zsebró
ínyenc kalandozások, kis színesek, kultúrtörténeti históriák, anekdoták, történelmi limonádék, pletykák
2013. június 7., péntek
Jane Austen örök
2012. december 22., szombat
A bejgli
Az iromány megjelent a Mon Chi Chic magazin decemberi számában is.
2012. december 18., kedd
A diótörő
Az írás megjelent a Mon Chi Chic magazinban decemberi számában is.
2012. augusztus 25., szombat
Eper, citrom, pisztácia, vanília, puncs, csokoládé…
A fagylalt története
Az irományt elolvashatjátok itt is, sok-sok képpel és megannyi más széppel körítve.
Noha a kimérten adagolt fagylalt varázsa vitathatatlanul nagyobb volt, a fagyizásokat azért mind a mai napig - bőven túl a 6. életéven - képes körbelengni egyfajta különleges, már-már nosztalgikus hangulat. Mert a fagylaltban igenis van valami békebeli, más nem, a sok gyerekkori emlék miatt.
A kőkorszakban jégbarlangok szolgáltak hűtőszekrény gyanánt, később pedig, i.e. 3000 körül az egyiptomiak és a mezopotámiaiak is hópincéket építettek, melyek aljára jeget tettek. Jegük pedig onnan volt, – és ez a i. e. 1140 tájáról már tudvalevő -, hogy komoly jég- és hókereskedelem folyt a Földközi-tenger mentén. Az egyiptomi falfestmények tanúsága szerint a hűtésnek egy másik bevett módja a víz agyag edények falán keresztül történő párologtatás volt, aminek hatását óriási legyezőkkel is fokozták, így élénkítve a légáramlást. Indiában a Föld erős északi kisugárzását aknázták ki: derült éjszakákon lapos agyagedényekben vizet helyeztek ki a háztetőkre vagy szalmával bélelt gödrökbe, így ha derült maradt az idő, a páratartalom pedig alacsony, akkor még az is megeshetett, hogy reggelre vékony jéghártya képződött a kitett víz felszínén.
2012. március 11., vasárnap
Disznótoros
Falun élő és a régi hagyományokat még tartó rokonságomnak hála sok nagycsaládi összejövetelre van nálunk alkalom, hisz’ nem csupán a klasszikus, nagy ünnepekkor, Karácsonykor és Húsvétkor jövünk össze, hanem névnapra, búcsúkra is nagyszüleim házába gyűlik a család, nem beszélve a komolyabb, sok embert kívánó munkálatokról, a szüretről és a disznóvágásról. Így aztán életem első 25évében szinte valamennyi ilyen véres megmozduláson ott voltam, hol kisebb, hol nagyobb részt vállalva a feladatokból. Noha mélységesen megrázott, hogy egy állat meggyilkolása okán találkozunk, ezen, a „piszkos munka” letudtával – amit igyekeztem átaludni vagy legalábbis nem meg hallani, látni – azért hamar túltettem magam, és amint felismerhetetlen állapotba került a disznó, csatlakoztam a toros csapathoz: vágtam, kevertem, ízesítettem, kóstoltam, töltöttem.
Felettébb élveztem. Ráadásul gyerekként, az itt szerzett tudásom kuriózumnak számított osztálytársaim körében, és persze készségesen igyekeztem is felvilágosítani minden érdeklődőt, mi miből és hogyan is készül, aminek az lett a vége, hogy menzás asztaltársaságomból mindenki otthagyta a hurkát, engem pedig megfedett tanítónőm, amiért annyit csacsogok…
Noha térdig járunk már a nagyböjtben és ilyenkor nem igazán ildomos húsos témákkal előrukkolni, következzék egy rövidke beszámoló, miként is zajlottak mifelénk a disznóvágások:
Hagyományosan kétszer köszöntött egy évben vészkorszak a disznókra: Szent András napjától Szent Tamásig terjedően (november 30. – december 21.) és vízkereszttől a nagyböjt kezdetéig. Ennek fölöttébb praktikus okai voltak: frizsider híján az időjáráshoz kellett alkalmazkodni és nagy hideghez időzíteni a munkát, nehogy időnek előtte megromoljon a friss hús – aztán már a füstöléssel, sózással, abálással, zsírban eltevéssel ki lehetett húzni a következő András napig is a készlettel. Másrészt viszont, tavasszal megkezdődtek a földi munkálatok is - metszés, ásás, kapálás, szántás, boronálás, vetés, aratás, szüretelés – így a rokonságot összecsődíteni sem lett volna egyszerű.
