Mesék Mátyás királyról (II.)

Mátyásunk immáron harmincas éveiben járó, érett férfiember, hírneves uralkodó, stabil trónnal, gazdag országgal tarsolyában. Csupán a feleség hibádzik, az kellene már csak.

A sikeres magyar külpolitika Mátyás renoméját is feltupírozta, az 1470-es évekre egészen jó partinak számított Európa-szerte. Már-már a bőség zavarával volt kénytelen(?) szembesülni, annyi jelentkező akadt hirtelen, ki pont őt szerette volna férjnek/vőnek. Meghányva-vetve a kínálkozó lehetőségeket, végül a nápolyi uralkodó, Aragóniai Ferdinánd 17 éves lányát kérte magának nőül. Hamar nyélbe is ütötték az eljegyzést, ám a vőlegény egyéb elfoglaltságai miatt csak 1476-ban kerülhetett sor az esküvőre.

Szegény Beatrix-szal rútul elbánt az emlékezet. Pedig annyira azért nem szolgált rá rosszhírére, mint amennyire kibabráltak vele. Tény és való, megvolt a maga akarata, elképzelése a dolgokról. Az pedig nem mindig szerencsés. Igazából, több gondja is volt vele az akkori népnek: 1, külföldi volt – ami királynők esetében nem ritka, sőt! a koronás házasságok célja épp’a külkapcsolatok megerősítése volt –, szóval alapjában gyanús, ráadásul ideális bűnbak; 2, nő volt… de a királynőknek már csak ilyen a természete; 3, művelt és okos volt nagyon, amit nem egy krónikása a kornak tanúsít. Otthon a legjobb humanista mesterek nevelték, beszélt latinul, járatos volt a klasszikus tudományokban, irodalomban, művészetekben. Mátyás történetírójának, Antoni Bonfininek köszönhetően még az is tudvalevő róla, hogy nagy sakkozó volt, noch dazu, az első sakkozó, akit név szerint ismer a magyar történelem.

Az újdonsült királyné, amint megérkezett, egyből felforgatta az addigi rendet, finom ízlésével csak úgy borzolta a vaskos magyar kedélyeket.
Már a lakodalmas vacsoránál megmutatkozott „forradalmár” természete, alaposan átrendezte az addig szokásos ülésrendet, véget vetett az ingyen élésnek, a potya dínom-dánomnak. A királyi pár asztalánál eztán már csak a legszűkebb rokonság és a legelőkelőbb követek foglalhattak helyet, akik – régi rómaiak módjára – egy jókora, négyszögletű asztalt ültek körbe.
A királyi hajlék berendezést illetően is újító tervekkel fordult urához. Az alacsony belmagasságú, puritán, már-már rideg termeket kibővítette, drága kárpitokkal borított tágas étkezőszobákat, aranyos hálókamrákat építtetett. ( A vidéki udvarházakban fagyoskodó urak csőrét az újdonsült királyi kényelem azért eléggé bökte… )
Az ifjú királynő a magyar konyhát sem hagyta érintetlen.
Hiányolta a mediterrán fogásokat, na!
Kéretett is hazulról pár nápolyi szakácsot, akik felszerelkezve az dél-itáliai konyha alapanyagaival, elszántan vetették bele magukat a budai vár konyhájába. Mátyásnak nem nagyon volt ellenvetése. Nagy ínyenc hírében állt ő is, sokra értékelte a szakácsművészetet, sőt, rendszeresen szép kis birtokkal honorálta azokat a szakácsokat, akiknek főztje a legkevesebb emberáldozatot követelte. Ezt a jutalmat, akkoriban, azért nem volt könnyű kiérdemelni. Egy nagyobb vendégsereggel járó lakoma elkészítésének már egy héttel korábban neki kellett kezdeni, a sok-sok szárnyast, vadat, halat előkészíteni. A tartósítási eljárások még nagyon gyerekcipőben jártak, persze sóztak, füstöltek bőszen, de hát az nem való mindenhez. Így aztán nem egyszer előfordult, hogy romlott fogás került az alkalmi asztalra, az ünnepi vacsora párak számára egyben az utolsót is jelentette. Meglehet, a földjutalom is serkentette a szakácsok innovációs kedvét, ám tény, ekkor fundálták ki azt a hűtési eljárást, ami kellően hatékonynak bizonyult a lakomák okozta emberveszteség minimalizálására: ástak egy pár méter mély gödröt, jól zárható cserépedényekben ide helyezték a már elkészített fogásokat, visszaszórták rá a földkupacot, bottal megjelölték a helyét, és időjárástól függően 1-2 naponta vízzel megöntözték, így tartva hűsen az elásott ételt.

