Csokológia (I.)

Az idei húsvéttal komoly lavinát indítottam el csokoládé fronton. Az történt, hogy én, mint Mikulás, Jézuska és jelen esetben Húsvéti Nyuszi lelkes jobb keze, ismételten kitettem magamért rendesen, és rittyentettem egy kalácsos, piros tojásos, csoki figurás, ajándékkeresős húsvétot. Igen ám, de a Nyuszi rólam valahogy megfeledkezett… így bosszúból egy hét alatt eltüntettem minden őt mintázó csoki bálványt és a legfőbb attribútumának számító (csoki) tojást. Mire az ámokfutás véget ért, már készülhettem is a következő csokoládé dömpingre: hivatalból csoki gyárat látogattam – bécsit. Itt aztán, mint jó munkást, kivel számolnak a további gyümölcsöző együttműködésre, meg is ajándékoztak egy pimaszul nagy kiszerelésű diós-narancsos-csokoládés bonbonos csodával… Most itt tartunk. Határozottam emelkedő színvonal a télapófigurákból húsvéti nyuszikká avanzsált „csokoládék” után.

És még vár rám nem is egy ilyen édes, szakmai túra.

Minekutána ennyire csokoládé-központú lett hírtelenjében életem, amit olykor még honorálnak is, a precíz munkavégzés érdekében illendő volt utánajárnom kicsit az édesség történetének.

Nem egy dajkamese, sőt, kimondottan makulás a história, mert igencsak sajnálatos események hozhatok szoros összefüggésbe a csokoládé felemelkedésével – bár ebben legkevésbé maga az édesség hibás.

A csokoládét fogyasztó régi népek közül tán a maják és az aztékok a legismeretesebbek, de az Amazon vidékéről származó kakaócserje kínálta termés felhasználásának mikéntjére már jóval korábban rájöttek mások is.

Történ egyszer, valamikor réges-régen, vagy 1800 évvel időszámításunk kezdete előtt, hogy Közép-Amerika süppedős mocsárvidékein megjelent egy olmec néven nevezett civilizáció, mely alapítói – az óriási, királyaikat ábrázoló kőfejek jellegzetes vonásaiból következtetve – valószínűleg Afrikából, más vélemények szerint Indiából keveredhettek el valahogy idáig.

(Itt lehet róluk bővebben olvasni)

A sok hazai tudást az új hazában is meghonosították, és hamarosan a folyammenti kultúrákkal (majdnem) parallel építettek piramisokat, faragtak miniatűr vagy éppen hatalmas, egész kőtömbökből szobrokat, rótták a hieroglifákat, számolták 365 napos naptárában a napokat, mezőgazdászkodtak… és kakaóztak. Ám, hogy azt milyen formában tették, arról sajnos nem maradt ránk adat. Az olmec kultúra utolsó városai Krisztus születése előtt 400 körül mind elpusztultak, de szerencsére, mind azt a sok jót, amit ismertek, ilyen-olyan formában átvették a környező népek is: építészet, vallás, asztrológia, agrárkultúra, csokoládé!

Így ismerkedtek meg a szomszédos maják is a kakaócserjével, és róluk már bizton tudható, miként is éltek a kakaó kínálta lehetőségekkel.

Először is, istenként tisztelték a növényt, áldozatokat mutattak be neki, imádkoztak hozzá, s évente egyszer, áprilisban, még ünnepet is ültek tiszteletére. Másodszor, a cserje gyümölcséből kivájt magokból/babokból, több napos erjesztési és szárítási procedúra után, az alapos őrlést követően vízzel felöntött italt készítettek, amit ki-ki a maga szája íze szerint ízesített, hol édesebbre, hol inkább fűszeresre. Az isteni eredetűnek tartott növényből készített itókát azonban nem fogyaszthatta ám akárki, csakis a kiváltságosok (az uralkodó és csapata: előkelők, papok, katonák) és a kiválasztottak (kiket az a megtiszteltetés ért, hogy életükkel áldozhattak valami nemes és magasztos célnak, és így aztán, hogy küldetésük minél jobban teljesíthessék, utoljára még kortyolhattak egyet a drága nedűből). A kakaócserje babja egy roppant hasznos funkciót is ellátott: pénzként szolgált. Praktikus mérete és kiszerelése folytán majdhogynem ideális is volt erre a szerepre – értékét színe és mérete határozta meg –, csakhogy ha valaki titokban kakaóültetvényt tartott, egy-egy bőséges szüret után halomnyi fedezetlen „pénzt” bocsátott ki a piacra, s máris jött az infláció. Másrészt pedig, az embernép roppant leleményes volt már akkor is, és különféle praktikákkal megpróbálta hamisítani pénzét: befestette sötétebb színűre, vagy vízben áztatta pár napig, hogy nagyobbra nőjék, s így többet érjen kakaóbabja.

A maják fénykora után jó pár évvel, évszázaddal később felvirágzó azték birodalomnak köszönhetően ismerkedtek meg aztán az európai kontinens népei is a csokoládéval. Az aztékok a majákhoz hasonló funkciókkal látták el a csokoládét – tisztelték, áldozatokat mutattak be tiszteletére, pénzként használták és persze itták a belőle főzött élénkítő nedűt, de természetesen itt sem mindenki, csakis az arra „érdemesek”.

A csokoládé elkészítésének módja megegyezett a maja eljárással: különféle fűszerekkel (pl. vanília, chili, bors vagy éppen méz) ízesített, vízzel felfőzött kakaóbab őrleményt kortyolgattak, de a majáktól eltérően nem forrón, hanem inkább hidegen. Italukat a Xocólatl névvel illeték – ebből származik a mi, és sok más nyelv csokoládé szava is –, amiből a „xócoc” keserűt, az „atl” pedig vizet jelent. Ezzel e „keserű vízzel” kínálgatták az azték királyi udvarban a XVI. század elején partot ért és nagy becsben tartott (hálátlan) spanyol hódítókat is, akik nem igazán értettek, mit is esznek ezen a fertelmes löttyön vendéglátóik, de az álluk azért leesett, látván, hogy a helyi fizetőeszközből készült italt ajánlgatják nekik, mert itt még a pénz is fán terem, és különben is, micsoda nagy gazdagság!... (Az azték valuta értéke ekkoriban már zuhanórepülésben volt: míg az 1200-as években 4 db kakaóbabért egy egész tököt, 100 darabért pedig már egy rabszolgát is lehetett venni, 1545-re a 100 db kakaóbab már csupán csak egy nyulat ért. Romlandó értéke dacára a kakaóbab egészen sokáig működött pénzként a közép-amerikai régióban, s csupán a XIX. században szűnt meg létjogosultsága, amikor is, az Egyesül Államok pénzének mintájára itt is áttértek a papírbankókra és a fémérmékre.)

