"Farsang van, farsang van..." (I.)

Ez az a röpke pár hete az évnek, amikor bárkiből bármi lehet: szuperhős, tündérhercegnő, királykisasszony… tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász.

Leginkább gyerek fejjel volt izgalmas ez a perspektíva, holott régen a nagyoknak is bőven tartogatott izgalmakat a farsangi időszak.

A pogány eredetű, az ókori rómaiak körében is komoly hagyományokkal bíró télbúcsúztató ünnepet mindenhol, ahol volt tél (=hó és hideg), ünnepelték: jelmezt öltöttek, mulatoztak, karneváloztak, telet temettek – és bizony, ledérkedtek. A bujaságnak teret engedő farsangi szokásokért az egyház haragudott is nagyon, volt, hogy meg is tiltotta a farsangolást, de betiltatnia igazán sosem sikerült. Az egyházi szigortól való félelemnél is nagyobb volt az emberekben a tavasz utáni vágy, úgyhogy hol sub rosa, csendesebben, hol nagy csinnadratta közepette szabadultak meg a komor téltől.

A vízkereszttől (január 6.) hamvazó szerdáig tartó karneváli időszak csúcspontja a „farsang farka” volt, a böjt kezdete előtti utolsó pár nap, amelyhez a legtöbb hagyomány és népszokás is kötődött.

Farsangvasárnap

Farsangkor egymást követték a bálok. Volt, hogy egy hétre több ilyen mulatság is esett, melyeket faluhelyen rendszerint a legények szerveztek. A kellemes időtöltés és táncolás mellett az állandó bálozásnak egy igen jelenetős és praktikus oka is volt: vőlegényt szerezni a leányzónak.

A farsang elsőszámú párválasztó szezonja volt az évnek, sőt, ha úgy jött ki a lépés, nagyböjt előtt még az esküvőt is megtartották, hiszen utána nem szabadott mulatozni, a húsvétot követően pedig már annyi dolog volt a földeken, hogy igencsak nehéz volt megfelelő időpontot találni a lakodalmazásra.

A fiatalok egymásra hangolásnak komoly koreográfiája volt: egyrészt erre szolgált a rengeteg bál, összejövetel, aztán ha a leányzónak végre megtetszett valaki, rokonok közbenjárásával bokrétát adott a kiszemelt férfiembernek. A jó partinak tűnő legények persze több csokrot is kaphattak egy szezonban, dönteni azonban illett, előbb-utóbb színt kellett vallani, amire legkésőbb farsangvasárnap (hamvazószerdát megelőző vasárnap) sort is kerítettek: emberünk kalapjára tűzte választottja cbokrétáját és úgy ment az aznapesti bálba.

Többféle névvel is illették még e napot: csonthagyóvasárnap, ötvenedvasárnap, sonkahagyóvasárnap, vővasárnap (mert az ifjú férj ezen a napon felesége családjának kontójára mulathatott), vajhagyóvasárnap (görög katolikusoknál ).

Farsanghétfő

Sokfelé ekkor tartották az asszonyfarsangot. Olyan ritka privilégiumokat biztosított e nap a nők számára, hogy méltán nevezhetjük a női emancipáció egyik előfutárának. Ilyenkor az asszonyok mentesültek mindenféle házimunka alól, férfiruhát ölthettek és férfiak módjára italozhattak, tivornyázhattak. Ott, ahol volt hegy és borospince, még arra is joguk volt, hogy birtokba vegyék a férfiak szentélyét, és egész álló nap a pincében iszogassanak, mulassanak. Ha pedig valaki hímnemű zavarni merészelte őket, vagy egyszerűen csak útjukba került, jégcsappal „megborotválták”, netán még gatyára is vetkőztették, aztán csúfolkodva szélnek eresztették.

(folytatása következik...)

Február 2.

„Irgum-burgum, dörmög a medve

Meddig tart el még ez a tél

Lassan kifogy a tüzelőfája

Kint meg fú az északi szél..”

Hadilábon állok a téllel, leginkább annak fő attribútuma, a hideg miatt. Karácsonyig még csak-csak bírom türelemmel, de január közepére rendszerint elszakad a cérna. Helyzetét az se menti, hogy idén az első két hónapban nem mutatott túl nagy aktivitást, mert éreztem én, nem adja oly könnyen magát, meglesz még a böjtje a januári tavasznak…

És lám, itt is van!

