"Nékem csak Budapest kell..." - előszó "A Japán"-hoz

Nyaranta elfog a Budapest nosztalgia.

Igaz, érzem én amúgyis gyakorta, elnézte kissé a Gondviselés időzítésem és pár évtizeddel később helyezett földi pályára, mint kellett volna. Ez ellen már nincs mit tenni, de a magam módján azért kompenzálok, s ha úgy tartja kedvem, hát picit időutazok. Nem megyek messze sosem, megelégszem a XX. század elejével, a századfordulótól az ’50-es évekig bezárólag választom meg desztinációmat, attól függően, mit olvastam, láttam éppen. Elvégre egy igazi turista készül az útra, alapoz: szisztematikusan keresgél, utánolvas, böngész… és van, hogy csak úgy, l’art pour l’art nézeget, olvasgatat, s egyszeriben kedve szottyan egy kis kiruccanásra (mert, teszem azt, véletlenül sikerült századjára is megnéznie az Állami áruház című műremeket, ami übergiccs a javából, de abból a bájosan fárasztó fajtából).

Újfent a régi kávéházakba vagyok teljesen belepistulva, ugyan a kávét nem igen szeretem, csupán felnőttes nagyoskodásból iszok olykor, és akkor is csak valami szentségtörően feltuningolt kotyvasz formájában (minek láttán minden elvetemült kávérajongó fejjel menne a falnak). De a századelő kávéházai nem is a kávéról szóltak. Senki sem azért járt oda. A századforduló, majd a világháborúk közti időszak kávémérései sok esetben – nomen est omen - a kor szellemi központjai is voltak, abszolúte hűen az első, keleti kávéházak elnevezéséhez, miket hol „mekteb muharribin”-nek (vitatkozás iskolája), hol „mekteb-i-ifránnak”-nak (bölcsek iskolája) hívtak. A kávé - ahogy arrafelé mondták: a „bölcsek bora”, a „szellem itala” -, végtére is arra szolgált, hogy élénküljön az elme, megerdjék a nyelv, cikázzanak a gondolatok, azt magában inni nem lett volna értelme semmi, hisz a lényeg vész oda pont (magában ritkán disputál az ember).

Ilyen „iskolákból”, szellemi műhelyekből volt nekünk rengeteg anno, és bennük sok „szellem,” halhatatlanok és halandók - non-stop. Nem volt ez drága mulatság, cseppet sem. Ugyan én kétkedő voltam kissé, hogy lehet, hogy a sok nincstelen művészlelkünk egész álló nap csak kávéházról kávéházra járt, elvégre a fogyasztás valamit valamiért alapon működik mióta világ a világ, egy vendéglátó egységben pedig nem vall ildomos jellemre semmit sem kérni. Igen ám, csakhogy itt alternative is rendezni lehetett a cehhet, korona/pengő híján megtette egy kép vagy egy írásos sziporka is, kinek mi volt kenyere, meg hát az árképzés és a vendégszeretet is másként működött akkor, nem nézték ki olyan könnyen az embert, ha csupán egy csésze kávé mellett ücsörgött órákon át, akkor se. Sajátos volt itt az üzletmenet, elvégre a filléres közönségtől sokat kaszálni nem nagyon lehetett. A kávéházas ember mégsem bánta ezt, különleges lelkület volt az is: művészetbarát, mecénás, jótevő, mentsvár, „gazdag nagybácsi” stb. Zengtek is róluk a legendák szép számmal…

(Folytatása következik hamarost, kis kirándulással a Japán Kávéházba Kraszner Menyhérthez, szót ejtve galerikről, Lechner Ödönről, Rejtő Jenőről, József Attiláról, a MIÉNK-ről, a „javító kávéról”.)

a kép pedig Vaszary János festménye és innen van:
http://budapestifestmenyek.csicsada.fotoalbum2.hu/viewlarge/pictureid/5700582