Régen amúgy is megvolt mindennek a maga ideje, amihez, az egyszerűség kedvéért jó volt alkalmazkodni.
A disznóvágás látványos része egy nap alatt lemegy, de a háziak már napokkal előtte nekilátnak készülődni: edényeket tisztítani, késeket fenni, szomszédságot, rokonságot összeszervezni, fűszereket, hagymát, tartalék belet beszerezni stb.
A disznótor napján már korán reggel, még mielőtt a nap felkelt és a disznó gyanút fogott volna szokásos reggelijének elmaradása okán (különben a disznók e nélkül is megérzik, hogy valami bajos készülődik), összegyűltek a disznóölők és mindenek előtt áldomást ittak a test-test elleni harc sikerére. (Nagyszüleim a „minél nagyobb, annál jobb” elvet képviselték, így aztán a több mázsás állat lebirkózása igazi, férfinak való munka volt, az ősi vadászösztönöket felébresztő csapatjáték.) A szakmunkát végző bölléren kívül ilyenkor elkélt a fél rokonság segítsége is: minden disznólábra 2-2 ember plusz még fogni, ott, ahol kell. A nem éppen fair küzdelem végeredménye garantált volt (bár lehet hallani olyan rémtörténeteket is, mikor emberáldozat is esett), a disznó – heroikus küzdelmek után – kiontotta lelkét és drága vérét egy arra a célra kerített lábosba, hogy abból aztán véres hurka legyen (nálunk a sült vér készítése tízóraira nem dívott, a vér kizárólag a hurkát ízesítette).
Ha ezzel megvoltak, kezdődhetett a pörkölés, ami régen szalmával, majd a technika fejlődésének köszönhetően gázzal történt, ezt követően pedig a pörkölt, kormos tetem lecsutakolása és felnyitása – ennek szintén több iskolája volt, attól függően, melyik részét nevezték ki priornak, aszerint vágták kettébe a disznót.
A szabadtéri munkálatoknak ezennel vége is volt, a disznó feldolgozására már az asztal mellett került sor kint a garázsban, az egykori pajtában, kocsiszínben, nyári konyhában – kinek mi volt. Itt, ezen a ponton nassolásra is volt mód: a frissen pörkölt disznóbőrt eszegethetett, kinek ahhoz szottyant kedve – ami pedig megmaradt belőle, ment a disznósajtba.
Az asszonynép mindeközben a konyhában serénykedett és készítette elő a további munkálatok kellékeit (belet, rizst, zsemlét a hurkák, kolbászok töltéséhez, illetve azon mód elkezdte feldolgozni a frissen érkezett belsőségeket: vért sütött vagy májat resztelt (tája válogatta, mi májasak voltunk).
Kint a munkaasztalnál sorra váltották egymást a különféle műveletek: húsok szétválogatása, a háj felkockázása a töpörtyűhöz és a zsírhoz (ez egyben remek kézápoló munka is volt, csak nagyon kellett vigyázni a konyhai balesetek miatt, mert a zsíros kés könnyen megszaladt), belek tisztítása, hurka- és kolbásztöltelékek bekeverése, töltése. Közben pedig egy másik osztag azon dolgozott, hogy az eltevésre szánt húsokat tartósítsa: sózta, pácolta, abálta őket, a hurkákat, disznósajtot kifőzte, a kolbászokat a füstölőbe tette.
A reggeltől estig tartó munkát azért kétszer megszakították, hogy szépen terített asztalnál is egyenek: egy ütős tízórait (vért, májat) és egy kései ebédet (sült húst, toros káposztát).
Az érdemi munka, a disznótetem eltüntetésének végeztével a háziakra jó pár feladat várt még: illet kóstolót összeállítani és hazaküldeni a segédkezőkkel, el kellett alaposan tisztítani és pakolni mindent, ráadásul régen még számolni kellett a környékbéli gyerekhaddal is, akik, megszimatolván, aznap hol hullt el disznó, álruhát öltöttek és nyakukba vették a falut, hogy pár falatot kunyeráljanak (Anyukám még maskarázott így).