Bezzeg az ókori rómaiak a tavasz kezdetét köszöntötték a mai napon, hatalmas ünnepségeket tartottak (lupercalia) és a sötétség istenétől, Plútótól elrabolt gabonaistennő, Ceres megkeresésére fáklyás körmenet jártak. A pogány ünnepnap a kereszténység térhódításával is megmaradt, csak új tartalmat kapott: a gyertyaszentelés napja lett, így emlékezve a 40 napos kis Jézus templomi bemutatására és Mária megtisztulására. Az ilyenkor szokásos ünnepi mise a gyertyaszenteléssel kezdődött majd gyertyás körmenettel végződött. A megszentelt gyertya több funkciót is betöltött aztán: gondoskodott az egészségről, biztosította a szerencsét, távol tartotta a gonoszt az újszülöttektől (ki ne cserélhessék őket) , gyógyította a torokfájást stb.

Február 2. időjósló nap is volt: „Gyertyaszentelő hidege, kora tavasz hírnöke.” vagy „Ha fénylik gyertyaszentelő, az ízíket vedd elő” (= egy darabig még fűteni kell) és nem mellesleg, a medve is ilyenkor cammog elő barlangjából, ám ha meglátja árnyékát, vissza is bújik és jóízűen durmol még 40 napig.. Nekünk viszont már itt a globális felmelegedés okozta időjárási katyvasz: minden lehetséges és annak az ellentéte is, úgyhogy csak nem keménykedik itt a fagy még 40 napig.

"Ó, szép fenyő"

Egész évben a Karácsonyt várom (így, nagybetűvel). Ahogy a régi népeknél, nekem is itt ér véget az ó év és kezdődik az új esztendő (a naptárreformot csak a konvenciók miatt tartom tiszteletben). Nem is annyira az ünnep, sokkal inkább a készülődés, a várakozás az, amit szeretek. És a csoda, hogy a semmiből, a házak ablakából, az ajtó mögül egyszeriben csak felcsillan a karácsonyfa. Gyerekként ez maga volt a megtestesült misztérium és ebből a mai napig sem vagyok hajlandó engedni. A karácsonyfát a Jézuska/Angyal hozza, emberi szöszmötöléshez semmi köze. Ezen az illúzión cseppet sem változtat a tény, hogy immáron nekem kell gondoskodnom a varázslatról, és elhitetnem egy apró kis lénnyel, ami itt és most történt, mennyei közreműködés eredménye.

Az örökzöldek állításának, feldíszítésének már akkor nagy divatja volt, mikor a Karácsony még nem is létezett. Az ókorban, a rómaiak közt is dívó perzsa eredetű Mithrász-kultusz keretében, december 25-én, Mithras isten születésének napján (aki egyrészt napistenként, másodállásban pedig a háborúk és szerződések isteneként szolgált), zöld növényekkel, lámpásokkal, babérkoszorúkkal díszítették fel a házakat. A sok zöld az élet megújulásának jelképezésére szolgált, ünnepelve ezzel a Nap születését is, hiszen nagyjából innentől kezdve rövidülnek az éjszakák és lesznek hosszabbak a nappalok. A Fény dicsőítése, születésének ünneplése az ősi germán törzsek közt is dívott, akik tiszteletük jeleként mécseseket helyeztek az örökzöldek ágaira.

A IV. század derekán I. Gyula pápa roppant fifikásan, hogy némi löketet adjon a keresztény hit terjedésének, január 6-ról éppen a Nap, a Fény születésének napjára tette át Jézus születésnapját. Ezzel szépen lassan sikerült is kiszorítania Mithrast a nyeregből. December 25-e Jézus születésének ünnepe lett szerte Európában, ám az örökzöldek díszítésének hagyománya azért megmaradt a pogány időkből. A karácsonyfa-állítás szokása feltehetőleg Skandináviából származik, ahonnan a harmincéves háborúnak köszönhetően terjedt át a porosz vidékekre. Más források viszont Luther Mártont nevezik meg feltalálóként, állítva, hogy ő díszített először karácsonyfát.

Az angolszász területekre Viktória angol királynő férjének, a német származású Albert hercegnek köszönhetően jutott el a karácsonyfa, míg hozzánk Habsburg közvetítéssel érkezett a szokás. Állítólag az első fát a magyarországi óvodák megalapítója, Brunszvik Teréz grófnő díszíttette fel Martonvásáron, 1824-ben.