Szappanopera à la Krétakör

A 2008 decemberében kezdődött Krétakör-Káva (Kulturális Műhely) együttműködés legújabb produktuma az Új Néző pogram keretében: "az ároktői szappanopera", avagy mihez kezd egymással egy csapat szociológus, színész, drámapedagógus és egy falucskányi néző, ha történetesen Schilling Árpád a rendező.
Íme: http://nol.hu/lap/mo/20100817-az_aroktoi_szappanopera

(A korábbi közös munkáról itt található némi olvasnivaló:
http://kretakor.blog.hu/2009/01/01/a_kava_es_a_kretakor_egyuttmukodesenek_kezdete

http://kretakor.blog.hu/2009/03/19/kava_es_kretakor_egyuttmukodes_masodik_szakasz

http://kretakor.blog.hu/2009/10/12/akadalyversenyt_keszitettunk_kiskamaszok_szamara)

"Nékem csak Budapest kell..." - a Drechsler Café-Restaurant

Ilyentájt, augusztus vége felé, az ovis majd iskolai szünetek miatt előállt gyerek-elhelyezési gondok áthidalásaként rendszerint kihelyeztek engem Pestre, az apai nagyszülőkhöz. (Nyár közepén meg Gencsre, az anyai nagyszülőkhöz. Picit azért voltam otthon is, de az összevont csoportos nyári óvodát ki nem állhattam, mert egyedül csak én voltam benne egésznapos megszokott kis bandámból, ráadásul az óvónénik is gyakran cserélődtek, csak ritkán láttam az én Papp Zsuzsa nénim.) Nagypapám kutya kötelességének érezte, hogy minden nyáron sorra járjuk a főbb látványosságokat, egész napokat troliztunk, metróztunk, villamosoztunk Zuglóból be, majd vissza ki… a rekkenő nagy hőségben. 10 éves koromra magabiztos Pest-tudásra tettem szert, tudtam már, mi merre és hogy honnan hova, hogyan. Már volt egy-két kedvenc helyem is, mint például a Margitsziget, a Tóth Árpád sétány, Vajdahunyadostúl a Városliget meg a Vörösmarty tér és annak oroszlános kútjai (itt remekül lehetett fröcskölni és szaladgálni). A kedvenc helyek/épületek repertoárja továbbra is csak bővül és bővül, közülük az egyik legkedvesebb a hajdani Balettintézet. Szegény, mára már kész médiasztár, botrányceleb lett. A minap is, az egyik tévéhíradóban látom viszont, micsoda hercehurca megy körülötte. Áldatlan egy állapotban, lakatlan mállik csak, és ugyan van neki tulaja, valami mediterrán, de nyúlni nem nyúl az épülethez. Egyszer régen felreppent a hír, tán szálloda lesz belőle, luxushotel…
A luxus jegyében is fogant anno, bérpalotának építették, de kávéházáról lett igazán híres, majd a második világháború után államosították és egészen az 1990-es évek végéig a Balettintézet növendékei spicceltek és pukedliztek benne. Azóta, több mint tíz éve, az épület csak áll és vár, és közben foszladozik. Az egykori Drechsler-palota jövője talány, múltja viszont kincsesbánya, reményteli, szépemlékű idők krónikása.

A XIX. század második felében, mikor már elcsitultak a forradalmi kedélyek, az osztrák-magyar népek szépen kiegyeztek, s lett pénz meg prosperáció, városegyesítés és gazdasági konjunktúra, kitalálták a hon atyjai, végre ünnepelni is kéne, pláne, hogy lassan 1000 éves lesz a haza. Ezen alkalomból épült az Andrássy út (meg sok minden más) és szép sorjában, rajta a sok palota. A millenniumi nagyratörő álmok és a szűkös pénz- és időkeret kontrasztja ugyan okozott némi kalamajkát, újragondolást, de a végeredmény miatt szerénykedni ok egy szál se. A várostervezőknek volt honnan koppintani: a kor minta nagyvárosa a III. Napóleon regnálása alatt szisztematikusan kipofozott Párizs volt, valamennyi nyugati főváros a franciákat utánozta, köztük Bécs is, Budapest meg Bécset akarta utolérni (minimum utolérni).