(... folytatása következik...)

Könyvjelző – Bächer Iván: Klétka

„Vszjo pajgyot. Ez volt Csehov gyűrűjébe vésve. Minden elmegy. Elmúlik. Ő is lopta valami görögtől. De azért szép”

Filigrán, csinos kis könyv… és mintha több kilónyi volna súlya.

Szerelmi történet, családregény, „halálkönyv”...

Lassan 5 éve, hogy megjelent, de részleteket már korábban is olvasni lehetett belőle, napilap hétvégi mellékletében. Ez is része a nagy, Bächer-féle Gold-saganak, saját családja történetének – és abból tán ez a legszemélyesebb epizód.

Nagyon vártam a kötetet, s amint a Könyvünnepre megjelent, már vittem is haza, és azonmód elolvastam a vizsgaidőszak kellős közepén. Tudtam én, hogy kemény lesz, napokig nem is tértem magamhoz aztán, de fontos volt, segített.

Biztosan mindenkire más a hatása. Ahhoz, hogy igazán megélje az ember, már előtörténet kell, az viszont jobb, ha nincs. Így azonban, hol évfordulók előtt, hol éppen utána, és mindig közben, ez a 190 oldalnyi írás különös jelentőséggel bír, nekem. Elkezdtem olvasni megint, holott nem jó érzéssel teszem. Kimondottan földhöz vág újra, meg újra, ám mégis haladok benne komótosan előre.

Ez amolyan restancia: megélni, végigcsinálni azt, amit nem is egyszer már – és pótolhatatlanul – elszalasztottam. Mindenkinek megvan a maga kálváriája, és ideig óráig el lehet ódázni a dolgokat, a szembenézést, az őszinteséget, az „akkor és most” vállalását, de aztán kamatostul csörtetnek be a feledni vágyott momentumok, vagy más nem az üresség, ami ugyanolyan elviselhetetlen.

Így picit tán van mód törleszteni. Átélni, végigbumlizni azt, amihez nem volt mersz, de amit megspórolni mégsem lehet – és aztán elengedni.

„Ahogy így eljátszódott magában, egyszer csak beviharzott a tanáriba egy asszony.

Jenő nézte a nőt, s nem tudta, hisz hogy is tudhatta volna, hogy ez most egy meglátás.

Egy igazi meglátás. Amikor az ember meglát valakit. Amikor először látja meg azt, aki abban a pillanatban még egészen idegen. Sose látott. És pár nap, hónap, év – és az illető mindig látva lesz. Nemcsak akkor, amikor szem előtt van, de akkor is, amikor nem. Sőt akkor is, amikor majd nem lesz egyáltalán. Akkor is mindig látva lesz. Furcsa dolog ez. Annyi embert lát az ember, és ez mégis más. Azon a délelőttön is annyi embert látott. De meglátni csak egyet látott meg. Mert egészen más dolog látni, és egészen más meglátni valakit.

De persze semmit sem tudott erről, erről sem akkor.”

Rigójancsi, született Rigó János

Pestipapám – biztos azért is, mert én voltam az első unoka a család azon ágán – nagy elánnal vetette bele magát kikupálásomba és igyekezett idejekorán minden fontos információ birtokába juttatni, legyen szó betűvetésről, történelemről, városismeretről, filmművészetről. „Tanulmányaim” szigorúan az ő ízlése mentén haladtak, s gyanítom, férfigyerekként nagyobb lelkesedést is tanúsítottam volna a közlekedési, hadtörténeti és hasonló műfajú múzeumok iránt, de azért így is hálás vagyok érte.
Az első élményem e házi tanítással kapcsolatban az állatos ABC-csokoládékhoz fűződik. Megkaptam az összest, de Anyukám gondjaira bízva az adagolást, aminek feltétele igen egyszerű volt: ha megtanulom az adott betűt, megkapom hozzá a csokit… Folyton mozgó, babázó és fára mászó, egyszerű kis óvodás voltam akkortájt, naná, hogy a betűk nem hoztak különösebben lázba, a módszer pedig egyenesen bosszantott. A dologból nem is lett semmi – annak rendje és módja szerint az iskolában tanultam csak meg írni és olvasni – teljesen normális ütem szerint. A csokoládék, persze, nem mentek kárba. Leleményes gyerek lévén hamar kiderítettem, merre rejtőznek (a konyhaszekrény felső polcán a narancssárga dobozban), és rendszeresen rájártam a készletre, de csak úgy, hogy fogyatkozása ne legyen feltűnő.

Édességek iránti rajongásom mindmáig töretlen, de olykor már elég csupán az illat és a látvány, a többit hozzáképzelem. Gyakorta elcsábulok azért, de a mai kínálatot gusztálgatva arra jutottam, hogy a vizuális élménnyel sajnos ritkán ér csak fel a habos-babos/csokis/mákos/gyümölcsös csoda íze. Így inkább meghagyom magam a boldog tudatlanság állapotában és a fantáziámra bízom, vajon milyen is lehet valójában. Mert szó, mi szó, bizarr kinézetű cukrászköltemény azért akad bőven, melyekről nehézkes elhinni, hogy rikítóan színes, illatos és csillogó mivoltuk egyszerű, csakis természetes alapanyagok bevetésével dobták össze.
A rigójancsi nekem például kimondottan gyanús volt… annyira peckesen, feszesen sorakoznak rendre a cukrászpulton, hogy akarva akaratlan felmerül a kétség az ember lányában. És a neve is…?! Ezen alapon persze bármelyik süteményt pellengére lehetne állítani, de nekem valamiért a rigójancsi lett a heppem… Pedig a tejszínes, csoki mázas, kakaós piskótás kocka a recept alapján nem igényel nagy faksznit, csak jól kell csinálni. A rigójancsi név eredeti tulajdonosa viszont már annál kacifántosabb eset. Az "eredeti" Rigó Jancsi amellett, hogy kiváló muzsikus, messze földön is neves cigányprímás volt, a női szívek húrjain brillírozott.