Mindezt megelőzően sem teltek fa nélkül az ünnepek. A karácsonyi életfa, termőág állítása évszázados múltra tekint vissza minálunk. A termékenységet, az örök életet, a fejlődést, növekedést szimbolizálta, mégpedig úgy, hogy a megújuló természet ősi, mágikus jelképét összesimították a keresztény hagyománnyal, és bibliai elemekkel ötvözték. Középkori egyházi szokás volt Ádám-Éva napján előadni a teremtés történetét, amiben az almával és a kígyóval egyetemben kulcsfontosságú szerepet játszott az életfa, a tudás fája is. Ezeket az életfákat, termőágakat idővel az otthonokban is reprodukálták, kinek mije volt a háza tájékán, aszerint rozmaring-, bürök-, nyárfa- és/vagy kökényágakból készítette el. Rendszerint a gerendára vagy a szoba sarkába függesztették és aranyozott almával, dióval, mézeskaláccsal díszítették, a paradicsomi kígyót pedig pattogatott kukoricából fűzött boa hivatott megtestesíteni. A XIX. században a karácsonyfa megjelenésével sokáig párhuzamosan élt még a termőág készítésének szokása is, így aztán a díszek egybemosódtak. Úgyhogy, mikor épp a „varázslás” kellős közepén jártok, és a színes gömböket, a fényfüzért, a csillogó boákat teszitek fel az ágakra, gondoljatok azok különleges, réges-régi jelentéstartalmára.

Az írás megjelent itt is.

Könyvjelző – Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Anna Karenina

Van egy magazinunk. Egy, az új idők új szeleihez igazodó, modern on-line kiadvány. 4-5 leányzóval csináljuk közösen: ki az ötleteket, recepteket, ki a gyönyörű képeket, ki a programajánlókat, a szépen szerkesztett oldalakat adja bele, az én reszortom az írás. A decemberi, ünnepi számot itt találjátok.

Könyvajánlóm lásd ott is, itt is.

Bevallom, sosem jeleskedtem igazán a kötelező olvasmányok teljesítésében. Úgy éreztem, számtalan olyan nagy horderejű művet akar velem letudatni a közoktatás, aminek még nem jött el az ideje. Így aztán, bő tíz esztendővel az érettségim után, pótolok. Azt hiszem, megérett rá az idő, és tudok már annyit az „akkorokról”, tapasztaltam annyit a „mostban”, hogy eme fajsúlyos és méretes regények helyükre kerüljenek bennem, meglegyen az a katartikus hatásuk (persze ez mindenkinél más miatt jön el), amiért méltán örök darabjai a világirodalomnak.

Restanciáim ledolgozásában épp az orosz opusoknál tartok. A hideg miatt az embernek megnő a hajlama a bevackolódásra, kevésbé izgága, egy nagy bögre forró itóka mellett szívesebben lassul le a több száz oldalas történetekhez. És a tél amúgyis orosz műfaj.

Az utóbbi hetekben Anna Kareninával ismerkedem. Régóta kacérkodtam már vele, tudtam jól, ha egyszer belekezdek Tolsztoj életművének felgöngyölítésébe, csakis ez lehet az első nagyregény.

Tolsztoj a Háború és béke befejezése után eredetileg egy újabb történelmi témájú regényt szeretett volna megírni, Nagy Péter korát kutatta, de közben annyira elmerült Puskin prózájában is, hogy kezdett teljesen más irányt venni irománya. Ráadásul 1872-ben maga is tanúja volt egy tragikus balesetnek, egy férjes asszony szerelmi bánatában a vonat elé vetette magát, aminek hatására úgy döntött, megírja tragikus élményét, a házasságtörő asszony drámáját. Készülő regényének főhősét, annak alakját szintén Puskin inspirálta. Az ő lányával, Maria Alekszandrovna Hartunggal való személyes találkozás élménye adta a vázlatot Anna Karenina karakterének felépítéséhez.

A munka bő négy éven át tartott. Tolsztoj 1873-ban látott hozzá, és 1877-ig tizenegyszer dolgozta át művét: a kezdeti elítélő hangnemből, mely a főhőst nevetségessé és szánalmassá teszi, ki szembe megy minden társadalmi konvencióval és rúgja fel az otthon melegét, Anna kálváriája egyre inkább egy éles kritikai művé duzzadt, tükröt tartva a hazugságon alapuló erkölcsöket forszírozó, sznob társadalom elé. A több, egymást keresztező szálon futó művet Thomas Mann egyszerűen csak minden idők „legnagyobb társadalmi regényének” nevezte.