Az egyre csinosodó fővárosban hamar megélénkült a társasági élet, a pesti ember (meg a budai is) nyugatias szokásokat öltött, napjában háromszor étkezett, ha kedve szottyant, ezen kívül még jókat tízóraizgatott, uzsonnázott, kiöltözve korzózott és kávéházakban lebzselt szüntelen. Volt hely minderre, választék akadt bőven, a századfordulóra majd félezer kávémérése volt Budapestnek, és hozzá vagy 800 000 lakója, akik akár egész napokra bevetették magukat a kávéházi forgatagba. Nem együk ott is élt, szinte csak aludni járt el semmi kis pénzéből bérelt ágyára. A kávéház volt a fórum, a piázza, a chat-szoba. Ez volt a mi „francia szalonunk”, „angol klubunk”. „Ágazatok” szerint szépen elkülönülve, mindenkinek megvolt a magáé: kereskedőknek, ügynököknek, politikusoknak, tollforgatóknak, színészeknek, festőknek, íróknak-költőknek stb. A táncos – és zenészemberek operai érdekeltségekkel is bíró része az Operaházzal szemközti Drechsler-palotában ütött tanyát. Könnyűszerrel csak átlibbentek az egyik új-reneszánsz épületből a másik új-reneszánsz épületbe, csak míg az Opera, stílusát tekintve az itáliai irányzathoz tartozik, a hajdani bérpalota a francia iskolát képviseli. Az utóbbit a MÁV Nyugdíjintézetének megbízásából két fiatal építész tervezte: Lechner Ödön és Pártos Gyula. „Becsvágyam sarkallt, de vigyáznom kellett, hogy az én épületem ne viselkedjék tolakodóan Ybl remekével szemben, mert az udvarhölgy lehet szebb, mint a királyné, de úgy kell, hogy a királyné királyné maradjon.” – írta Lechner a megbízatás elfogadása kapcsán.
Az épületet pár év alatt felhúzták és ugyanabban az évben lett kész, mint Ybl Miklós Operaháza (ami viszont 9éven át készült, de abszolúte megvolt rá az ok – leginkább finanszírozási gondok – ráadásul Ybl ekkoriban parallel dolgozott az Operaházon, a Bazilikán, a Budavári Palota átalakításán, a Várkert-bazáron és még néhány főúri kastélyon). A bérpalota átadását követő esztendőben, 1885-ben, pazar kávéház nyílt a ház alsó szintjén, a Drechsler Béla vezette „Drechsler-Café-restaurant”. (Amit itt-ott Reitter-kávézó néven is jegyeznek, de hogy ki is volt ez a Reitter, talány.) Az, hogy a XIX. század vége felé egy kávéház berendezése ízlésesen rongyrázós volt, nem ment kuriózumszámba – jól felszerelt biliárdtermével például nem is lett volna mit büszkélkedni, elvégre ez akkoriban „alapfelszerelésnek” számított, mi több, egy kávéháznak hatóságilag előírt kötelessége volt két biliárdasztalt is biztosítani vendégei részére. Ám az alagsori tekepálya, a félemeleti különterem, a söröző, női szalon, és ehhez még a gőzfűtés és a villanyvilágítás .. az igen, az már kunszt.