A híres, hegedűs amorózó 1858 augusztusában született Pákozdon, zenész famíliában, és állítólag nem is akármilyen felmenőktől: egyik nagyapja a helyi cigányok vajdája volt egykor. Ahogy az muzsikos családoknál lenni szokott, Jancsi is korán hangszert ragadott és már 5 évesen elkezdett kísérletezni a hegedűvel. Csakhogy a sok próbálkozásnak az lett a vége, hogy idővel kifogyott a húrokból. Mit volt mit tenni (húrok nélkül mégse lehet hegedülni), az iskolai készletből vett kölcsön, titokon. A dolog persze kiderült hamar, ám nem lett belőle nagy baj mégsem: az esperes úrral alkut kötöttek, ha Jancsi bocsánatot kér szépen, illőn, gyakorolhat a húrokon bátran. Tizenéves korára már komoly repertoárral büszkélkedhetett, hisz’ ha szüret volt, ha lakodalom, ha búcsú, Jancsi kivette részét a családi vállalkozásból, és húzta, cifrázta apja bandájával a forgatagban.

Egészen 12 esztendős koráig otthon tanulta hegedülés fortélyait, mígnem egy szép napon bekopogtatott az esperes úr (ki úgy látszik, igen szívén viselte a húrcsenő kis hegedűs sorsát), és felajánlotta, elviszi Jancsit Fehérvárra, a Magyar Király Kávéházban muzsikáló híres Simplicius Barcza Józsihoz, akit még maga a holland király, III. Vilmos is kitűntetett, vegye maga mellé a tehetséges fiúcskát. Maga mellé vette, és így aztán Jancsi évekig cipelte a cimbalmot, ahova csak mentek – és kötött életre szóló barátságot Ficsúrral, a cimbalmossal. A prímás látott talentumot bőven Jancsiban, tanítgatta, megmutatott neki minden fogást, trükköt, praktikát, köztük a legfontosabbat: fikarcnyit sem ér játéka, legyen az bármilyen virtuóz, ha nem teszi bele lelkét is a muzsikába.
Körbe-cigánymuzsikálták együtt az egész országot. A sok turné közepette, hogy, hogy nem, szerelem szökkent Barcza lánya, Mariska és a zenekarban immáron kontrázó Jancsi között. A prímás nem nézte valami jó szemmel a románcot, és ami azt illeti, szakmai féltékenység is gyötörte már egy ideje, hisz’ látszott, a tanítvány ezúttal (is) túl fogja szárnyalni mesterét. Amíg csak lehetett, igyekezett háttérbe szorítani Jancsit, kontrásnál előrébb sose jutott nála. Az önérzetes fiú – elvégre a vajda ős vére nem válik vízzé – egy szép napon úgy megelégelte a dolgot, hogy otthagyott csapot, papot, Mariskát, és elindult szerencsét próbálni, saját zenekart grundolni – benne Ficsúrral, a cimbalmossal, ki szintén vele tartott.
A szerelem azonban szerelem, mit neki a több napi járásnyi távolság. Jancsi és Mariska, fittyet hányva az atyai szigorra, lesz, ami lesz alapon, 1882-ben összeházasodtak. Rövidke időre ismét egy bandában húzta após és vej, de recsegett a hangulat nagyon, így aztán Jancsi útra kélt megint és a fővárosig meg sem állt. A Sugár út (ma Andrássy út) Reutter kávéháza lett főhadiszállása, melynek fekete táblája büszkén hirdette: itt muzsikál a pákozdi Rigó Jancsi és zenekara. Eközben Mariska, minden diplomáciai érzékét latba vetve, levélben igyekezett enyhíteni a zord apai szíven, béküljék meg végre az ifjú férjjel, de nem járt sok sikerrel, ha ment is, egyedül látogatott a szülőkhöz haza.
Jancsi tobzódott a budapesti életben, híre ment gyorsan bravúros játékának, és csak úgy bomlottak érte a női szívek. Pedig állítólag nem volt egy szép ember, ráadásul arcát himlő okozta hegek tarkították, ám ahogy ő nézni tudott… ahogy játszott… abba bele kellett szeretni, annyi szent.

Rigó Jancsi és zenekara, mikor úgy érezték, Budapest már kicsi nékik, felpakolták hangszereiket és nekiindultak a nagyvilágnak. Először Londonba mentek, majd az ottani sikereket megunva áttették székhelyük a francia fővárosba. A pákozdi fiú sorsa itt aztán végképp megpecsételődött. Ha eddig nem lett volna kellően híres figura, eztán már mindenki tudta, ki is az a Rigó Jancsi. Történt, hogy 1896-ban Jancsi és bandája éppen a párizsi Restaurant Paillardban játszotta a „Fekete szem éjszakája” című nótát, amikor is végzetesen összeakadt pillantása a belga származású Chimay herceg fiatal feleségének csillogó szemével (aki nem mellékesen egy amerikai milliomos leánya volt – és jóval fiatalabb férjénél). Kész passz, abban a minutumban egyszerre két házasságnak is lőttek…
Barcza Mariska és Rigó Jancsi válása a századfordulós Budapest legfőbb szenzációjának számított. Az akkori, magára valamit is adó „sztorimagazinok” hetekig cikkeztek róluk, még a Mikszáth Kálmán szerkesztette Országos Hírlap is beszámolt a válóper aktuális állásáról.
Miután mindenkinek sikerül elválnia attól, akitől illet, Clara és Jancsi végre összeházasodhatott. Majd 10évig sikerült kitartaniuk egymás mellett, jó nagy lábon élve – a rossznyelvek szerint nagyjából 8millió dollárt sikerült elherdálniuk cirka egy évtized alatt.
Végül Clara vetett véget az idillnek, és olaszországi útjuk során – bizonyára kalandos természet lévén – meglépett Nápolyban egy helyi pincérrel… majd, olasz vonalon maradva, hozzáment egy szállodaportáshoz. A tiszavirág életűnek bizonyuló harmadik nászával sikerült elérnie, hogy kitagadják örökségéből, így aztán, mire facéron maradt, nem volt már semmije sem, fotómodellként próbálta fenntartani magát, úgy ahogy.
Jancsi, az elhagyott, „búsképű lovag” évekig járta még Európát, és csupán 1910 környékén tért haza. Az összetört szívű, szintén elhagyott Mariska csak erre várt, lecsapott hamar ex-urára, de hiába volt minden csábítási kísérlet, Jancsi már nem tért vissza hozzá. Eztán mi történt, nem tudni már. A világhírű prímásnak nyoma veszett, tán 1928-ban halt meg, de hogy hol, nem tudni már. Van, ki szerint Fejér megyében és van, ki Amerikában vélte látni utoljára, amint elfeledve és szegényen bús magyar nótákat játszik Stradivariján.