Anna története, annak íve és vége nem tartogat nagy meglepetéseket, elvégre sokan és sokféleképpen megénekelték már, de nem is ezért olvasom.

Hol jól esik, hol ijesztő ráismerni magamra, másra a nagy-nagy érzelmi kavalkádban. Vitázni, perlekedni, dilemmázni egy-egy szereplővel és várni, mit hoz a következő oldal. Közben pedig belesüppedni Tolsztoj gyönyörű hangulataiba, nyelvezetébe – valódi, komótos időutazás egy sosem látott világba, vissza.

Csokológia (II.)

A csokoládé történetének folytatása, immáron az európai kalandokkal...

A spanyolok eleinte nem igazán vacakoltak a kakaóval, volt munkájuk elég - beérték azzal a töménytelen elhurcolandó kinccsel és felbecsülhetetlen értékű pusztítandóval, amit elsőre találtak. Hernando Cortez volt az első, aki kapcsolt, hogy hó-hó, ha a helyiek ekkora nagy becsben tartják ezt a növényt és a belőle gyártott keserű löttyöt, biztos, hogy jó lesz az még valamire. Így aztán Cortez felügyeletével 1528-ban megérkezett az első kakaószállítmány az öreg kontinensre… és egy jó darabig nem is történt vele semmi. A csokoládé ital ünnepélyes bemutatására és kóstolására a spanyol királyi udvarban csupán 1544-ben került sor, és nem aratott osztatlan sikert, sőt! Hiába a jól hangzó pr-szöveg, hogy hát az Újvilágban ezt isteni nedűnek tartották és csakis a kiváltságosok élvezhették, ettől csak még furcsábbnak és érthetetlenebbnek tűntek az amúgy is alulöltözötten rohangáló és lehetetlen szokásokat űző „meghódítottak”.

Cortez nem hagyta annyiban a kakaót, elhatározta, juszt is megüti vele szerencséjét (legyen ez a habon a cseresznye) és addig sürgölődött a tűzhely körül, kísérletezett, hígított, ízesített, édesített, mígnem egy valóban finom itallal nem járulhatott az uralkodó színe elé, újra. És a csokoládénak innentől kezdve már nyert ügye volt. A spanyol udvar után hamar meghódította a párizsi, londoni és bécsi elit szalonjait is, és Európa-szerte igen gyorsan komoly kereslet mutatkozott a kakaócserje gyümölcse iránt. Igen ám, de a kínálat bőven elmaradt az igényektől. Cortez ugyan telepített ültetvényeket szép számmal, de a bennük dolgoztatott helyi lakosok nem bírták a rabszolgamunkát, ráadásul, nem elég, hogy egy szép napon felborították egész addigi életüket és rendszerüket a hatalmas hajókkal és szikrázó páncélban érkező európaiak, de magukkal hoztak számos olyan betegséget is, amivel már végképp nem bírt az indián szervezet. A hajdani fényes azték birodalom alattvalói, ha nem a csatározásokba, a kiszipolyozó munkába haltak bele, hát elvitte őket valamelyik ismeretlen nyavalya… a kontinens új urainak nem kis bánatára, mert most aztán ki lesz, ki ingyen megműveli a földeket?! Sebtében akadt a megoldás: azért, hogy a nagy keletnek örvendő kakaócserjék teremjenek szépen, hajók százaival kezdték el importálni a munkaerőt Nyugat-Afrika partvidékeiről át Amerikába… és ezennel kezdetét vette a rabszolgaság újkori története.

A csokoládé élvezete kezdetben, Európában is csak a módosak kiváltsága volt, de nem csupán ínyenckedésből éltek vele, hanem orvosságként is alkalmazták: a patikákban élénkítő, emésztésjavító és vágykeltő szerként, kimérve árusították.

A XVII. század végére komoly kis szertartássá nőtte ki magát a csokoládé ivászat, melynek természetesen megvoltak a maga formatervezett kellékei is, porcelán és ezüst készletek: csészék, melegítők, kiöntők. ( A csészéket ugyan a többség nem nagyon használta, inkább a csészealjba szervíroztatta a forró italt, s onnan szürcsölgette, mert így hamarabb kihűlt.)

