Disznótoros

Elöljáróban leszögezem, szerintem ritka kegyetlen dolog a disznóvágás, nem kevés barbár elemmel megspékelve, a képes dokumentációk ismeretében soha nem is ennék húst, de…

Én anyai ágon a DISZNÓVÁGÓK CSALÁDJÁBA tartozom.

Falun élő és a régi hagyományokat még tartó rokonságomnak hála sok nagycsaládi összejövetelre van nálunk alkalom, hisz’ nem csupán a klasszikus, nagy ünnepekkor, Karácsonykor és Húsvétkor jövünk össze, hanem névnapra, búcsúkra is nagyszüleim házába gyűlik a család, nem beszélve a komolyabb, sok embert kívánó munkálatokról, a szüretről és a disznóvágásról. Így aztán életem első 25évében szinte valamennyi ilyen véres megmozduláson ott voltam, hol kisebb, hol nagyobb részt vállalva a feladatokból. Noha mélységesen megrázott, hogy egy állat meggyilkolása okán találkozunk, ezen, a „piszkos munka” letudtával – amit igyekeztem átaludni vagy legalábbis nem meg hallani, látni – azért hamar túltettem magam, és amint felismerhetetlen állapotba került a disznó, csatlakoztam a toros csapathoz: vágtam, kevertem, ízesítettem, kóstoltam, töltöttem.

Felettébb élveztem. Ráadásul gyerekként, az itt szerzett tudásom kuriózumnak számított osztálytársaim körében, és persze készségesen igyekeztem is felvilágosítani minden érdeklődőt, mi miből és hogyan is készül, aminek az lett a vége, hogy menzás asztaltársaságomból mindenki otthagyta a hurkát, engem pedig megfedett tanítónőm, amiért annyit csacsogok…

Noha térdig járunk már a nagyböjtben és ilyenkor nem igazán ildomos húsos témákkal előrukkolni, következzék egy rövidke beszámoló, miként is zajlottak mifelénk a disznóvágások:

Hagyományosan kétszer köszöntött egy évben vészkorszak a disznókra: Szent András napjától Szent Tamásig terjedően (november 30. – december 21.) és vízkereszttől a nagyböjt kezdetéig. Ennek fölöttébb praktikus okai voltak: frizsider híján az időjáráshoz kellett alkalmazkodni és nagy hideghez időzíteni a munkát, nehogy időnek előtte megromoljon a friss hús – aztán már a füstöléssel, sózással, abálással, zsírban eltevéssel ki lehetett húzni a következő András napig is a készlettel. Másrészt viszont, tavasszal megkezdődtek a földi munkálatok is - metszés, ásás, kapálás, szántás, boronálás, vetés, aratás, szüretelés – így a rokonságot összecsődíteni sem lett volna egyszerű.

Régen amúgy is megvolt mindennek a maga ideje, amihez, az egyszerűség kedvéért jó volt alkalmazkodni.

A disznóvágás látványos része egy nap alatt lemegy, de a háziak már napokkal előtte nekilátnak készülődni: edényeket tisztítani, késeket fenni, szomszédságot, rokonságot összeszervezni, fűszereket, hagymát, tartalék belet beszerezni stb.

A disznótor napján már korán reggel, még mielőtt a nap felkelt és a disznó gyanút fogott volna szokásos reggelijének elmaradása okán (különben a disznók e nélkül is megérzik, hogy valami bajos készülődik), összegyűltek a disznóölők és mindenek előtt áldomást ittak a test-test elleni harc sikerére. (Nagyszüleim a „minél nagyobb, annál jobb” elvet képviselték, így aztán a több mázsás állat lebirkózása igazi, férfinak való munka volt, az ősi vadászösztönöket felébresztő csapatjáték.) A szakmunkát végző bölléren kívül ilyenkor elkélt a fél rokonság segítsége is: minden disznólábra 2-2 ember plusz még fogni, ott, ahol kell. A nem éppen fair küzdelem végeredménye garantált volt (bár lehet hallani olyan rémtörténeteket is, mikor emberáldozat is esett), a disznó – heroikus küzdelmek után – kiontotta lelkét és drága vérét egy arra a célra kerített lábosba, hogy abból aztán véres hurka legyen (nálunk a sült vér készítése tízóraira nem dívott, a vér kizárólag a hurkát ízesítette).