Beatrixnak köszönhetően itáliai ízekkel finomodott a magyar gasztronómia. Nagy divatja lett az olaszdióval, sáfránnyal, borssal, ánizzsal, gyömbérrel, fahéjjal erősen fűszerezett, mártásos húsoknak. A királyné „hozományai” közül a király kedvenc csemegéje a füge lett, no meg a gesztenye (amiből volt már ugyan Magyarországon korábban is, de nagyüzemben ekkor kezdték csak termeszteni) és állítólag - Beatrix írta egyik hazaküldött levelében - első kóstolásra rácuppant a vöröshagymára, fokhagymára. A hagyma ettől kezdve lett a magyar konyha fundamentuma. Kevés olyan klasszikus „magyaros” fogás van, melynek receptje ne azzal indítana: „végy egy fej felaprított vöröshagymát és zsiradékon párold, míg üveges nem lesz…”.
A sajtkultúra gazdagításáért sokat tettek az Itáliából kéretett sajtmesterek, és ha nincs a nápolyi királyleány, ki tudja, mikor látunk először marcipánt.

A vígasságokhoz is értett nagyon itáliai királynénk. A Csepel-szigeten gyakorta rendeztetett lovas futamokat, a versenyszámok közti szünetekben pedig cigány muzsikusokkal húzatta a talpalávalót. Zenei ízlésével máig tartó divatot teremtett, Beatrix óta jegyzik hazánkban a cigány muzsikusokat, korábbi időkből nem tett róluk említést senki.
A királyi pár egészen boldogan éldegélt volna… nagy fejtörést okozott azonban Mátyásnak, hogy nem született gyermek a frigyből, még „csak” egy lány se. Beatrix bevetette az összes népi praktikát, kuruzslókat hivatott messzi földről, zarándokolt, imádkozott, diétázott, testmozgott, de nem jött az a gyermekáldás sosem. A király így arra jutott, hogy törvénytelen fiát ülteti maga mellé és majdan helyébe a trónra. Egyezkedett, tárgyalt a nagyurakkal, akik szavuk is adták nagy egyetértésben: nem kukacoskodnak majd, ha eljön Corvin János ideje… Csakhogy a királyi nejjel is voltak parázs (és tüzesebb) viták emiatt, mert neki nagyon nem volt ínyére, hogy más asszony üljék ideje korán helyére, ha netán úgy adódik, hogy Mátyás hamarabb hal meg, mint kéne.
Hamarabb halt meg. De nem azért, mert megmérgezték! Egyszerűen agyszélhűdés érte.
Corvin János természetesen nem lett király. A rendek szava hamar elszállt, jobb szerettek volna valami simulékonyabb uralkodót, mert a Hunyadi vér, az Hunyadi vér, kell a csudának újabb 30-40 év szigor, rend és regula. Beatrix is pályázott a trónra, de a női uralkodó Európa szívében nem volt módi, nincs mese, jól kell férjhez menni! Ki is szemelte magának a Jagellók II. Ulászlóját, akivel már ismerték egymást régről, sakkoztak is együtt nagyokat, szóval, sima ügynek tűnt a frigy. Ulászló, kénytelen-kelletlen ugyan, de belement… majd csak lesz valami, más nem, a magyar trón. Titkon azért bízott valami utolsó pillanatos kibúvóban, mentőövben. Érkezett is. Az esküvői szertartást az érsek, Bakócz Tamás celebrálta, aki az eskü szövegében szándékosan hibát ejtett, így hiába volt a nagy felhajtás, a házasság érvénytelen volt már az elejétől kezdve. Beatrix csak két évvel később, az 1492. évi országgyűlés alkalmával jött rá, hogy csúnyán becsapták, nevetségessé tették, kijátszották. Dúlva-fúlva – és jogos sértettséggel – vonult vissza Nápolyba.
Sajnos itt sem volt már olyan arany élet, mint ifjúkorában, az Aragoniak-kora leáldozóban volt, és ex-királynőként ő is komoly anyagi gondokkal küszködött. 51 évesen, 1508-ban halt meg a nápolyi Castel Capuanoban.