A szerényebb néprétegeknek egészen a XIX. század nyitányáig kellett várnia, hogy végre csokoládéhoz juthassanak, addig képtelenség lett volna megfizetniük. A csokoládé árának csökkenését két dolog idézte elő: egyrészt, az ültetvények sokasága és azok bőséges termése másrészt egy új találmány, egy ketyere, ami jelentősen megkönnyítette a kakaóbabok feldolgozását.

A XIX. század iparosítási hulláma a csokoládégyártást is felpörgette. A nagy kísérletezési kedv eredménye lett 1839-ben az első tejcsokoládé, majd pár évvel később, 1846-ban megszületett az első, azonos súlyú táblás csokoládékat gyártó masina is. A csokoládé bizniszben innentől már nem volt megállás. Átmeneti nehézséget okozott ugyan, hogy Amerikában elkezdték felszámolni a rabszolgaságot, de hamar találtak megoldást erre is: az ültetvényeket „átzsuppolták” Afrikába, és a termesztés/ kereskedés/ gyártás mondhatni zökkenőmentesen haladhatott tovább.

Kezdetben Franciaország vitte a prímet a csokoládé fronton, de csak pünkösdi volt királysága, mert egy Rudolphe Lindt nevezetű ember találmányának köszönhetően 1879-ben egy csapásra Svájc lett a nagyhatalom. Lindt rájött, hogy ha hosszú-hosszú órákon át - majd 4napig - egyenlő hőmérsékleten és folyamatosan kevergetik a csokoládé masszát (ez a konsírozás), akkor az csodálatosan selymes és lágy ízű lesz… (Ezzel az újítással a Lindt gyár jövője már sínen is volt.)

Az a csokoládé-ízvilág, amit ma ismerünk, nem régi keletű. A XIX. század végéig ahány üzem annyi receptúra, féle-fajta minőség volt forgalomban, mígnem úgy döntöttek, jót tenne az iparnak, ha szabályoznák, mit is lehet csokoládé néven a piacra dobni.

A XX. század mondhatni már igazi diadalmenet volt a csokoládé számára, a leglehetetlenebb féle-fajta, formájú, méretű és ízesítésű csokoládék világát éljük jó ideje. És, mintha ez nem volna már magában így is elegendő, gyártanak már belőle mindenfélét: fagylaltot, kekszet, tortát, süteményt, sajtot, húsokhoz mártást, palacsintához szószt, krémet, pakolást, alsóneműt…

Bevallom, mindig kétkedve tekintettem az emberiség azon felére, kik egyáltalán nem szeretik a csokoládét. Noha én se mindig vágyom rá, azért olyan is előfordult már, hogy komolyan le kellett állnom a csokizással, s vagy két napig még amolyan elvonási tüneteket is produkáltam. Igyekszem persze kordában tartani magam, a minőségre hajtani, ínyenckedni, de a gond sajnos az , hogy ízlés tekintetében Gombóc Artúr vagyok, szeretem én mindegyiket: “a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, a tömör csokoládét, a lyukas csokoládét, a csomagolt csokoládét, a meztelen csokoládét, az egész csokoládét, a megkezdett csokoládét, az édes csokoládét, a keserű csokoládét, a csöves csokoládét, a mogyorós csokoládét, a tejcsokoládét, a likőrös csokoládét, a tavalyi csokoládét, az idei csokoládét, és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon!”

Csokológia (I.)

Az idei húsvéttal komoly lavinát indítottam el csokoládé fronton. Az történt, hogy én, mint Mikulás, Jézuska és jelen esetben Húsvéti Nyuszi lelkes jobb keze, ismételten kitettem magamért rendesen, és rittyentettem egy kalácsos, piros tojásos, csoki figurás, ajándékkeresős húsvétot. Igen ám, de a Nyuszi rólam valahogy megfeledkezett… így bosszúból egy hét alatt eltüntettem minden őt mintázó csoki bálványt és a legfőbb attribútumának számító (csoki) tojást. Mire az ámokfutás véget ért, már készülhettem is a következő csokoládé dömpingre: hivatalból csoki gyárat látogattam – bécsit. Itt aztán, mint jó munkást, kivel számolnak a további gyümölcsöző együttműködésre, meg is ajándékoztak egy pimaszul nagy kiszerelésű diós-narancsos-csokoládés bonbonos csodával… Most itt tartunk. Határozottam emelkedő színvonal a télapófigurákból húsvéti nyuszikká avanzsált „csokoládék” után.