Nevét ma leginkább a róla elnevezett sütemény őrzi. A fáma szerint Rigó Jancsink egy budapesti cukrászdában ezzel, de akkor még névtelen édességgel csábítgatta aktuális hódítását. Az üzlet vezetője, leleményes ember lévén, kapva kapott az alkalmon és kiváló PR-fogásként azon mód elnevezte Rigó Jancsiról rigójancsinak „alkotását”. Az ötlet bevált, a névválasztásnak köszönhetően hamarosan az egyik legnépszerűbb sütemény lett magyar földön, sőt, még határainkon túlra is eljutott a receptúra.

Sikerének titka számomra azért továbbra is talány. Netán valóban hódítani lehet vele?! Mindenesetre, én egy máktortánál alább nem adtam volna!

Agatha Christie ügyek (II.)

Az előző bejegyzés ott ért véget – roppant nagy izgalmak közepette – , hogy Agatha Christie-nek egy családi csatározás után nyoma veszett…

Komoly, országos kutatást indítottak megtalálására – traktorokkal, repülőkkel, kutyákkal, a megtalálónak jutalommal - az újságok címlapjai csak róla cikkeztek, mígnem, 11 nap elteltével, 1926. december 14-én egy Yorkshire-i hotelből telefonáltak, hogy másfél hete lakik náluk egy Mrs. Teresa Neele néven bejelentkezett nőszemély, aki nagyon úgy fest, mint az eltűntnek nyilvánított Agatha Christie. Mi történt valójában, azóta is sok spekuláció tárgya: amnézia, idegösszeroppanás, taktikázás, figyelemfelkeltés, reklámfogás…? Agatha sosem nyilatkozott róla, s aztán már másról se nagyon – a sajtó olyan csúnyán szétszedte az eltűnését követő időkben, hogy egy életre elment kedve és bizalma a nyilvánosságtól. Alig, hogy lecsengett a családi dráma, jött szépen az alkotói válság időszaka… Csak sógora hathatós noszogatásával tudott rajta felülkerekedni, és amolyan személyes győzelmeként megszületett legkedvesebb nyomozója, Miss Marple.

A házasságnak persze vége lett, de 1-2 évvel később, 1929-ban beütött az újabb szerelem, ami aztán már kitartott a végsőkig. 1929-ben, egy bagdadi régészeti expedíción ismerkedett meg második férjével, az akkor 24 esztendős, osztrák származású Max Edgar Lucian Mallowannel, akivel egy évre rá holtomiglan, holtodiglan, össze is házasodtak. Innentől kezdve Agatha rendszeresen részt vett közel-kelti ásatásokon, utazott Nyugatról Keletre, Északról Délre és vissza. Ezeknek az utazásoknak, expedícióknak a hangulatát, milyenségét jó pár regényében kulisszaként fel is használta.

(Ez év március közepétől a londoni British Museumban megnézhetőek azok a 3000 éves elefántcsont faragványok, melyeket Max Mallowan és csapata, köztük felesége, Agatha Christie hathatós segítségével hozott felszínre az egykori Asszír Birodalom fővárosa, Nimrud romjai alól. A faragványok közül nem egyet maga Agatha kezelt le, igen sajátos módját alkalmazva az „állagmegóvásnak”: arckrémmel tisztogatta át a földből előkerült elefántcsont tárgyakat. Rossz nyelvek szerint Agatha folyton arckrémek, pakolások garmadával felszerelkezve jött-ment, ezekkel igyekezve szinten, szépen és ifjan tartani magát, elvégre mégiscsak 14 évvel volt idősebb férjénél. Ha nála bevált, az elefántcsontnak sem árthat. Nem is lett bajuk, sőt, állítólag csodás állapotban vannak… mindenesetre, ez a „krémes tonizálás” elég egyedi eljárásnak számít szakmai berkekben.)

A második világháború idejére Agatha visszatért a gyógyszertári laboratóriumok világába. Igazából a hírszerzésnél szerette volna hasznossá tenni magát mint fotós, ám arra nem volt mód, így maradt a patikusság. A Londont ért légitámadások és az állandó riadóztatások félelmében született meg két főhősének utolsó története, a Függyöny (Poirot) és a Szunnyadó gyilkosság (Miss Marple). A két könyv majd 30 évig pihent egy bankszéfben, végül 1975-ben, mikor Agatha már érezte, nem lesz több ereje egy újabb regényhez, döntött úgy, megjelenteti őket. A háború után folytatódott a dolgos munka, újabb utazásokkal és ásatásokkal tarkítva. Sorra jelentek meg Miss Marple és Hercule Poirot kalandjai, de a bűnügyi regények mellett az írónő romantikusabb vénája is szerephez jutott: Mary Westmacott álnéven 6 ilyen típusú könyvet írt 1956-ig bezárólag.

Rögtön a háború után, 1947-ben nagy megtiszteltetés érte: személyesen az anyakirálynő óhajára írhatott egy rádiójátékot, amit később aztán átdolgozott színdarabbá is. Ebből lett Az egérfogó. 1952. november 25-én került sor premierjére a londoni Ambassador’s Theatre-ben, és olyan nagy sikert aratott, hogy azóta is folyamatosan műsoron van - így aztán Agatha, a krimikirálynő titulus mellett, a leghosszabb ideje futó színházi darab szerzőjének járó elismerést is bezsebelhetné.