a kép pedig innen van:
http://www.geographic.hu/images/napihirek/4553.jpg

Pünkösdi vigalmak

Vidám ünnep volt a pünkösd faluhelyen nálunk, rengeteg babonával, hiedelemmel, népszokással – izgalmas kevercsei pogány és keresztény tradícióknak. Az egyház sokhelyütt tiltotta is őket, nem sok sikerrel. Hogy a templomba járókat elkápráztassák, szépen megadták a módját az ünnepi miséknek, a karácsonyi, húsvéti istentiszteletekhez hasonlóan ennek is megvolt a maga koreográfiája. Az asszonyok és lányok bíborszín ruhát öltöttek – a férfiak nem bonyolították túl, felhúzták a szokásos ünneplőt, és már menetkészek is voltak –, hajuk copfba fonták és bal vállukra vetették, így indultak a templomba, ott aztán a hívek közé a Szentlélek lángját szimbolizáló vörös rózsaszirmokat szórtak és fehér galambot reptettek. A templomi program után vette kezdetét a pünkösd profánabb ünneplése. Tájegységenként mást és mást találtak ki e napra: volt törökbasázás, rabjárás meg borzakirály (kisfiúkat öltöztettek be hol török basának, hol láncos rabnak, hol bodzaköpenyes királynak és vele járta végig a többi fiú a házakat, ajándékokat, adományokat kérve). A Dunántúlon gyakori volt a pünkösdi királynézás is: itt a lányok látogatták körbe a falut, közülük a legkisebbet és legszebbet kiválasztották királynénak, maguk közé fogták, fátyollal letakartak és így vonultak házról házra, az udvarban énekeltek egyet, mondókáztak, jókívánságokat mondtak, cserébe meg ajándékokat vártak. Ha nem kaptak, átkozódtak.
Biztos, ami biztos alapon, eme ünnep reggelén is tavaszköszöntöttek (ezt, a húsvét óta eltelt 50 napban megtette párszor a régi nép), az ablakokba és a kerítés lécei közé virágot tűztek, nehogy villám sújtson a portára, a ház és istálló ajtaja fölé pedig zöld ágakat tettek, hogy a villámon kívül ártó szellem se érje a házat.

A nagyfiúk igencsak várhatták már pünkösd napját, mert ilyenkor avatták őket legénnyé, s járhattak aztán az ivóba szabadon, udvarolhattak kedvükre. A „nagykorúság” nem járt ám csak úgy, alanyi jogon, különféle próbatételeken kellett bizonyosságát adni az „érettségnek”. Ilyen beavatási szertartáshoz hasonlatos dolog volt a pünkösdi király kiválasztása is, amelyre rendszerint valamilyen versenyjáték, legstílusosabb esetben lovas futam keretében került sor, esetleg birkahajsszal mérték össze erejüket a legények. (De volt, ahol kakasütéssel vagy gúnárnyakszakítással választották ki a legrátermettebbet, de ezek meglehetősen csúnya akciók voltak, állatvédők ma hevesen és jogosan tiltakoznának ellene, nem is ecsetelem mibenlétük.) Már a XVI. századból vannak olyan feljegyzések, amelyek a pünkösdi királyság múló, értéktelen voltával példálóznak. Lehet, hogy csak egy évig tartott, de addig azért arany élete volt a kiskirálynak. Jókai Mór az Egy magyar nábob című regényében részletesen elmeséli, miféle kiváltásokkal járt e "királyi" cím: például minden mulatságra és lakodalomra automatice hivatalos volt, egy éven át ingyen fogyaszthatott a kocsmában a falu kontójára, társai őrizték lovait, marháit, és testi fenyítés nélkül úszta meg, ha a közrend ellen valami apróbb csínyt vétett, sőt, legénybíróként még társai ügyében is ítélkezhetett. Tulajdonképpen, a pünkösdi király lett egy évre a többi legény bandavezére.
A "pünkösdi királyság" intézményét és annak ideiglenes voltát igen komolyan vették. A kiegyezés után, Ferenc József koronázásának időpontja, eredetileg, épp' pünkösdhétfőre esett volna, ám az egyik élelmes szervező még időben kapcsolt, s hogy az uralkodást babona, rontás ne érje, másik napra tetette át a ceremóniát.

