttek, hogy egyszer majd megírnak egy detektívregényt. Agatha a magáét a háború alatt el is kezdte, de csak 1920-ra lett belőle, a Titokzatos Styles-i eset címen, benne a frissen debütáló, nagybajuszú, tojásfejű Hercules Poirot-val.

Az ifjú házasélet kellemesen csordogált, igaz, roppant szerény körülmények között. 1919-ben megszületett Agatha egyetlen gyermeke, Rosalind Margaret Clarissa, rá egy évre, nagy nehezen és potom pénzért, akadt kiadó első detektívregényére, s már készülődőben volt a következő könyve is, A titkos ellenfél, amitől végre beindult a szekér, és az utána sorra megjelenő könyvekkel végre eljött a várva várt jólét. Az írói és anyagi sikerekkel parallel laposodott a családi boldogság, egészen addig, míg 1926-ban meg nem halt Agatha édesanyja, majd rá nem sokkal - különleges érzékkel - Archie be nem jelentette: talált valakit (Nancy Neele), szerelmes, el akar válni… A házastársi perpatvart követő 11 nap máig kész talány! Az akkor már ünnepelt krimi szerző, kinek világhírt hozó könyve, Az Ackroyd-gyilkosság, épp’ csak megjelent (s vitték, mint a cukrot), egyszerűen fogta magát, bepattant kocsijába, s éjnek évadján eltűnt. Nem látta, nem hallott róla senki sem. Hagyott ugyan egy rövidke üzenetet titkárnőjének, hogy Yorkshire-ba utazott, de másnap reggel üresen találták autóját, s neki hűlt helye volt…

(A bejegyzés hossza miatt itt most megszakítom az izgalmas beszámolót, de mindenképpen folytatni fogom, és Agatha előkerül, rendben, épségben, ígérem.)

Idegen tollakkal - könyvajánló

Mostan idegen tollakkal ékeskedem, ám régi, elkötelezett Bächer-olvasóként úgy és ott propagálom kedves íróm, ahol csak tudom. Így aztán íme, Dukay Nagy Ádám írása Bächer Iván Az elhagyott falu című kötetéről.

Tavaly, az Ab Ovo Kiadó gondozásában jelent meg újra a könyv. Hamisítatlan Bächer-novellák füzére, vidám, mégis szép-szomorkás történetek egy apró tolnai falucskáról/falucskából, és vele picit minden faluról, a mi magyar vidékünk hajdan volt szebb múltjáról, méltatlan jelenéről.

A könyvméltató 2010 októberében jelent meg a Népszabadság online oldalán. Itt elolvasható:
http://nol.hu/lap/konyvszemle/20101016-faluveg

Hátha épp' e cikk csinál a könyvhöz, vagy Bächer Ivánhoz kedvet.

Én utána előkerestem saját példányomat.

„Látszott a dombról Gold Jenő háza, és látszott mellette Lizi nénié.
A temetésre már el is lett adva az.
Mikor Lizi néni ott született, a falu gazdag volt, büszke és erős. Hibátlan volt benne a tisztaság és a rend. Lehet, hogy szigorú, sőt kegyetlen volt néhanap, de rend volt. Mindenkinek megvolt a maga helye, szerepe, dolga. Megvolt a rendje születésnek, házasságnak, gyereknek, öregnek, bajnak, halálnak. Hétköznapoknak és az ünnepeknek. És ami az egészet szabályozta, az volt a hagyomány, a vallás, a munka és tulajdon mindenekelőtt. Német volt a falu, kálvinista német és gazdag. „Kulák” falu, mondták volna egykor, polgár-paraszt falu, mondanánk ma.
A falunak akkor gyökere volt.
Messzi német földbe vezettek azok a gyökerek, és messze-messze évszázadokig vissza, talán még addig a korig, amikor nem volt magánbirtok sem a világon, és a falu közössége együtt volt a gazda.
Ebbe született Lizi néni bele. És ez borult, foszlott szerteszét lány korában. A rend odakinn borult, de ő magában őrizte azt. Amikor a nap lement, akkor Lizi néni nyugovóra tért. Amikor a nap fölkelt, akkor fölkelt ő is. Mert ez az élet rendje. Villanyt csak a tévére pazarolt a végén.
Álltak a Goldok fenn a dombon.
S tudták – a falu most ér véget éppen.” (részlet a könyvből)

Könyvjelző – Stefan Zweig: Marie Antoinette

Marie Antoinette iránti rajongásom több évtizedes múltra tekint vissza. A keszthelyi Festetics-kastély bordó szobájával kezdődött minden.
Keszthelyen születtem és ott is nevelődtem jó pár évig. Ezzel aztán jó sok minden szinte már eleve elrendeltetett. Keszthelyen rengeteg szép és jó dolog van: a Balaton part, a fenyves és gesztenyés sorok, a Jordanics cukrászda, a Georgikon, a Helikon park, a piac, a Goldmark-ház és a kastély, szökőkutastul, parkostul. A Festetics-kastély. Minden kastélyok prototípusa – nekem. Megtekintése heti rendszerességgel ismétlődő program volt nálunk, elvégre annak, aki királylányi/hercegnői/tündérkirálynői pályára vágyik, ez alap, fel kell készülni rendesen, muszáj szokni a környezetet. Kívülről tudtam már a termek sorrendjét, hogy melyik szobának mi a legfőbb éke és kit ábrázolnak a nagyobb festmények, szobrok, hol van a legrégibb könyv a könyvtárban.