Helyzeti előnyéből adódóan, a Budapesten koncertező zenészek színe-java megfordult a Drexlerben(!). Bár volt ebben némi machináció is: a kávéház számtalan asztaltársasága közül a Muskátli Asztaltáraság kimondottan azzal a céllal alakult meg, hogy a hazánkba látogató hírneveseknek méltó szórakoztatást biztosítson, így aztán meglehet, e nemes küldetéstől vezérelt társaság ügybuzgóságának köszönhető, hogy Leoncavallo, Mahler, Puccini és még Ibsen is vendégeskedett egyet a Drechslerben. Jókai Mór is szívesen járhatott ide, aki, Krúdy Gyula elmondása szerint, itt táncolt utoljára a nagyközönség előtt: többen is látni vélték, amint csárdást és verbunkost lejt a kávéház egyik pincérnőjével.
Az első világháborúig vidáman pezsgett itt az élet, 1918. után viszont már más idők jöttek, a kávéházak forgalma csappanni kezdett. Volni voltak még ugyan, szép számmal, de valami eltűnt belőlük – a mindennapok hirtelenjében felgyorsultak, a különféle, modern masinák kezdték diktálni az ütemet, s nem akadt már annyi idő a komótos disputákra, ücsörgésekre. A második nagy háborút megelőző politikai sürgés-forgásból, pártoskodásból még kijutott azért a Drechslernek is: itt székelt egy ideig az 1939-ben megalakult Nemzeti Parasztpárt. Aztán lett, ami lett, jött világégés, rendszerváltás. Az egykori bérpalotát államosították, a kávéházat bezárták, az épületet az Állami Balettintézetnek adták. Majd’ 50 évig rendjén is volt ez így, mígnem, 1997-ben a város túladott a házon, a táncosoknak költözni kellett, az eleddig folyton nyüzsgő palota kiürült… Arról pedig, ami azóta történt – vagy nem történt –, cikkeznek bőven máshol, mások.

a kép pedig innen van:
http://mek.oszk.hu/01900/01905/html/index606.html

...mert géptelen képtelen (volt)

Az elmúlt hónapok kósza aktivítása a hirtelen jött és hosszan tartó géptelenség számlájára írható. Az állapot immáron normalizálódott, a gép új, a kedv lankadatlan, a rendszeresség a régi kerékvágásba zökken majd megint.

Liberté, égalité, fraternité... és macaron!

Bastille, Versailles, Tuileriák, Marie Antoinette, kenyér vs. kalács, La Fayette, Mars mező, girondiak és jakobinusok (Robespierre, Danton, Saint Just, Marat), guillotine, alkotmány, Charlott Corday, guillotine (megint), terror, brumaire… Címszavakban a francia forradalom. Tíz év non-stop kesze-kuszaság.

Szívesen kihagytam volna anno a gimnáziumi tanmenetből: vagy 4 fejezeten át (15-20 oldal akkor még rengetegnek tűnt) ment a csetepaté, hozzá nevek és dátumok tömkelege. Semmi anekdota, semmi sztorizgatás, csak vér, vér és nyaktilolt fejek. Kinek kellett ez?!
Pedig kellett, mert Franciaországban “A NAGY FRANCIA FORRADALOM” - és következményei (nagyvonalúan kezelve tért és időt, így idecsapva Napóleont is) - egy vadiúj időszámítás kezdete, sok tekintetben az origó az ország történetében: jogok, oktatás, lehetőségek (elvben) mindenkinek. És hozzá macaron! Ez a csilli-villi, apró, kerek, krémmel töltött sütemény. Na jó, van ebben némi szenzációhajsza, hisz' itt-ott sütötték, ropogtatták már e kekszet korábban is, de csakis a titkok tudói, a kiváltásgosok, a köznépnek nem nagyon jutott. Majd jött 1789. július 14. és fordított a világ menetén - e téren is.
Történt ugyanis, hogy a fejpotyogós időkben, Nancy városában, két bencés apáca, Marguerite és Marie-Elisabeth nővér kénytelen voltak menedéket keresni, hol meghúzhatnák magukat, míg a kaotikus napok el nem múlnak. Ám a koszt és kvártély nem volt ingyen, ezért aztán nagyüzemi macaronsütésbe fogtak, hogy némi pénzmaghoz jussanak. Hamarosan az egész városban híre ment a “macaron nővéreknek” és ínycsiklandó süteményeiknek.
A macaron divat lett.
Alig pár évtized leforgása alatt már macaront nassolt uzsonnakor minden elegántos francia. Holott látszatra nem volt benne semmi extra, a “forradalmi” verzió csupán egy szimpla kis korongocskából állt, nem volt még se színe, se krémje. A “szendvics” formát a XX. század elején ötlötte ki a nagyhírű Ladurée cukrász kuzinja, Pierre Desfontaines. A színek meg már jöttek maguktól: pisztáciazöld, szilvakék, lazacpiros, citromsárga, kávébarna, fahéj, okker, fehér vagy éppen fekete - bármilyen szín bármilyen árnyalata előfordulhat.