Ha ezzel megvoltak, kezdődhetett a pörkölés, ami régen szalmával, majd a technika fejlődésének köszönhetően gázzal történt, ezt követően pedig a pörkölt, kormos tetem lecsutakolása és felnyitása – ennek szintén több iskolája volt, attól függően, melyik részét nevezték ki priornak, aszerint vágták kettébe a disznót.

A szabadtéri munkálatoknak ezennel vége is volt, a disznó feldolgozására már az asztal mellett került sor kint a garázsban, az egykori pajtában, kocsiszínben, nyári konyhában – kinek mi volt. Itt, ezen a ponton nassolásra is volt mód: a frissen pörkölt disznóbőrt eszegethetett, kinek ahhoz szottyant kedve – ami pedig megmaradt belőle, ment a disznósajtba.

Az asszonynép mindeközben a konyhában serénykedett és készítette elő a további munkálatok kellékeit (belet, rizst, zsemlét a hurkák, kolbászok töltéséhez, illetve azon mód elkezdte feldolgozni a frissen érkezett belsőségeket: vért sütött vagy májat resztelt (tája válogatta, mi májasak voltunk).

Kint a munkaasztalnál sorra váltották egymást a különféle műveletek: húsok szétválogatása, a háj felkockázása a töpörtyűhöz és a zsírhoz (ez egyben remek kézápoló munka is volt, csak nagyon kellett vigyázni a konyhai balesetek miatt, mert a zsíros kés könnyen megszaladt), belek tisztítása, hurka- és kolbásztöltelékek bekeverése, töltése. Közben pedig egy másik osztag azon dolgozott, hogy az eltevésre szánt húsokat tartósítsa: sózta, pácolta, abálta őket, a hurkákat, disznósajtot kifőzte, a kolbászokat a füstölőbe tette.

A reggeltől estig tartó munkát azért kétszer megszakították, hogy szépen terített asztalnál is egyenek: egy ütős tízórait (vért, májat) és egy kései ebédet (sült húst, toros káposztát).

Az érdemi munka, a disznótetem eltüntetésének végeztével a háziakra jó pár feladat várt még: illet kóstolót összeállítani és hazaküldeni a segédkezőkkel, el kellett alaposan tisztítani és pakolni mindent, ráadásul régen még számolni kellett a környékbéli gyerekhaddal is, akik, megszimatolván, aznap hol hullt el disznó, álruhát öltöttek és nyakukba vették a falut, hogy pár falatot kunyeráljanak (Anyukám még maskarázott így).

Ha pedig mindezzel megvoltak, csak várni kellett, hogy beérjen a sok finomság: kolbász, szalonna és Húsvétra a sonka.

Egyre kevesebb háznál tartanak már disznót, így tán éppen ezért is, pár éve nagy divatja lett a látvány-disznóvágásnak, külön turisztikai programmá lépett elő, úgyhogy, ki kedvet kapott hozzá, akár ki is próbálhatja. Bár… szerintem az ízét, a sava-borsát a családi vonatkozás adja, az ilyenkor előkerülő régi történetek, ósdi pletykák, parázs viták a bél mennyisége, a fűszerezés mikéntje, a töltés sorrendje és más hasonlóan kényes kérdések fölött.

Sajnos pár éve nálunk sincs már disznó, így tor se – az elmúlt pár évben igencsak megfogyatkozott a disznóölő törzsgárda –, de szerencsére a szüret még működik, ősszel majd írok arról is.

"Farsang van, farsang van..." (II.)

Íme a farsangi napsoróló vége:

Húshagyókedd

A farsangi szezon utolsó napja. Farsangkeddként, madzaghagyókeddként is emlegették, hiszen ezen a napon volt utoljára lehetőség a madzagon lógó ételek (sonka, kolbász, szalonna) fogyasztására.