Az 1960-as évekre már igazi nevezetesség lett belőle: megválasztották a Detektívregény-írók Klubjának elnökévé, számos irodalmi díjjal tűntették ki, fényképe felkerült a Nemzeti Portrégaléria falára, sőt, még viaszszobrot is csináltak róla madame Tussaud’s panoptikumában. 1971-ben kapta élete legnagyobb elismerését: 1955 után másodjára is fogadta őt az angol királynő, és ha már ott volt, a Brit Birodalom lovagjává ütötte, csak ő Lord helyet Dame Agatha lett.

Élete utolsó éveiben már sokat betegeskedett. 1975-ben úgy döntött, elérkezett az idő, hogy Poirot utolsó esete napvilágra jöjjön. A Függöny sikere után Miss Marple Szunnyadó gyilkossága is elő került a széfből, de már nem volt idő annak átolvasására, az esetleges hibák és ellentmondások kijavítására. Egy combnyaktörés és egy szívroham után Agatha 1976. január 12-én egy megfázást követően, csendben hunyt el.

Két főhőse, csaknem "születésüktől" kezdve, a leghíresebb nyomozók Pantheonjának oszlopos tagja.

Miss Marple-t gyakran azonosítják az írónővel, s biztos akadt egy-két hasonlóság köztük, lényegében (pl. életmódjuk) igen eltérőek voltak. Miss Marple alakját, Agatha saját bevallása szerint, nagymamájáról és az ő ealingi barátnőiről mintázta.

Miss Marple vagy 10 évvel volt fiatalabb Poirot-nál. Először egy novellában tűnt fel, A Kedd Esti Klubban, pár évvel később pedig már saját regénye volt, a Gyilkosság a paplakban. Agatha az Életem című önéletrajzi könyvében a következőket írta Miss Marple kapcsán: „Miss Marple olyan gyorsan fészkelte be magát az életembe, hogy érkezését alig vettem észre. Hat rövid történetet írtam egy magazin számára, és mindegyik történetben más-más figura volt a kis faluban játszódó bűnügy főszereplője. A sort Miss Jane Marple kezdte, akinek az alakját nagyanyám ealingi barátnőiről mintáztam, azokról az idős hölgyekről, akikkel gyerekkoromban gyakran találkoztam. És volt egy közös vonása nagyanyámmal is, aki előre megérzett bizonyos dolgokat, és ijedten figyeltük, ahogy beválnak a legsötétebb jóslatai is… Valószínűleg Miss Marple azért született meg, mert nagy örömöt okozott nekem Caroline, Dr. Sheppard nővérének megformálása Az Ackroyd-gyilkosság-ban. Abban a könyvben ő volt e kedvenc szereplőm: egy savanyú, de kíváncsiskodó vénlány, aki beleüti az orrát mindenbe, aki mindent tud, és mindent meghall.” Miss Marple figurájának „véglegesítését” csak ösztönözte, hogy az Ackroyd-gyilkosság akkori színpadi változatából kihúzták a vénkisasszony Caroline-t, de helyette beiktattak egy fiatalabb nőszemélyt a történetbe. Agatha fájlalta ezt nagyon, s úgy döntött, juszt is megadja a tiszteletet az idős hölgyeknek… és ebből az elhatározásból született meg aztán az írónő kedvenc karaktere, Miss Marple.

A St. Mary Meads-i vénkisasszony hamar kiütötte a nyeregből a jóval korábban fogant kis belgát, Hercule Poirot-t. A detektív az 1910-es évek derekán írt, de csak 1920-ban publikált A titokzatos Styles-i eset felderítésével lépett színre, és aztán még vagy 32 másik regényben és vagy 54 novellában tűnt fel. Számos ügylete dacára Agatha nem igazán kedvelte a tojásfejű köpcöst a szürke agysejtjeivel, sőt, majd hogy herótot nem kapott tőle… Ez biztos megesik olykor az író néppel: Sir Arthur Connan Doyle Sherlock Holmest unta már nagyon, szépen el is bánt vele végül… (aztán felélesztette). A mi Agathank valamivel kegyesebb volt ugyan, de Poirot-nak végül mégiscsak vége lett. Nem is akármilyen. Miután utolsó esete, a Függöny című, 1975-ben megjelent, a New York Times nekrológgal emlékezett meg a neves detektív haláláról, mégpedig a címlapon! Hercule Poirot volt az egyetlen olyan kitalált figura, akit ilyen megtiszteltetés ért – igaz, posztumusz: „Angliában elhunyt Hercule Poirot, a nemzetközileg is híres belga származású nyomozó. Életkora ismeretlen volt…” Poirot „szakértők” kalkulációja szerint a belga detektív, utolsó bevetésekor, minimum 100 éves volt már… Ez a kis malőr abból fakadt, hogy a kis belga figurája már eleve középkorúnak született. Első kalandjakor, mikor 1916-ban átkelt a csatornán és belecsöppent a titokzatos styles-i esetbe, 62 éves volt már. Az idő vas foga pedig őt sem kímélte, igaz, nagyon vigyázott arra, hogy haja és híres dísze, bajszocskája, mindig épp’ oly ébenfekete legyen, mint volt ifjú korában. Agatha bosszankodott is eleget, amiért nem volt előbbre látó, s vetette papírra a kezdet kezdetén kissé ifjabb formában belgáját. A két főhős soha nem szerepelt együtt egy történetben. Agatha tartott attól, hogy Poirot egója nem viselné el, ha valaki folyton belekotyogna munkájába, tanácsokat adna, ott bóklászna körülötte a tetthelyen, félt, hogy a végén nagy összeveszés lenne belőle, s a szürke agysejtjeire oly büszke belga még vérig sértené St. Mary Meads büszkeségét.

Így aztán ment mindenki a maga útján, a saját módszerei szerint, ki az Antillákra, vidéki kastélyokba, ki pedig nílusi hajókázásra, Bagdadba, a francia Riviérára...