Ha pedig mindezzel megvoltak, csak várni kellett, hogy beérjen a sok finomság: kolbász, szalonna és Húsvétra a sonka.
Egyre kevesebb háznál tartanak már disznót, így tán éppen ezért is, pár éve nagy divatja lett a látvány-disznóvágásnak, külön turisztikai programmá lépett elő, úgyhogy, ki kedvet kapott hozzá, akár ki is próbálhatja. Bár… szerintem az ízét, a sava-borsát a családi vonatkozás adja, az ilyenkor előkerülő régi történetek, ósdi pletykák, parázs viták a bél mennyisége, a fűszerezés mikéntje, a töltés sorrendje és más hasonlóan kényes kérdések fölött.
Sajnos pár éve nálunk sincs már disznó, így tor se – az elmúlt pár évben igencsak megfogyatkozott a disznóölő törzsgárda –, de szerencsére a szüret még működik, ősszel majd írok arról is.
2012. február 20., hétfő
"Farsang van, farsang van..." (II.)
A farsangi szezon utolsó napja. Farsangkeddként, madzaghagyókeddként is emlegették, hiszen ezen a napon volt utoljára lehetőség a madzagon lógó ételek (sonka, kolbász, szalonna) fogyasztására.
Természetesen ekkor is báloztak még egyet, hiszen innentől kezdve 40 napon át tiltva volt a tánc, a muzsika. Az esti összejövetel után, a több hetes farsangi heje-huja ünnepélyes lezárásaként bőgőtemetést tartottak, eltemették a telet. Ennek szertartása mindenütt más volt, akadt ahol szalmabábut égettek, másutt a földbe ásták el, de ahol netán folyó, patak is folyt, ott a vízbe lökték.
A húshagyó keddi vigadalom, bálostul, téltemetésestül viszont szigorúan csak éjfélig tarthatott, nehogy még véletlenül is, zajongva lépjenek át a nagyböjtbe.
Hamvazószerda
A nagyböjt kezdete, megemlékezés Jézus 40 napos böjtjéről, szenvedéseiről és haláláról.
1091-ben II. Orbán pápa elrendelte, hogy ezen a napon a papok az előző évben megszentelt barka hamujával keresztet rajzoljanak a hívők homlokára. Így, a hamuval hintés ősi jelképével szimbolizálták a vezeklést, a bűnbánatot. A néphit szerint praktikus okai is volt a hamuszórásnak: annak, aki hamvazódik, nem fog fájni a feje.
Egészen húsvétig nem szabadott mulatozni, bálozni. A lányok ilyenkor mellőzték a cicomát, dísztelen fekete vagy sötét ruhát hordtak. Ettől a naptól kezdve tilos volt bárminemű hús, zsiradék fogyasztása, sőt, jóllakni sem volt ildomos, és itt-ott előfordult olyan is, hogy napjában csupán egyszer étkeztek. Hogy még véletlenül se kerülhessen állati zsiradék a böjti ételekbe, a gazdasszonyok gondosan elmostak újra minden zsírosbödönt, hússütéshez használt tepsit, fazekat. Csak kenyeret, tésztaféléket, zöldségből, gyümölcsből készült ételeket ettek, és a paraszti konyhától idegen mód ebben a 40napban vajjal, növényi zsiradékkal főztek.
A hamvazószerdát is sokféleképpen emlegették még: szárazszerda, böjtfogószerda, böjtfőszerda
Torkos csütörtök
A sok éttermi kedvezménynek köszönhetően egyre nagyobb népszerűségnek örvend megint a torkos csütörtök intézménye, holott pár éve tévesen élesztették újjá a hamvazószerdát követő napon, mert nálunk, hagyományosan, egy héttel korábbra esett, a „farsang farkának” nyitánya volt. A közelgő nagyböjt előtt, az „inkább a has fakaggyon, mintsem az étel megmaraggyon" filozófia mentén ezen a napon bőségesen fogyasztottak húsos fogásokat, zsírban sült ételeket, köztük a farsang tán legjellegzetesebb nyalánkságát, a fánkot is. Ilyenkor még a mohóság, a torkosság felett is szemet hunytak.