Természetesen ekkor is báloztak még egyet, hiszen innentől kezdve 40 napon át tiltva volt a tánc, a muzsika. Az esti összejövetel után, a több hetes farsangi heje-huja ünnepélyes lezárásaként bőgőtemetést tartottak, eltemették a telet. Ennek szertartása mindenütt más volt, akadt ahol szalmabábut égettek, másutt a földbe ásták el, de ahol netán folyó, patak is folyt, ott a vízbe lökték.

A húshagyó keddi vigadalom, bálostul, téltemetésestül viszont szigorúan csak éjfélig tarthatott, nehogy még véletlenül is, zajongva lépjenek át a nagyböjtbe.

Hamvazószerda

A nagyböjt kezdete, megemlékezés Jézus 40 napos böjtjéről, szenvedéseiről és haláláról.

1091-ben II. Orbán pápa elrendelte, hogy ezen a napon a papok az előző évben megszentelt barka hamujával keresztet rajzoljanak a hívők homlokára. Így, a hamuval hintés ősi jelképével szimbolizálták a vezeklést, a bűnbánatot. A néphit szerint praktikus okai is volt a hamuszórásnak: annak, aki hamvazódik, nem fog fájni a feje.

Egészen húsvétig nem szabadott mulatozni, bálozni. A lányok ilyenkor mellőzték a cicomát, dísztelen fekete vagy sötét ruhát hordtak. Ettől a naptól kezdve tilos volt bárminemű hús, zsiradék fogyasztása, sőt, jóllakni sem volt ildomos, és itt-ott előfordult olyan is, hogy napjában csupán egyszer étkeztek. Hogy még véletlenül se kerülhessen állati zsiradék a böjti ételekbe, a gazdasszonyok gondosan elmostak újra minden zsírosbödönt, hússütéshez használt tepsit, fazekat. Csak kenyeret, tésztaféléket, zöldségből, gyümölcsből készült ételeket ettek, és a paraszti konyhától idegen mód ebben a 40napban vajjal, növényi zsiradékkal főztek.

A hamvazószerdát is sokféleképpen emlegették még: szárazszerda, böjtfogószerda, böjtfőszerda

Torkos csütörtök

A sok éttermi kedvezménynek köszönhetően egyre nagyobb népszerűségnek örvend megint a torkos csütörtök intézménye, holott pár éve tévesen élesztették újjá a hamvazószerdát követő napon, mert nálunk, hagyományosan, egy héttel korábbra esett, a „farsang farkának” nyitánya volt. A közelgő nagyböjt előtt, az „inkább a has fakaggyon, mintsem az étel megmaraggyon" filozófia mentén ezen a napon bőségesen fogyasztottak húsos fogásokat, zsírban sült ételeket, köztük a farsang tán legjellegzetesebb nyalánkságát, a fánkot is. Ilyenkor még a mohóság, a torkosság felett is szemet hunytak.

A hamvazó szerda utánra átzsuppolt torkos csütörtök magyarázata a gazdaságosságban rejlik, miszerint, nem volna jó, ha a megmaradt, a böjt alatt már tiltott étkek a kukában landolnának (ételt különben sem dobunk ki), ezért most az egyszer, de csakis tudatos felhasználói megfontolásokból, még lehet egy jót enni, inni.

Ennek a napnak is többféle elnevezés volt: zabálócsütörtök, tobzócsütörtök, kövércsütörtök (Erdélyben), bodozúcsütörtök, csonka csütörtök, halottak húshagyata, halottak csetertekik

Hangolódáshoz ide kattintsatok.

"Farsang van, farsang van..." (I.)

Ez az a röpke pár hete az évnek, amikor bárkiből bármi lehet: szuperhős, tündérhercegnő, királykisasszony… tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász.

Leginkább gyerek fejjel volt izgalmas ez a perspektíva, holott régen a nagyoknak is bőven tartogatott izgalmakat a farsangi időszak.