És még vár rám nem is egy ilyen édes, szakmai túra.

Minekutána ennyire csokoládé-központú lett hírtelenjében életem, amit olykor még honorálnak is, a precíz munkavégzés érdekében illendő volt utánajárnom kicsit az édesség történetének.

Nem egy dajkamese, sőt, kimondottan makulás a história, mert igencsak sajnálatos események hozhatok szoros összefüggésbe a csokoládé felemelkedésével – bár ebben legkevésbé maga az édesség hibás.

A csokoládét fogyasztó régi népek közül tán a maják és az aztékok a legismeretesebbek, de az Amazon vidékéről származó kakaócserje kínálta termés felhasználásának mikéntjére már jóval korábban rájöttek mások is.

Történ egyszer, valamikor réges-régen, vagy 1800 évvel időszámításunk kezdete előtt, hogy Közép-Amerika süppedős mocsárvidékein megjelent egy olmec néven nevezett civilizáció, mely alapítói – az óriási, királyaikat ábrázoló kőfejek jellegzetes vonásaiból következtetve – valószínűleg Afrikából, más vélemények szerint Indiából keveredhettek el valahogy idáig.

(Itt lehet róluk bővebben olvasni)

A sok hazai tudást az új hazában is meghonosították, és hamarosan a folyammenti kultúrákkal (majdnem) parallel építettek piramisokat, faragtak miniatűr vagy éppen hatalmas, egész kőtömbökből szobrokat, rótták a hieroglifákat, számolták 365 napos naptárában a napokat, mezőgazdászkodtak… és kakaóztak. Ám, hogy azt milyen formában tették, arról sajnos nem maradt ránk adat. Az olmec kultúra utolsó városai Krisztus születése előtt 400 körül mind elpusztultak, de szerencsére, mind azt a sok jót, amit ismertek, ilyen-olyan formában átvették a környező népek is: építészet, vallás, asztrológia, agrárkultúra, csokoládé!

Így ismerkedtek meg a szomszédos maják is a kakaócserjével, és róluk már bizton tudható, miként is éltek a kakaó kínálta lehetőségekkel.

Először is, istenként tisztelték a növényt, áldozatokat mutattak be neki, imádkoztak hozzá, s évente egyszer, áprilisban, még ünnepet is ültek tiszteletére. Másodszor, a cserje gyümölcséből kivájt magokból/babokból, több napos erjesztési és szárítási procedúra után, az alapos őrlést követően vízzel felöntött italt készítettek, amit ki-ki a maga szája íze szerint ízesített, hol édesebbre, hol inkább fűszeresre. Az isteni eredetűnek tartott növényből készített itókát azonban nem fogyaszthatta ám akárki, csakis a kiváltságosok (az uralkodó és csapata: előkelők, papok, katonák) és a kiválasztottak (kiket az a megtiszteltetés ért, hogy életükkel áldozhattak valami nemes és magasztos célnak, és így aztán, hogy küldetésük minél jobban teljesíthessék, utoljára még kortyolhattak egyet a drága nedűből). A kakaócserje babja egy roppant hasznos funkciót is ellátott: pénzként szolgált. Praktikus mérete és kiszerelése folytán majdhogynem ideális is volt erre a szerepre – értékét színe és mérete határozta meg –, csakhogy ha valaki titokban kakaóültetvényt tartott, egy-egy bőséges szüret után halomnyi fedezetlen „pénzt” bocsátott ki a piacra, s máris jött az infláció. Másrészt pedig, az embernép roppant leleményes volt már akkor is, és különféle praktikákkal megpróbálta hamisítani pénzét: befestette sötétebb színűre, vagy vízben áztatta pár napig, hogy nagyobbra nőjék, s így többet érjen kakaóbabja.

A maják fénykora után jó pár évvel, évszázaddal később felvirágzó azték birodalomnak köszönhetően ismerkedtek meg aztán az európai kontinens népei is a csokoládéval. Az aztékok a majákhoz hasonló funkciókkal látták el a csokoládét – tisztelték, áldozatokat mutattak be tiszteletére, pénzként használták és persze itták a belőle főzött élénkítő nedűt, de természetesen itt sem mindenki, csakis az arra „érdemesek”.