A francia nemzeti édesség nagyjából annyira francia, mint amennyire magyar találmány a vöröshagyma. A macaron úgy jutott el Franciaországba, ahogy hozzánk a hagyma… Cherchez la femme!
A majdani II. Henrik felesége, Medici Katalin, 1533-ban, Itáliát hátrahagyva, stafírungként, magával hozta kedvenc szakácsát is frankhonba. A dinasztikus frigyek mindig sok újdonságot hoztak a konyhára, így került be a francia aprósütemények repertoárjába az olasz amaretti, amiből idővel francia macaron lett. Az elgondolás ugyanaz (tojásfehérje, cukor és mandula elegye ropogósra sütve), csak az utóbbival picit több a pepecs és a flanc.
Ha Katalin hozadéka csak ennyi lett volna, ma szép emlékű királynéként élne a francia köztudatban. Belevaló intrika volt a nő, és, szerintem, a macaron-pr inkább nem is említi egy lapon nevük.

Katalin 1519-ben, Firenzében látta meg a napvilágot, és szinte azonmód árva lett: születése után 1-2 héttel anyja, majd apja is meghalt. Gyámban nem volt hiány, a Medici-család sarjaként nem akármilyen rokonsággal büszkélkedhetett. Ez egyben azzal is járt, hogy diplomácia ügyletek intézésekor egy-egy Medici-gyerek kiváló cserealap lehetett. Nagybátyja, II. Kelemen pápa tüchtig kis reneszánsz menyecskét neveltetett belőle, s mikor idejét látta, hozzáadta a francia király, I. Ferenc, másodszülött fiához, Orleans-i Henrikhez.

Sajna, Henrik szívét ekkorra már a nálánál húsz évvel idősebb, de lankadatlan gyönyörűséges Diane de Poitiers bitorolta. Miután 1536-ban az alig húsz esztendős trónörökös meghalt, öccse, Henrik lett a korona várományosa. Katalin meg stresszelhetett innentől rendesen, mert utódot kellett produkálni, nem volt mese. Ez több mint tíz esztendeig nem jött össze. Szegényke, kétségbeesésében már minden furmányt bevetett: imát, papot, vajákost, csodakencét, varázsfürdőt, mágikus diétát... Végül aztán arra jutott, a legegyszerűbb, ha úgy csinál mindent, mint férjura kedvenc szeretője. Hitvesi ágyuk fölé, a mennyezetbe, egy lyukat fúratott, s könnypotyogtatások közepette onnan figyelte ki Henrik és Diane ténykedését. A módszer bevált, hamarost gyermek született, akit a rákövetkező években még másik kilenc követett. A szülésen kívül más dolga nem is volt Katalinnak, holott igénye lett volna rá, de férje bizalmasa és legfőbb tanácsosa Diane volt, olyannyira, hogy még a diplomáciai leveleket is közösen szignálták: Henri/Diana…
Katalinnál lassan telt a pohár, s mikor a király egy lovagi tornán, 1559-ben megsebesült, majd rá 10 napra meghalt, a kiskorú uralkodó mellé régensnek kinevezve végre nyeregben érezhette magát. Innentől fogva 30 évig, tulajdonképpen, ő uralkodott. Igaz, három fiát is a francia trónra ültethette, és aztán majd egytől-egyig el is temette. Politikai ténykedése boszorkányos volt, a caesari oszd meg és uralkodj! elvet vallva lavírozgatott a különféle csoportosulások között és próbált úrrá lenni a keresztények és a protestáns hugenották csatározásain. Ez hol így, hol úgy sikerült. Mindenesetre, a lánya Margit és a protestáns Navarrai Henrik esküvőjét követő Szent Bertalan-éji akciózás (az ünnepelni jött protestánsok lemészárlása) nem tett túl jót renoméjának. Utána még eléldegélt vagy 17 évig, de már állandó rettegésben a bosszús hugenottáktól. 1589 januárjában halt meg, pár hónappal fia, III. Henrik előtt.