A pogány eredetű, az ókori rómaiak körében is komoly hagyományokkal bíró télbúcsúztató ünnepet mindenhol, ahol volt tél (=hó és hideg), ünnepelték: jelmezt öltöttek, mulatoztak, karneváloztak, telet temettek – és bizony, ledérkedtek. A bujaságnak teret engedő farsangi szokásokért az egyház haragudott is nagyon, volt, hogy meg is tiltotta a farsangolást, de betiltatnia igazán sosem sikerült. Az egyházi szigortól való félelemnél is nagyobb volt az emberekben a tavasz utáni vágy, úgyhogy hol sub rosa, csendesebben, hol nagy csinnadratta közepette szabadultak meg a komor téltől.

A vízkereszttől (január 6.) hamvazó szerdáig tartó karneváli időszak csúcspontja a „farsang farka” volt, a böjt kezdete előtti utolsó pár nap, amelyhez a legtöbb hagyomány és népszokás is kötődött.

Farsangvasárnap

Farsangkor egymást követték a bálok. Volt, hogy egy hétre több ilyen mulatság is esett, melyeket faluhelyen rendszerint a legények szerveztek. A kellemes időtöltés és táncolás mellett az állandó bálozásnak egy igen jelenetős és praktikus oka is volt: vőlegényt szerezni a leányzónak.

A farsang elsőszámú párválasztó szezonja volt az évnek, sőt, ha úgy jött ki a lépés, nagyböjt előtt még az esküvőt is megtartották, hiszen utána nem szabadott mulatozni, a húsvétot követően pedig már annyi dolog volt a földeken, hogy igencsak nehéz volt megfelelő időpontot találni a lakodalmazásra.

A fiatalok egymásra hangolásnak komoly koreográfiája volt: egyrészt erre szolgált a rengeteg bál, összejövetel, aztán ha a leányzónak végre megtetszett valaki, rokonok közbenjárásával bokrétát adott a kiszemelt férfiembernek. A jó partinak tűnő legények persze több csokrot is kaphattak egy szezonban, dönteni azonban illett, előbb-utóbb színt kellett vallani, amire legkésőbb farsangvasárnap (hamvazószerdát megelőző vasárnap) sort is kerítettek: emberünk kalapjára tűzte választottja cbokrétáját és úgy ment az aznapesti bálba.

Többféle névvel is illették még e napot: csonthagyóvasárnap, ötvenedvasárnap, sonkahagyóvasárnap, vővasárnap (mert az ifjú férj ezen a napon felesége családjának kontójára mulathatott), vajhagyóvasárnap (görög katolikusoknál ).

Farsanghétfő

Sokfelé ekkor tartották az asszonyfarsangot. Olyan ritka privilégiumokat biztosított e nap a nők számára, hogy méltán nevezhetjük a női emancipáció egyik előfutárának. Ilyenkor az asszonyok mentesültek mindenféle házimunka alól, férfiruhát ölthettek és férfiak módjára italozhattak, tivornyázhattak. Ott, ahol volt hegy és borospince, még arra is joguk volt, hogy birtokba vegyék a férfiak szentélyét, és egész álló nap a pincében iszogassanak, mulassanak. Ha pedig valaki hímnemű zavarni merészelte őket, vagy egyszerűen csak útjukba került, jégcsappal „megborotválták”, netán még gatyára is vetkőztették, aztán csúfolkodva szélnek eresztették.

(folytatása következik...)

Február 2.

„Irgum-burgum, dörmög a medve

Meddig tart el még ez a tél

Lassan kifogy a tüzelőfája

Kint meg fú az északi szél..”

Hadilábon állok a téllel, leginkább annak fő attribútuma, a hideg miatt. Karácsonyig még csak-csak bírom türelemmel, de január közepére rendszerint elszakad a cérna. Helyzetét az se menti, hogy idén az első két hónapban nem mutatott túl nagy aktivitást, mert éreztem én, nem adja oly könnyen magát, meglesz még a böjtje a januári tavasznak…

És lám, itt is van!