A csokoládé elkészítésének módja megegyezett a maja eljárással: különféle fűszerekkel (pl. vanília, chili, bors vagy éppen méz) ízesített, vízzel felfőzött kakaóbab őrleményt kortyolgattak, de a majáktól eltérően nem forrón, hanem inkább hidegen. Italukat a Xocólatl névvel illeték – ebből származik a mi, és sok más nyelv csokoládé szava is –, amiből a „xócoc” keserűt, az „atl” pedig vizet jelent. Ezzel e „keserű vízzel” kínálgatták az azték királyi udvarban a XVI. század elején partot ért és nagy becsben tartott (hálátlan) spanyol hódítókat is, akik nem igazán értettek, mit is esznek ezen a fertelmes löttyön vendéglátóik, de az álluk azért leesett, látván, hogy a helyi fizetőeszközből készült italt ajánlgatják nekik, mert itt még a pénz is fán terem, és különben is, micsoda nagy gazdagság!... (Az azték valuta értéke ekkoriban már zuhanórepülésben volt: míg az 1200-as években 4 db kakaóbabért egy egész tököt, 100 darabért pedig már egy rabszolgát is lehetett venni, 1545-re a 100 db kakaóbab már csupán csak egy nyulat ért. Romlandó értéke dacára a kakaóbab egészen sokáig működött pénzként a közép-amerikai régióban, s csupán a XIX. században szűnt meg létjogosultsága, amikor is, az Egyesül Államok pénzének mintájára itt is áttértek a papírbankókra és a fémérmékre.)

(... folytatása következik...)

Könyvjelző – Bächer Iván: Klétka

„Vszjo pajgyot. Ez volt Csehov gyűrűjébe vésve. Minden elmegy. Elmúlik. Ő is lopta valami görögtől. De azért szép”

Filigrán, csinos kis könyv… és mintha több kilónyi volna súlya.

Szerelmi történet, családregény, „halálkönyv”...

Lassan 5 éve, hogy megjelent, de részleteket már korábban is olvasni lehetett belőle, napilap hétvégi mellékletében. Ez is része a nagy, Bächer-féle Gold-saganak, saját családja történetének – és abból tán ez a legszemélyesebb epizód.

Nagyon vártam a kötetet, s amint a Könyvünnepre megjelent, már vittem is haza, és azonmód elolvastam a vizsgaidőszak kellős közepén. Tudtam én, hogy kemény lesz, napokig nem is tértem magamhoz aztán, de fontos volt, segített.

Biztosan mindenkire más a hatása. Ahhoz, hogy igazán megélje az ember, már előtörténet kell, az viszont jobb, ha nincs. Így azonban, hol évfordulók előtt, hol éppen utána, és mindig közben, ez a 190 oldalnyi írás különös jelentőséggel bír, nekem. Elkezdtem olvasni megint, holott nem jó érzéssel teszem. Kimondottan földhöz vág újra, meg újra, ám mégis haladok benne komótosan előre.

Ez amolyan restancia: megélni, végigcsinálni azt, amit nem is egyszer már – és pótolhatatlanul – elszalasztottam. Mindenkinek megvan a maga kálváriája, és ideig óráig el lehet ódázni a dolgokat, a szembenézést, az őszinteséget, az „akkor és most” vállalását, de aztán kamatostul csörtetnek be a feledni vágyott momentumok, vagy más nem az üresség, ami ugyanolyan elviselhetetlen.

Így picit tán van mód törleszteni. Átélni, végigbumlizni azt, amihez nem volt mersz, de amit megspórolni mégsem lehet – és aztán elengedni.

„Ahogy így eljátszódott magában, egyszer csak beviharzott a tanáriba egy asszony.

Jenő nézte a nőt, s nem tudta, hisz hogy is tudhatta volna, hogy ez most egy meglátás.

Egy igazi meglátás. Amikor az ember meglát valakit. Amikor először látja meg azt, aki abban a pillanatban még egészen idegen. Sose látott. És pár nap, hónap, év – és az illető mindig látva lesz. Nemcsak akkor, amikor szem előtt van, de akkor is, amikor nem. Sőt akkor is, amikor majd nem lesz egyáltalán. Akkor is mindig látva lesz. Furcsa dolog ez. Annyi embert lát az ember, és ez mégis más. Azon a délelőttön is annyi embert látott. De meglátni csak egyet látott meg. Mert egészen más dolog látni, és egészen más meglátni valakit.

De persze semmit sem tudott erről, erről sem akkor.”