Agatha Christie ügyek

Elkapott az Agatha Christie-láz. Állítólag, az erre hajlamos emberek zöme hamar, középiskolás korában átesik ezen, akkor elolvas tőle mindent, s élete hátralévő részére ezt legalább letudhatja. Én is a gimnáziumba kezdtem az "ismerkedést", a Macska a galambok közt című könyvvel, és utána gyorsan el is olvastam még vagy 4-5 másikat, de aztán egy nagyon hosszú szünet következett... Tavaly tavasszal viszont megindult a lavina: járom az antikváriumokat, ügyeskedem a könyvesboltban, karikázom a tévéműsorban. Gyors egymás utánban most is csak 4-5 könyvig tart a lendület, de ha nincs kéznél ez az adag, komoly elvonási tünetek jelentkezhetnek. A porciót letudva aztán nyugalmi időszak jő megint, van kedv végre mást is olvasni, nem szippant magába napokig a Christie-féle világ.

Mi váltja ki ezeket a „rohamokat”, még nem sikerült megfejtenem. Alapjáraton ódzkodom a félelmes izgalmakra, rejtélyekre, rettegésre apelláló műfajoktól. Kellően élénk az én fantáziám külső segedelem nélküli és néha még híradót is nézek, nem kell nekem könyv/film ahhoz, hogy borzongjak. Krimi tekintetében nekem igazából ez is volna max. Ez és a Columbo. Ami ennél akciódúsabb, véresebb, sejtelmesebb, azt már köszönöm nem kérem. Agatha Christie-t nem is a bűnügyek miatt olvasom, a miliő az, amit igazán szeretek: a két háború közti és utáni Anglia, furcsa kis szokásaival, szertartásaival, társadalmi berendezkedésével. Így aztán nem is igazán zaklat fel, amit kritikusai váltig állítanak, hogy idővel nagyon egy kaptafára megy a logika, könnyen kitalálható, ki is a hunyó, hogy az írónő visszafelé írta történeteit: előbb megvolt az akció, s csak utána vezette le, vajon miért is tették el az áldozatot láb alól és ki lehet a legkevésbé gyanús gyanúsított. Legyen így. De az azért tény, hogy a Biblia után Agatha Christie könyvei a legkelendőbbek még mindig, se szeri se száma művei különféle feldolgozásának és ő jegyzi a színháztörténet leghosszabb ideje (1952. november 25.) óta futó színdarabját, Az egérfogót is. Az írónő, élete 86 éve alatt vagy 80 regényt, majd 150 kisregényt és 15 színpadi művet tett le az asztalra. Járatos volt méregkeverésben, betegápolásban, régészetben, utazásban, az angliai közép- és felsőosztály köreiben, szokásaiban.

121 éve, 1890. szeptember 15-én született Agatha Mary Clarissa Miller néven az angliai Torquay városában, az ország délnyugati tengerpartján. Édesanyja angol, édesapja amerikai származású bróker volt, akiknek ekkor már volt egy 11 esztendős lányuk, Margaret, és egy 10éves fiacskájuk, Louis Montant. A famíliai az anyagi és az apuka egészségügyi gondjai miatt 1897-ben átköltözött Franciaországba. Agatha itt kezdte meg igencsak rendhagyó mód tanulmányait: iskolába csak hébe-hóba járt, a szülők sajátos nevelési elveket vallottak s jobbnak látták, ha a legkisebb gyermekük inkább az ő segedelmükkel készül fel a nagybetűs életre. Franciául hallás után azért kiválóan megtanult, s járt zongorára és énekre is külön, amikben ugyan nagy talentumnak mutatkozott, csak hát a félőssége elejét vette, hogy isten adta tehetségét a nagyvilág is élvezhesse. Pár év elteltével visszatértek a ködös Albionba, ám nem sokkal később, 1901-ben meghalt az apuka. A testvérek ekkora már kirepültek a családi fészekből, anya és lány kettecskén maradt, s végre gondtalan élvezhették az életet, utaztak amennyit csak lehetett. Agatha utazási szenvedélye később sem hagyott alább, a kalandozások során szerzett élményeit, ismereteit sorra beleszőtte írásaiba is.

1912-ben aztán beköszöntött a nagy szerelem – több kis liezon és lánykérés után - Archie Christie, a Királyi Légierő hivatásos pilótája személyében. Két évvel később, 1914 Karácsonyán lett a viharos románcból frigy (Archie külön engedéllyel térhetett csak haza a frontról, s a nász után már repült is vissza Franciaországba). Míg férje a hadban szolgált, Agatha is tette a jó honleányok dolgát, nővérként majd gyógyszertári labormunkásként dolgozott a háború alatt, így ismerkedett meg a később igencsak hasznosnak bizonyuló méregkeverési eljárásokkal.

Már kislányként roppant élénk fantáziáról tett tanúbizonyságot, nővéréhez hasonlóan verseket, novellákat írogatott (egyik még meg is jelent a helyi lapok valamelyikében - a villamos pálya Ealinge vezetése ellen emelt szót), s még kislányként fogadást kötöttek, hogy egyszer majd megírnak egy detektívregényt. Agatha a magáét a háború alatt el is kezdte, de csak 1920-ra lett belőle, a Titokzatos Styles-i eset címen, benne a frissen debütáló, nagybajuszú, tojásfejű Hercules Poirot-val.

Az ifjú házasélet kellemesen csordogált, igaz, roppant szerény körülmények között. 1919-ben megszületett Agatha egyetlen gyermeke, Rosalind Margaret Clarissa, rá egy évre, nagy nehezen és potom pénzért, akadt kiadó első detektívregényére, s már készülődőben volt a következő könyve is, A titkos ellenfél, amitől végre beindult a szekér, és az utána sorra megjelenő könyvekkel végre eljött a várva várt jólét. Az írói és anyagi sikerekkel parallel laposodott a családi boldogság, egészen addig, míg 1926-ban meg nem halt Agatha édesanyja, majd rá nem sokkal - különleges érzékkel - Archie be nem jelentette: talált valakit (Nancy Neele), szerelmes, el akar válni… A házastársi perpatvart követő 11 nap máig kész talány! Az akkor már ünnepelt krimi szerző, kinek világhírt hozó könyve, Az Ackroyd-gyilkosság, épp’ csak megjelent (s vitték, mint a cukrot), egyszerűen fogta magát, bepattant kocsijába, s éjnek évadján eltűnt. Nem látta, nem hallott róla senki sem. Hagyott ugyan egy rövidke üzenetet titkárnőjének, hogy Yorkshire-ba utazott, de másnap reggel üresen találták autóját, s neki hűlt helye volt…

(A bejegyzés hossza miatt itt most megszakítom az izgalmas beszámolót, de mindenképpen folytatni fogom, és Agatha előkerül, rendben, épségben, ígérem.)