Bezzeg az ókori rómaiak a tavasz kezdetét köszöntötték a mai napon, hatalmas ünnepségeket tartottak (lupercalia) és a sötétség istenétől, Plútótól elrabolt gabonaistennő, Ceres megkeresésére fáklyás körmenet jártak. A pogány ünnepnap a kereszténység térhódításával is megmaradt, csak új tartalmat kapott: a gyertyaszentelés napja lett, így emlékezve a 40 napos kis Jézus templomi bemutatására és Mária megtisztulására. Az ilyenkor szokásos ünnepi mise a gyertyaszenteléssel kezdődött majd gyertyás körmenettel végződött. A megszentelt gyertya több funkciót is betöltött aztán: gondoskodott az egészségről, biztosította a szerencsét, távol tartotta a gonoszt az újszülöttektől (ki ne cserélhessék őket) , gyógyította a torokfájást stb.

Február 2. időjósló nap is volt: „Gyertyaszentelő hidege, kora tavasz hírnöke.” vagy „Ha fénylik gyertyaszentelő, az ízíket vedd elő” (= egy darabig még fűteni kell) és nem mellesleg, a medve is ilyenkor cammog elő barlangjából, ám ha meglátja árnyékát, vissza is bújik és jóízűen durmol még 40 napig.. Nekünk viszont már itt a globális felmelegedés okozta időjárási katyvasz: minden lehetséges és annak az ellentéte is, úgyhogy csak nem keménykedik itt a fagy még 40 napig.

"Ó, szép fenyő"

Egész évben a Karácsonyt várom (így, nagybetűvel). Ahogy a régi népeknél, nekem is itt ér véget az ó év és kezdődik az új esztendő (a naptárreformot csak a konvenciók miatt tartom tiszteletben). Nem is annyira az ünnep, sokkal inkább a készülődés, a várakozás az, amit szeretek. És a csoda, hogy a semmiből, a házak ablakából, az ajtó mögül egyszeriben csak felcsillan a karácsonyfa. Gyerekként ez maga volt a megtestesült misztérium és ebből a mai napig sem vagyok hajlandó engedni. A karácsonyfát a Jézuska/Angyal hozza, emberi szöszmötöléshez semmi köze. Ezen az illúzión cseppet sem változtat a tény, hogy immáron nekem kell gondoskodnom a varázslatról, és elhitetnem egy apró kis lénnyel, ami itt és most történt, mennyei közreműködés eredménye.

Az örökzöldek állításának, feldíszítésének már akkor nagy divatja volt, mikor a Karácsony még nem is létezett. Az ókorban, a rómaiak közt is dívó perzsa eredetű Mithrász-kultusz keretében, december 25-én, Mithras isten születésének napján (aki egyrészt napistenként, másodállásban pedig a háborúk és szerződések isteneként szolgált), zöld növényekkel, lámpásokkal, babérkoszorúkkal díszítették fel a házakat. A sok zöld az élet megújulásának jelképezésére szolgált, ünnepelve ezzel a Nap születését is, hiszen nagyjából innentől kezdve rövidülnek az éjszakák és lesznek hosszabbak a nappalok. A Fény dicsőítése, születésének ünneplése az ősi germán törzsek közt is dívott, akik tiszteletük jeleként mécseseket helyeztek az örökzöldek ágaira.

A IV. század derekán I. Gyula pápa roppant fifikásan, hogy némi löketet adjon a keresztény hit terjedésének, január 6-ról éppen a Nap, a Fény születésének napjára tette át Jézus születésnapját. Ezzel szépen lassan sikerült is kiszorítania Mithrast a nyeregből. December 25-e Jézus születésének ünnepe lett szerte Európában, ám az örökzöldek díszítésének hagyománya azért megmaradt a pogány időkből. A karácsonyfa-állítás szokása feltehetőleg Skandináviából származik, ahonnan a harmincéves háborúnak köszönhetően terjedt át a porosz vidékekre. Más források viszont Luther Mártont nevezik meg feltalálóként, állítva, hogy ő díszített először karácsonyfát.

Az angolszász területekre Viktória angol királynő férjének, a német származású Albert hercegnek köszönhetően jutott el a karácsonyfa, míg hozzánk Habsburg közvetítéssel érkezett a szokás. Állítólag az első fát a magyarországi óvodák megalapítója, Brunszvik Teréz grófnő díszíttette fel Martonvásáron, 1824-ben.