Több egyenes ági örökös nem lévén a Valois-családban, a sógor, Navarrai Henrik léphetett a trónra (aki szintén nem volt akárki fia, Capet-gyerekként IX. Szent Lajos vére csörgedezett ereiben). Ő végre pontot tett a vallási harcok végére: a további csetepaték elkerülése érdekében inkább megkeresztelkedett, deklarálva, hogy “Párizs megér egy misét!” és leállította a vallásüldözéseket. Szerették is nagyon alattvalói, de aztán őt is megmerényelték, mint annyi más utódját és elődjét.

Mindez, persze, már teljességgel indifferens a macaron-történet szempontjából... de azért nem árt, ha tudja az ember, micsoda történelmi drámák sorjáznak eme ártatlannak tetsző, pille kis sütemény curriculum vitae-jében.

Így egye, ki süti, veszi.

a kép pedig innen van:
http://thefoodfairy.files.wordpress.com/2009/12/macaron_lg.jpg

A "Pavlova"

E rövid cikkecske szerves része lett volna az irdatlan terebélyesre duzzadt Anna Pavlova-irománynak. Különvételét az olvasóbarát hozzáállás és az illusztráció mellékelésének lehetősége késztette.

A híres-neves Pavlova-torta egy ausztráliai turné hozadéka. Anna két ízben, 1926-ban és 1929-ben is ellátogatott társulatával a messzii kontinensre, és ha már ott voltak, átruccantak Új-Zélandra. Ekkor kezdődött a bennfentesen csak „pav”-nak emlegetett édesség pályafutása, ami azóta az angolszász ünnepi menüsorok nélkülözhetetlen komponense már. A desszertet Új-Zéland és Ausztráliai is magáénak vallja, non-stop vita tárgya, honnan is származik eredetileg. Az egyik fáma szerint, 1926-ban, mikor Pavlova Új-Zélandon járt, Wellington egyik szállodájának szakácsa próbált neki kedveskedni ezzel a könnyű kis finomsággal, amit a balerinák habos-babos tütüje ihletett (ezért az a sok hab: habcsók alap, tejszínhab rátét, rajta pedig sok-sok gyümölcs, ne legyen már annyira gejl mégse). Az ausztrál verzió úgy emlékszik, a perth-i Esplanade Hotel séfjét, Bert Sachse-t illeti az érdem, aki 1935-ben mutatta be kreálmányát, azzal a felkiáltással (de még az is lehet, hogy ez a felkiáltás a szálloda menedzserétől jött, akinek 1929-ben módjában állt vendégül látni a balerinát) hogy: „olyan könnyed, mint Pavlova!”.
Igazából egyikük sem találta fel a spanyolviaszt, ezzel az alapkoncepcióval (habcsókos bázissal) már a 17. század elejétől készítettek süteményeket, sőt, a tejszínhabos-gyümölcsös tuning sem volt új találmány. Igaz, ami igaz viszont, hogy Sachse a Women’s Mirror Magazine egyik receptjét dolgozta át, amit viszont egy új-zélandi lelkes olvasó küldött be…

a kép pedig innen van:
http://ricette.pourfemme.it/wp-galleryo/pavlova/pavlova-torta.jpg