Színház: PanoDráma - Szóról szóra

Bevallom, olykor örülnék egy kis elefántcsont toronynak/ lakatlan szigetnek/ felhőpalotának, ahol minden úgy van, ahogy lennie kell és harapni lehet a harmóniát. Visszakívánkozok évtizedekre messze, mikor még nem terjedtek ilyen gyorsan a hírek – bár kevesebb információval kellene megküzdeni nap, mint nap. Így aztán előfordul (nem dicsőség), hogy napokig kerülöm a híradásokat… De csakis önvédelemből, hogy aztán ne álmodjak annyi rosszat, ne képzeljem bele magam abba a sok szörnyűségbe, amikről a hírek zöme beszámol, és ne kattogjon folyton azon agyam, hogy vajon mit élhettek át szegények? vajon most mi lehet velük? vajon túljutnak-e ezen valaha is? vajon…? vajon...? vajon...
A struccpolitika persze nem megoldás, mert muszáj odafigyelni a nagyvilágra... és megváltani ugyan nem lehet, de ha sokan figyelnek, tán többen megértik, mi, mikor és miért történik és miért nem szabadna, hogy így legyen.

Március 10-én, csütörtökön lesz a Trafóban a PanoDráma: Szóról szóra című dokumentum-drámájának bemutatója, egy igencsak kényes témát feszegető, gyakran még önmagunkban is tabuként kezelt kérdésekkel szembesítő előadás. A darab az elmúlt évek romagyilkosságainak kérdéskörét dolgozza fel (audio)vizuális és lejegyzett – bő 60 órányi – szöveges interjúk alapján. Az előadás a támadássorozat tényeiből kiindulva vizsgálja a magyarországi többségi társadalom reakciót és felelősségét a mai hazai légkör kialakításában. A statisztikák alapján a gyilkosságokat ugyan egyértelműen elítéli a magyarországi fehér lakosság 90%-a, mégis több mutató szerint ugyanezen csoport 95%-a kisebb-nagyobb mértékben rasszista, ha a cigányokról van szó…
Az előadás különlegességét, a témaválasztáson és megközelítésén túl, az adja, hogy a darab szövegének összeállításakor a Magyarországon eddig még nem alkalmazott ún. verbatim technikát alkalmazták, így csakis eredeti szövegek hangzanak el, mindenféle stilizálás és átírás nélkül.

A bemutató most csütörtökön lesz 20.00 órakor és utána még péntek és szombat este egy-egy előadás, szintén 20.00 órakor a Trafóban.
A jegyeket a helyszínen illetve online lehet megváltani. A jegyárak: 1500Ft/ 1200 Ft (diák) és 10 fő felett 25%-os kedvezmény jár.

Az előadás trailerét itt lehet megnézni: http://www.youtube.com/watch?v=M-1bkMyIsn4

Itt pedig egy részlet a darabból: http://www.youtube.com/watch?v=_h9qJFIEbmY

Facebookon pedig itt érhető el: http://www.facebook.com/event.php?eid=192235057463546

Fontos és sajnos nagyon is aktuális darab. Jó volna, ha minél többen eljönnének és megnéznék.

SZÍNLAP:
Előadják: Bánki Gergely, Feuer Yvette, Mihaela Michailov, Orsós Róbert, Ördög Tamás, Schermann Márta, David Schwartz, Szamosi Zsófia, Urbanovits Krisztina
Dramaturgia: Bíró Dénes, Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna
Világítástervező: Vida Zoltán
Koncepció és a próbákat vezeti: Lengyel Anna

www.panodramaplays.blogspot.com

"Itt a farsang, áll a bál..."

Óvodásként, kisiskolásként mindig nagyon izgatottan vártam a farsangot. Hosszasan terveztem, jó előre kigondoltam, barátnőkkel leegyeztettem, minek öltözzek éppen, és milyen legyen hozzá jelmezem. Természetesen, csakis olyan ötletek jöhetettek számításba, amihez pörgős szoknya és kopogós cipő is dukált. Így voltam én királylány, néptáncos, balerina, Mary Poppins stb.. és életem legelső olyan farsangján (óvodai „mini” csoport), amire már emlékszem is... kisegér. Nem az én ötletem volt, Anyukám szerezte dolgozójából a szürke hacukát, és hozzá a kényelmetlen egér-maszkot... kifejezetten előnytelen volt, durcáskodtam is miatta nagyon. Biztos e kellemtelenségből okulva döntöttem aztán úgy, jobb, ha magam veszem kézbe az ügyet, s találom ki, mikor mi legyek – miben is illegjek roppant elegánsan és nagylányosan a magam 4/5/6/7/8/9/10 esztendejével. Tény, hogy a gondosan felépített imázs, amint kezdetét vette a zizifűző-, fánkevő-, seprűtáncoltató, székfoglaló verseny és társai, szertefoszlott hamar...

18 év elteltével most újra belevetem magam a farsangi forgatagba.
Nem kispályázom, egyenesen Velencéig megyek (nem kirándulóként és nem is szórakozásból, de jó lesz biztosan így is). Egyszer már jártam ott, és azon kívül, hogy „no igen, milyen szép, mennyi gyönyörű épület.. és tényleg, ezek a házak a vízben állnak!” leginkább az maradt meg bennem, micsoda irdatlan nagy itt a tömeg. Pedig nem is volt még csúcsidő, csak egy egyszerű, április eleji hétfő... Képzelem, most mi lesz! Majd minden galambra jutni fog egy turista... Nem baj, attól még (vagy ettől?) Velence az Velence, és pont a karnevál az egyik fő nevezetessége.
A télűző forgatagnak több ezer éves hagyományai vannak errefelé, egészen az antik rómaiak Saturnalia- és Lupercalia-, valamint a görögök Dionüszosz-ünnepéig visszavezethetően, amire aztán – látva, hogy a pogány tavaszváró láz sehogy sem hagy alább – az egyház szépen ráültette a maga „hagyományát” – egye fene, ha ez kell a népnek, hát a karácsony és nagyböjt közöttipár hétben mulassék csak, élje fel készleteit, mielőtt az megromolna.
Erre a keresztény tartalomra utal a karnevál szó eredeti jelentése is, ami a középkori latin carne levare, „ a hús elhagyása” kifejezésből alakult ki. (A mi, ugyanezt az időszakot jelölő farsang szavunk állítólag az osztrák Fasching vagy netalán a német Fastnacht szavakból származhat, mindkettő a „böjt előestéjére” utal.)