Mindezt megelőzően sem teltek fa nélkül az ünnepek. A karácsonyi életfa, termőág állítása évszázados múltra tekint vissza minálunk. A termékenységet, az örök életet, a fejlődést, növekedést szimbolizálta, mégpedig úgy, hogy a megújuló természet ősi, mágikus jelképét összesimították a keresztény hagyománnyal, és bibliai elemekkel ötvözték. Középkori egyházi szokás volt Ádám-Éva napján előadni a teremtés történetét, amiben az almával és a kígyóval egyetemben kulcsfontosságú szerepet játszott az életfa, a tudás fája is. Ezeket az életfákat, termőágakat idővel az otthonokban is reprodukálták, kinek mije volt a háza tájékán, aszerint rozmaring-, bürök-, nyárfa- és/vagy kökényágakból készítette el. Rendszerint a gerendára vagy a szoba sarkába függesztették és aranyozott almával, dióval, mézeskaláccsal díszítették, a paradicsomi kígyót pedig pattogatott kukoricából fűzött boa hivatott megtestesíteni. A XIX. században a karácsonyfa megjelenésével sokáig párhuzamosan élt még a termőág készítésének szokása is, így aztán a díszek egybemosódtak. Úgyhogy, mikor épp a „varázslás” kellős közepén jártok, és a színes gömböket, a fényfüzért, a csillogó boákat teszitek fel az ágakra, gondoljatok azok különleges, réges-régi jelentéstartalmára.

Az írás megjelent itt is.

Könyvjelző – Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Anna Karenina

Van egy magazinunk. Egy, az új idők új szeleihez igazodó, modern on-line kiadvány. 4-5 leányzóval csináljuk közösen: ki az ötleteket, recepteket, ki a gyönyörű képeket, ki a programajánlókat, a szépen szerkesztett oldalakat adja bele, az én reszortom az írás. A decemberi, ünnepi számot itt találjátok.

Könyvajánlóm lásd ott is, itt is.

Bevallom, sosem jeleskedtem igazán a kötelező olvasmányok teljesítésében. Úgy éreztem, számtalan olyan nagy horderejű művet akar velem letudatni a közoktatás, aminek még nem jött el az ideje. Így aztán, bő tíz esztendővel az érettségim után, pótolok. Azt hiszem, megérett rá az idő, és tudok már annyit az „akkorokról”, tapasztaltam annyit a „mostban”, hogy eme fajsúlyos és méretes regények helyükre kerüljenek bennem, meglegyen az a katartikus hatásuk (persze ez mindenkinél más miatt jön el), amiért méltán örök darabjai a világirodalomnak.

Restanciáim ledolgozásában épp az orosz opusoknál tartok. A hideg miatt az embernek megnő a hajlama a bevackolódásra, kevésbé izgága, egy nagy bögre forró itóka mellett szívesebben lassul le a több száz oldalas történetekhez. És a tél amúgyis orosz műfaj.

Az utóbbi hetekben Anna Kareninával ismerkedem. Régóta kacérkodtam már vele, tudtam jól, ha egyszer belekezdek Tolsztoj életművének felgöngyölítésébe, csakis ez lehet az első nagyregény.

Tolsztoj a Háború és béke befejezése után eredetileg egy újabb történelmi témájú regényt szeretett volna megírni, Nagy Péter korát kutatta, de közben annyira elmerült Puskin prózájában is, hogy kezdett teljesen más irányt venni irománya. Ráadásul 1872-ben maga is tanúja volt egy tragikus balesetnek, egy férjes asszony szerelmi bánatában a vonat elé vetette magát, aminek hatására úgy döntött, megírja tragikus élményét, a házasságtörő asszony drámáját. Készülő regényének főhősét, annak alakját szintén Puskin inspirálta. Az ő lányával, Maria Alekszandrovna Hartunggal való személyes találkozás élménye adta a vázlatot Anna Karenina karakterének felépítéséhez.