Pünkösdkor nagyon kellett vigyázni, mit tesz, és mit nem tesz az ember, annyi volt a hozzá kötődő babona, hiedelem, praktika. Úgy tartották, ha ilyenkor szép az idő, jó bor lesz, ám annak dacára, hogy a májusi eső aranyat ér, a pünkösdi zuhé ritkán hoz jót. A szelet szidni nem szabadott e napon, mert ilyenkor az a Szentlélek szájából jön egyenest, bárki, ki rossz szóval illette, szélhűdéssel lett büntetve. A budaörsi svábok korán reggel még ki is tárták az összes ablakot, hogy a Szentlélek jól körbecikázhasson a házon.
Hívságokra is volt mód ilyenkor, egy évre garantálni lehetett a hamvas szépséget.
Reggel, még napkelte előtt harmat után kutattak a lányok, főleg a szeplősök, mert ha abban megmosták arcukat, a szeplőknek se híre, se hamva nem volt már, szépek lettek egytől egyig.
Pünkösdvasárnap hajnalban vagy még előző este, ki tehette, megfürdött a Tiszában, hogy elejét vegye mindenféle csúnya betegségnek, utána aztán a part menti fűzek lombjai alatt fésülködtek. Se jövet, se menet nem szóltak egymáshoz a lányok, így nem foghatott rajtuk semmi igézés, rontás.
Azok se maradtak védtelen, kiknek a Tisza nem esett útba: elég volt pünkösdi rózsát szórniuk a mosdóvízbe, és az egészség ezzel le is volt tudva.
Az élelmezési gondok felmerülését megelőzendő a teheneket nyírfaággal csapkodták meg, hogy jól tejeljenek, a jó gabonatermés érdekében a kiszomboriak ünnepkor kenyeret égettek és hamut a földekre szórták. Mint más ünnepekkor is, most is sütöttek kalácsot, édes tésztát, ezúttal azért, hogy szép sárga legyen a kender.

Kimondottan spéci menü nem volt e két napra. Ilyenkor a rántott csirke vagy az idei liba dukált, uborkasalátával. Kinek volt juha, azt evett inkább: báránysültet vagy báránypaprikást. Akadt, ahol még ősszel koszorúba font gesztenyét tettek el verembe, hogy pünkösdkor abból csemegézzenek a ház előtt.
Kebelbarátok és kebelbarátnék, barátságuk megpecsételendő, hímzett kendővel letakart komatálat vittek egymásnak, gazdagon megrakva süteménnyel, kaláccsal, gyümölcsökkel.

Nagy szerelmek szárba szökkenésének is kedvezett az ünnep, ha valamikor, most aztán igazán ki lehetett mutatni, kinek ki a szíve választottja: a legények rózsát csempésztek a kiválasztott lány ablakába, de volt, ahol pünkösd reggelére állították fel a májusfát mint szerelmi vallomást a lányos ház udvarába. Cserébe a fiúk kézzel font koszorút kaptak. Ami már tényleg felhívás volt keringőre, az a mátkatálazás intézménye: ezúttal is a legény kezdeményezett, és borral, kaláccsal teli tálat küldött a lánynak, ha az vevő volt az ajánlatra, viszonzásként egy hasonló tartalommal ellátottat adott a fiúnak ő is.

Ha valaki igazán elővigyázatos volt - vagy igazán szerelmes -, és szisztematikusan végigment az összes praktikán, bebiztosítva egészséget, szépséget, termést és szerelmet az elkövetkező hónapokra, éppen hogy csak végzett a második nap nyugtára.

a kép pedig innen van:
http://magyarmuzeum.org/uploaded/images/20040322-180942_1.jpg