A leghíresebb európai farsangolás, a velencei karnevál első írásos említése 1094-ből származik, tudatva, hogy Vitale Falier dózse volt oly' kegyes, és engedélyezte népének eme vidámságot.
Az itteniek különben is szerettek ünnepelni, apropó meg akadt számos: a mediterrán térség félelmetes tengeri hatalmaként a városállam győzelmet győzelemre halmozott (egy ideig), amiről aztán illett méltóképpen megemlékezni is – miként máshogy, mint fényűző bálokkal, evészettel, ivászattal, tánccal, mulatsággal. Így aztán nemegyszer ünnepbe ért az ünnep, és egész éven át ment a mulatozás.
A maskarázás számtalan visszaélésre adott lehetőséget, hisz' végre tökéletes inkognitóban lehetett rosszalkodni, karddal hadonászni, szerencsejátékot űzni (és a hitelezők elől ismeretlen meglépni), jól odamondogatni, pajzánkodni (Casanova karrierje is innen indult anno). Ezek elkerülésére annyi törvényt hoztak, amennyit csak bírtak, hogy aztán a város apraja-nagyja sorra megszegje valamennyit. Az egyik ilyen rendelkezés az elsőre ártalmatlannak tűnő tojásdobálást szerette volna betiltani. A tojáshajigálás a férfiak szórakozása volt, célpontjai pedig a város utcáin grasszáló/gondolázó, díszes hölgyemények, akik, ha rózsavízzel töltött tojással céloztak rájuk, akkor szépnek, ha záptojással, akkor csúnyának találtattak. A bűzös bombák (illetve az így kinyilvánított negatív kritika) miatt hamar panasz érkezett a város vezetőségéhez, akik elébb betiltották a bókolás e félreérthetetlen módját, teljesen hasztalan, majd inkább védőhálókat szereltettek fel, ezzel óvva az ünneplő asszonynépet.

A heteken át tartó karnevál csúcspontja a böjti időszak előtti utolsó három napra esett. Ilyenkor rendezték a legnagyobb bálokat, léptek színre a legmerészebb mutatványosok, kötéltáncosok, és kaszaboltak halálra mindenféle állatokat. Ezek annyira kegyetlen „játékok” voltak, hogy inkább csak sebtiben részletezném... lényeg a lényeg, jó pár disznó, macska, liba, bika (és ki tudja, még mi minden) múlt ki egy-egy jópofának szánt megmérettetésben. Az egyik ilyen állatáldozatokkal is járó szeánsz (a Szent Márk tér kellős közepén lenyakaztak egy bikát és 12 disznót) Velence egyik fontos diadaláról emlékezett meg: 1162-ben a város legyőzte és tömlöcbe vetette a császárhű Ulrico pátriárkát és 12 szövetségesét, akik összeesküvést szőttek a köztársaságukhoz ragaszkodó velenceiek ellen. Szabadulásáért cserébe a pátriárkát arra kötelezték, hogy minden évben 12 kosár kenyeret, 12 disznót és egy bikát küldjön Velencének. A mutatvány esetében a bika jelképezte a legyőzött Ulricot, a 12 disznó pedig a szövetségeseit. Idővel egyszerűsítettek a koreográfián, a disznókról lemondtak és szimpla bikafuttatássá szelídült a mutatvány: a város szűk sikátorain át álarcos polgárok hada kergette a bikát, a bika meg azt, ki épp elé keveredett (így picit kiegyenlítettebb volt mégis a mérkőzés), majd a futam végeztével, egy elegáns mozdulattal leszúrták a már amúgy is holtfáradt állatot...
A karneváli tobzódás a XVIII. századra teljesedett ki igazán, messzi országokból is özönlöttek ide az álarc nyújtotta biztosból kalandokra vágyó nemesek és nemtelenek. Akkora volt a tavaszváró felfordulás iránti igény, hogy amikor 1789-ben, a karneváli időszak kellős közepén meghalt az éppen soros dózse, napokig titkolták halálhírét, nehogy még ez árnyékot vessen a mulatozók jó kedvére.

A mai karneválok már csak halovány utánérzései a régi évszázadok farsangolásainak. Mint sok mindennek, ennek is Napóleon az oka, aki, amint módja akadt rá, betiltatta a már több száz éves hagyományokkal bíró bűnös/szennyes/erkölcstelen/élvhajhász stb. örömünnepet. Később a Habsburgok megpróbálták feléleszteni a hajdani karneváli hangulatot, Ferenc József maga is járt ott, igaz, álruhában, biztos minőségellenőrizni és tesztelni, de már semmi sem volt a régi.

Jó pár évtizeddel később, Mussolini hatalomra kerülésével végképp lőttek az egésznek, a karneválnak (újfent) befellegzett. Cirka ötven év kellett ahhoz, hogy a helyiek felfedezzék, micsoda turisztikai lehetőség rejlik az álarcoskodásban. Szereztek pár jó szponzort, mellé állami támogatást és 1979-től "elevenítgetik" a régi szokást. Velence újra a karneválok fővárosa lett, a régi-új attrakció tömegével vonzza a világ minden tájáról érkező, a „velenceiség” illúzióját kergető turisták hadát – mondhatni, az ötlet bevált, ha csak kulisszáiban is, de van megint velencei télbúcsúztatás, farsangolás.

Én ugyan tele vagyok szkepszissel, kicsit botcsinálta így látatlan ez az egész hagyományosdi, de odaérkezve már biztosan pozitív leszek, nyitott és érdeklődő.
Azt hallottam, isteni finomságokat árulnak ott ilyenkor, és hogy ki arra jár, feltétlen kóstolja meg a grappától részeges-mazsolás, velencei farsangi fánkot, a fritolet

Majd referálok!