Kedvencem a Marie Antoinette-es kép volt, annak bordó szobájába zarándokoltunk el rendszeresen, óvoda után, szemügyre venni a gyönyörűséges királykisasszonyt. (Pár éve megnéztem magamnak újra a festményt…nem igazán értem, mit szerettem rajta annyira anno.)
A teremőr nénik már jól ismertek minket, régi, összeszokott párosként vonultunk szobáról szalonba (a kastélyban kötelezően felkötendő papucsban) Anyukámmal kézen fogva. Egyik alkalommal, mikor, szokás szerint, Antoinette csodálásával időztünk éppen – de leginkább én –, a szobához tartozó néni odalépett hozzám és bizalmasan a fülembe sutyorogta: „…és képzeld el, ezt a szép nénit lefejezték!”.
Kész! Több se kell egy 6 éves gyereknek! Teljesen összetörtem, értetlenül és mélyen megrendülve álltam az esettel szemben. Hogy lehet egy nőt lefejezni? Ráadásul pont egy ilyen szépet? Tutira valami félreértés volt a dologban, más magyarázat nem is lehet… Onnantól kezdve vadásztam minden apró kis információt a francia királynéval kapcsolatban. (Sajnos a róla szóló filmeket csak az esti mese után adta a tévé, így azokról fájó szívvel le kellett mondanom. Titokban egyszer belekukucskáltam az egyikbe, de az iskolában aztán elszóltam magam és a tanárnéni meg is rótt rendesen, amiért ilyen későn is tévézek még.) Gyalázatos módon a gimnáziumi tananyag alig szólt a feje vesztett királyi párról, ha mégis, nemtörődömnek, butuskának, léhának, sőt, züllöttnek és csökönyösnek állította be őket. (Ebben persze van is igazság…) Akármit is írtak, mondtak a franciák által csak „louve autrichienne”-ként (osztrák nőstényfarkas) szidott Habsburg Marie Antoinette-ről, én tudtam, egyszer még tisztázódni fog minden, igazolást nyer ártatlanságába vetett hitem.

Ekkor jött Stefan Zweig és az ő regénye, a Marie Antoinette. Az egyetem első éveiben, az Astoria aluljárójában akadtam rá. Egy bácsi árult potom pénzért reménytelenül elhasznált könyveket, és ahogy lenni szokott, megsajnáltam, úgyhogy szemügyre vettem kínálatát. Volt ott sok minden… ám mégsem vásárolhattam fel az egész standot, maradt hát a 300 forintért kínált, az 1930-as években kiadott, málladozó Zweig-könyv.
És nem bántam meg a vételt!
Hamar kiderült, Stefan Zweig az én emberem. Könyve alaposan végigmegy a Habsburg királykisasszonyból francia királynővé avanzsált Marie Antoinette egész életén, a gyerekkortól a Versailles-ban eltöltött első éveken át a nyakláncperig, a forradalom kitörésétől az utolsó napokig. Kiderül, ha léha is volt, miért volt léha, ha rágalmazták, miért is tették. Az intimebb részletek sem maradnak titokban: Zweig elmeséli, miként festett akkoriban egy uralkodói menyasszony átadás-átvétel, milyen körülmények közepette jöttek világra a királyi porontyok és miért csak annyi sok évvel a frigy megkötése után.
Világtörténelem papucsban és köntösben… aminek persze az a vége, hogy Antoinette-t mégiscsak lefejezik, de feldúlt, igazságért kiáltó lelkem végre megnyugodhat, tudván, hogy miért.

Könyvjelző - Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love

Legfrissebb könyvélményem, legújabb kedvencem.

Nem mai kiadvány a piacon, megjelent már rég, de én – mert bizony magával ragadott a csilli-villi hollywoodi máz – csak most, a film hazai bemutatója előtt kezdtem el olvasni, hogy mire ideér a mozi, már kész legyek vele.