A hamvazó szerda utánra átzsuppolt torkos csütörtök magyarázata a gazdaságosságban rejlik, miszerint, nem volna jó, ha a megmaradt, a böjt alatt már tiltott étkek a kukában landolnának (ételt különben sem dobunk ki), ezért most az egyszer, de csakis tudatos felhasználói megfontolásokból, még lehet egy jót enni, inni.
Ennek a napnak is többféle elnevezés volt: zabálócsütörtök, tobzócsütörtök, kövércsütörtök (Erdélyben), bodozúcsütörtök, csonka csütörtök, halottak húshagyata, halottak csetertekik
Hangolódáshoz ide kattintsatok.
2012. február 17., péntek
"Farsang van, farsang van..." (I.)
Ez az a röpke pár hete az évnek, amikor bárkiből bármi lehet: szuperhős, tündérhercegnő, királykisasszony… tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász.
Leginkább gyerek fejjel volt izgalmas ez a perspektíva, holott régen a nagyoknak is bőven tartogatott izgalmakat a farsangi időszak.
A pogány eredetű, az ókori rómaiak körében is komoly hagyományokkal bíró télbúcsúztató ünnepet mindenhol, ahol volt tél (=hó és hideg), ünnepelték: jelmezt öltöttek, mulatoztak, karneváloztak, telet temettek – és bizony, ledérkedtek. A bujaságnak teret engedő farsangi szokásokért az egyház haragudott is nagyon, volt, hogy meg is tiltotta a farsangolást, de betiltatnia igazán sosem sikerült. Az egyházi szigortól való félelemnél is nagyobb volt az emberekben a tavasz utáni vágy, úgyhogy hol sub rosa, csendesebben, hol nagy csinnadratta közepette szabadultak meg a komor téltől.
A vízkereszttől (január 6.) hamvazó szerdáig tartó karneváli időszak csúcspontja a „farsang farka” volt, a böjt kezdete előtti utolsó pár nap, amelyhez a legtöbb hagyomány és népszokás is kötődött.
Farsangvasárnap
Farsangkor egymást követték a bálok. Volt, hogy egy hétre több ilyen mulatság is esett, melyeket faluhelyen rendszerint a legények szerveztek. A kellemes időtöltés és táncolás mellett az állandó bálozásnak egy igen jelenetős és praktikus oka is volt: vőlegényt szerezni a leányzónak.
A farsang elsőszámú párválasztó szezonja volt az évnek, sőt, ha úgy jött ki a lépés, nagyböjt előtt még az esküvőt is megtartották, hiszen utána nem szabadott mulatozni, a húsvétot követően pedig már annyi dolog volt a földeken, hogy igencsak nehéz volt megfelelő időpontot találni a lakodalmazásra.
A fiatalok egymásra hangolásnak komoly koreográfiája volt: egyrészt erre szolgált a rengeteg bál, összejövetel, aztán ha a leányzónak végre megtetszett valaki, rokonok közbenjárásával bokrétát adott a kiszemelt férfiembernek. A jó partinak tűnő legények persze több csokrot is kaphattak egy szezonban, dönteni azonban illett, előbb-utóbb színt kellett vallani, amire legkésőbb farsangvasárnap (hamvazószerdát megelőző vasárnap) sort is kerítettek: emberünk kalapjára tűzte választottja cbokrétáját és úgy ment az aznapesti bálba.
Többféle névvel is illették még e napot: csonthagyóvasárnap, ötvenedvasárnap, sonkahagyóvasárnap, vővasárnap (mert az ifjú férj ezen a napon felesége családjának kontójára mulathatott), vajhagyóvasárnap (görög katolikusoknál ).
Farsanghétfő
Sokfelé ekkor tartották az asszonyfarsangot. Olyan ritka privilégiumokat biztosított e nap a nők számára, hogy méltán nevezhetjük a női emancipáció egyik előfutárának. Ilyenkor az asszonyok mentesültek mindenféle házimunka alól, férfiruhát ölthettek és férfiak módjára italozhattak, tivornyázhattak. Ott, ahol volt hegy és borospince, még arra is joguk volt, hogy birtokba vegyék a férfiak szentélyét, és egész álló nap a pincében iszogassanak, mulassanak. Ha pedig valaki hímnemű zavarni merészelte őket, vagy egyszerűen csak útjukba került, jégcsappal „megborotválták”, netán még gatyára is vetkőztették, aztán csúfolkodva szélnek eresztették.
(folytatása következik...)