A munka bő négy éven át tartott. Tolsztoj 1873-ban látott hozzá, és 1877-ig tizenegyszer dolgozta át művét: a kezdeti elítélő hangnemből, mely a főhőst nevetségessé és szánalmassá teszi, ki szembe megy minden társadalmi konvencióval és rúgja fel az otthon melegét, Anna kálváriája egyre inkább egy éles kritikai művé duzzadt, tükröt tartva a hazugságon alapuló erkölcsöket forszírozó, sznob társadalom elé. A több, egymást keresztező szálon futó művet Thomas Mann egyszerűen csak minden idők „legnagyobb társadalmi regényének” nevezte.

Anna története, annak íve és vége nem tartogat nagy meglepetéseket, elvégre sokan és sokféleképpen megénekelték már, de nem is ezért olvasom.

Hol jól esik, hol ijesztő ráismerni magamra, másra a nagy-nagy érzelmi kavalkádban. Vitázni, perlekedni, dilemmázni egy-egy szereplővel és várni, mit hoz a következő oldal. Közben pedig belesüppedni Tolsztoj gyönyörű hangulataiba, nyelvezetébe – valódi, komótos időutazás egy sosem látott világba, vissza.

Csokológia (II.)

A csokoládé történetének folytatása, immáron az európai kalandokkal...

A spanyolok eleinte nem igazán vacakoltak a kakaóval, volt munkájuk elég - beérték azzal a töménytelen elhurcolandó kinccsel és felbecsülhetetlen értékű pusztítandóval, amit elsőre találtak. Hernando Cortez volt az első, aki kapcsolt, hogy hó-hó, ha a helyiek ekkora nagy becsben tartják ezt a növényt és a belőle gyártott keserű löttyöt, biztos, hogy jó lesz az még valamire. Így aztán Cortez felügyeletével 1528-ban megérkezett az első kakaószállítmány az öreg kontinensre… és egy jó darabig nem is történt vele semmi. A csokoládé ital ünnepélyes bemutatására és kóstolására a spanyol királyi udvarban csupán 1544-ben került sor, és nem aratott osztatlan sikert, sőt! Hiába a jól hangzó pr-szöveg, hogy hát az Újvilágban ezt isteni nedűnek tartották és csakis a kiváltságosok élvezhették, ettől csak még furcsábbnak és érthetetlenebbnek tűntek az amúgy is alulöltözötten rohangáló és lehetetlen szokásokat űző „meghódítottak”.

Cortez nem hagyta annyiban a kakaót, elhatározta, juszt is megüti vele szerencséjét (legyen ez a habon a cseresznye) és addig sürgölődött a tűzhely körül, kísérletezett, hígított, ízesített, édesített, mígnem egy valóban finom itallal nem járulhatott az uralkodó színe elé, újra. És a csokoládénak innentől kezdve már nyert ügye volt. A spanyol udvar után hamar meghódította a párizsi, londoni és bécsi elit szalonjait is, és Európa-szerte igen gyorsan komoly kereslet mutatkozott a kakaócserje gyümölcse iránt. Igen ám, de a kínálat bőven elmaradt az igényektől. Cortez ugyan telepített ültetvényeket szép számmal, de a bennük dolgoztatott helyi lakosok nem bírták a rabszolgamunkát, ráadásul, nem elég, hogy egy szép napon felborították egész addigi életüket és rendszerüket a hatalmas hajókkal és szikrázó páncélban érkező európaiak, de magukkal hoztak számos olyan betegséget is, amivel már végképp nem bírt az indián szervezet. A hajdani fényes azték birodalom alattvalói, ha nem a csatározásokba, a kiszipolyozó munkába haltak bele, hát elvitte őket valamelyik ismeretlen nyavalya… a kontinens új urainak nem kis bánatára, mert most aztán ki lesz, ki ingyen megműveli a földeket?! Sebtében akadt a megoldás: azért, hogy a nagy keletnek örvendő kakaócserjék teremjenek szépen, hajók százaival kezdték el importálni a munkaerőt Nyugat-Afrika partvidékeiről át Amerikába… és ezennel kezdetét vette a rabszolgaság újkori története.