Mentségemre legyen mondva, már akkor is többször leemeltem a könyvespolcról, kacérkodtam beszerzésével, amikor még se híre, se hamva nem volt Julia Roberts és Javier Bardem színrelépésének… csak hát az ismertetőben leírtak alapján ódzkodtam kissé a tömény spiritualitástól, elszánt istenkeresési kísérletektől, magvas tanoktól.
A „filmelőzetes készítők” javára legyen mondva, gusztusos kis kóstolót vágtak össze a történetből, szuper zenével – ld. két bejegyzéssel alább – így aztán, naná, hogy a könyvre is lecsaptam. Elítélendő tudom, tudom, az ilyesfajta hozzáállás… mert a belbecs, a tartalom a fontos, nem a külcsín és a sok csinnadratta – de legalább még így is elébb olvastam a könyvet, bőven sikerült megmozgatnom fantáziám!!!

Szerintem épp jókor, jó időben akadt kezembe: szuper a könyv! Az írónő saját története, útkeresése egy jó adag kulturális- és vallásismerettel, anekdotával, gasztronómiával – és semmi térítgetés, okoskodás, pampogás, limonádé is csak mértékkel, csak annyival, amennyi épp’ hiányzott is már a jó pár oldal után.
Idemásolok egy részletet, csak az íze kedvéért:

„Helló, Isten! Hogy van? Én Liz vagyok. Örülök, hogy megismerhettem.
Hát igen. Úgy szólítottam le a világmindenség teremtőjét, mintha csak egy koktélpartin futottunk volna össze. De hát csak hozott anyagból tudunk dolgozni, és én általában mindig így ismerkedem. Igazából alig bírtam visszafogni magam, hogy azt ne mondjam: - Mindig is nagy rajongója voltam a munkásságának…”

… és ilyen és hasonló végig: lamentáló, gyarló, belátó, depis, lelkes, kiegyensúlyozott, kíváncsi stb., stb.

A filmet még nem láttam (bár nagy a késztetés, de ígéretet tettem, s bevárom nálam is később könyvet ragadó, ám felettébb lelkes barátnőket), tutira más súlyokkal dolgoztak benne, és sok minden elvész az eredeti történetből, de majd úgy veszem, mint egy illusztrációt, és akkor nagy csalódás nem érhet.

Esetleg valaki, ki látta már, milyen?

(Ui: A könyv címe itthon is ez, kiegészítve azzal, hogy: Ízek, imák, szerelmek. Én magyarul olvastam csak, és nem tudom, eredetiben milyen, de a hazai fordítás nagyon jó lett.)

Könyvjelző – Bächer Iván: Haláltánc

Kedvenc könyvem.

Az egyik kedvenc a rengeteg közül.
A lieblingek-kérdéskört illetően meglehetősen nehezen szoktam dűlőre jutni, annyira sok a féle-fajta, legyen szó mákos sütikről, csokoládékról, borokról, filmekről, zenékről… stb, nehéz dolog a favorit megnevezése mindig. Könyvek esetében meg pláne: jelenleg minimum top50-es e kategóriám, ezen belül gyakran változik a sorrend, ráadásul folyamatos a „tagfelvétel” is.
A Haláltánc most éppen azért lett dobogós, mert a hetek óta tartó, múltban kószálós, városnézős, kedélyesen borozgatós-csipegetős hangulatomhoz ez illik leginkább. (A címe meglehetősen vészjósló, de annyira azért nem borongós a könyv.) Ráadásul szerzőjét is nagyon szeretem, csaknem mindent beszereztem már tőle, mi kapható.
Bächer Iván jártas a múltbéli dolgokban. Ifjabb korában gimnáziumi történelem tanárként praktizált, aztán szerkesztőségi ember lett… meg író, hobbi szakács, zongorista, kulturkocsmás, kutyagazda, vidéki, zónázó, Budapestre visszatérő, városkutató, utazgató – élményeiről szisztematikusan számot is ad egy-egy tárcában, könyvben.

Számomra legkedvesebb írásai a családregények - a „Gold Saga” -, saját famíliájának, a Goldoknak, a Maloveczeknek és a Romlakyaknak kónikája. A Haláltánc e sorban a 3. kötet, a szülők regénye, a Kutya Mandovszky és a Rötúr a nagyszülők, dédek és szépek története. Egyik sem csupán az a klasszikus „papa&mama&gyerekek éltek, haltak”-fajta. Valódi korrajz mind: várostörténet, történelem, kultúrtörténet, gasztronómia – vegyítve a régi vágású, még abból a „mindennekdacáraelszántanjóbanrosszbanegyütt”-típusból való Goldok, Maloveczek és Romlakyak apró-cseprő dolgaival.

„Furcsa dolog ez is, a meglátás. Amikor az ember meglát valakit. Amikor először látja meg azt, aki abban a pillanatban még idegen egészen. Furcsa dolog ez. Annyi embert lát az ember. De egészen más meglátni valakit, aki nélkül pár hét múlva már nem leszünk elképzelhetőek, és nem leszünk azok pár hónap, pár év, pár évtized elteltével sem, olyan embert meglátni először, akivel aztán végigcsináljuk az egészet, mindennek dacára, mert az egészet együtt végigcsinálni csak mindennek dacára lehet…” (részlet)