A csokoládé élvezete kezdetben, Európában is csak a módosak kiváltsága volt, de nem csupán ínyenckedésből éltek vele, hanem orvosságként is alkalmazták: a patikákban élénkítő, emésztésjavító és vágykeltő szerként, kimérve árusították.

A XVII. század végére komoly kis szertartássá nőtte ki magát a csokoládé ivászat, melynek természetesen megvoltak a maga formatervezett kellékei is, porcelán és ezüst készletek: csészék, melegítők, kiöntők. ( A csészéket ugyan a többség nem nagyon használta, inkább a csészealjba szervíroztatta a forró italt, s onnan szürcsölgette, mert így hamarabb kihűlt.)

A szerényebb néprétegeknek egészen a XIX. század nyitányáig kellett várnia, hogy végre csokoládéhoz juthassanak, addig képtelenség lett volna megfizetniük. A csokoládé árának csökkenését két dolog idézte elő: egyrészt, az ültetvények sokasága és azok bőséges termése másrészt egy új találmány, egy ketyere, ami jelentősen megkönnyítette a kakaóbabok feldolgozását.

A XIX. század iparosítási hulláma a csokoládégyártást is felpörgette. A nagy kísérletezési kedv eredménye lett 1839-ben az első tejcsokoládé, majd pár évvel később, 1846-ban megszületett az első, azonos súlyú táblás csokoládékat gyártó masina is. A csokoládé bizniszben innentől már nem volt megállás. Átmeneti nehézséget okozott ugyan, hogy Amerikában elkezdték felszámolni a rabszolgaságot, de hamar találtak megoldást erre is: az ültetvényeket „átzsuppolták” Afrikába, és a termesztés/ kereskedés/ gyártás mondhatni zökkenőmentesen haladhatott tovább.

Kezdetben Franciaország vitte a prímet a csokoládé fronton, de csak pünkösdi volt királysága, mert egy Rudolphe Lindt nevezetű ember találmányának köszönhetően 1879-ben egy csapásra Svájc lett a nagyhatalom. Lindt rájött, hogy ha hosszú-hosszú órákon át - majd 4napig - egyenlő hőmérsékleten és folyamatosan kevergetik a csokoládé masszát (ez a konsírozás), akkor az csodálatosan selymes és lágy ízű lesz… (Ezzel az újítással a Lindt gyár jövője már sínen is volt.)

Az a csokoládé-ízvilág, amit ma ismerünk, nem régi keletű. A XIX. század végéig ahány üzem annyi receptúra, féle-fajta minőség volt forgalomban, mígnem úgy döntöttek, jót tenne az iparnak, ha szabályoznák, mit is lehet csokoládé néven a piacra dobni.

A XX. század mondhatni már igazi diadalmenet volt a csokoládé számára, a leglehetetlenebb féle-fajta, formájú, méretű és ízesítésű csokoládék világát éljük jó ideje. És, mintha ez nem volna már magában így is elegendő, gyártanak már belőle mindenfélét: fagylaltot, kekszet, tortát, süteményt, sajtot, húsokhoz mártást, palacsintához szószt, krémet, pakolást, alsóneműt…

Bevallom, mindig kétkedve tekintettem az emberiség azon felére, kik egyáltalán nem szeretik a csokoládét. Noha én se mindig vágyom rá, azért olyan is előfordult már, hogy komolyan le kellett állnom a csokizással, s vagy két napig még amolyan elvonási tüneteket is produkáltam. Igyekszem persze kordában tartani magam, a minőségre hajtani, ínyenckedni, de a gond sajnos az , hogy ízlés tekintetében Gombóc Artúr vagyok, szeretem én mindegyiket: “a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, a tömör csokoládét, a lyukas csokoládét, a csomagolt csokoládét, a meztelen csokoládét, az egész csokoládét, a megkezdett csokoládét, az édes csokoládét, a keserű csokoládét, a csöves csokoládét, a mogyorós csokoládét, a tejcsokoládét, a likőrös csokoládét, a tavalyi csokoládét, az idei csokoládét, és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon!”