Habcsók és balettcipő

Világéletemben táncosnő szerettem volna lenni (a hercegnői életpályával összeegyeztetve, természetesen). Határozottan emlékszem, hogy 3-4 évesen balerina karrierről álmodoztam, leginkább azért, mert el voltam ájulva a gyönyörű jelmezektől, a balettcipőtől és úgy ánblok az egésztől (tánc, zene, dráma stb.).
Aztán jött a néptáncos korszak, ami eltartott egészen 7 esztendős koromig. Hívság, de ebben is nagy szerepet játszott a táncos lányok kopogós cipője, pörgős szoknyája és hosszú haja. (Akkoriban nem is nagyon voltam hajlandó másban járni, egyedül csak a hajam hibádzott a tökéletes outfithez, azt rövidre vágták mindig, hogy erősödjék – hasztalan.)
Azért nem csak a külcsín volt a fontos , mert szerettem én a komoly- és népzenét is, jártunk is rendszeresen koncertekre a Festetics-kastélyba, és néptáncos megmozdulásokra a Balaton-partra. No, meg volt otthon lemez is (bakelit), a Muzsikás, amiből 5 évesen olyan szépen megtanultam az „Én az éjjel egy órát sem aludtam, egész éjjel a csárdában mulattam, jó bor mellett barna legény ölében…” kezdetű nótát, hogy amikor azt Papp Zsuzsa óvónéni meghallotta, egyből az évzáró rendezvény műsorszámává tette, kiegészítve a Fodor Zsuzsival, aki, míg én daloltam, körbetáncolta a tornatermet. Állítólag nagy siker volt.
Általános iskolában jött a musical-láz, módosítottam jövőmre vonatkozó terveimen: Ének az esőben, Hello Dolly és Hair kaliberű filmek énekes+táncos+színész szerepeire vágytam. (Sajnos, hamar jött a keserű felismerés, ilyeneket manapság már csak elvétve forgatnak, elkéstem vagy 40évet, de durván.) Aztán gimnáziumban jött a kortárs tánc (és ezt végre már űzhettem is), majd egyetem alatt a flamenco és vele Saura Carmenje.
Most itt tartok. Táncosnő, persze, nem lett belőlem, ahhoz a trenírozást el kellett volna kezdeni idejében, legkésőbb 10 évesen, de arra gondoltam, ha újraszületetek, mindenképpen táncosnő leszek, balerina… legalább kezdésnek, mert mégiscsak az az alapja mindennek.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy eperszezon van. Ezt ugyan - az eperárakat tanulmányozva - nem igazán gondolná az ember. (Az az irdatlan sok leszakadó víz az oka! Tegnap a Híradó meg is mondta, hogy idén minden hazai gyümölcsöt, zöldséget aranyárban mérnek majd… ennyit a májusi esőről.) Én az epret nagyon szeretem. Dúskálni sajnos csak ritkán dúskálhattam benne, igazán csak akkor, amikor Egerváron „Szedd magad!”-akció volt, és kilószámra szüreteltük az epret. Hál’ Istennek, nem készült belőle se befőtt, se dzsem. Magában fogyott el mind az összes, max. turmixként vagy tejszínhabbal, pudinggal körítve. Ez az eper igazi tisztele: a’ la nature, csak a gyümölcs. Pontosabban, ez, meg a Pavlova-torta. Ha az epernek lelke volna, mégpedig női és csinoskodó, biztosan ez volna minden vágya: egy Pavlován trónolni, hófehér habkoszorúban. Mert a Pavlova, az a valami. Maga a torta nem nagy kunszt: habcsók, aztán tejszínhab, aztán meg sok friss gyümölcs… na de annak névadója!

Anna Pavlova volt a leghíresebb balett-táncosnő széles e világon. A kecsesség, a finomság és az elegancia maga. Szép is volt persze, de ez, e három fent említett tulajdonság mellett már igazán lényegtelen, csaknem fölösleges.
1881-ben született Ligovoban, Szentpétervár közelében, teljesen szimpla családi hátérrel, mosónő anyukával és kérdéses kilétű apukával (aki állítólag zsidó származású bankár volt, ám Pavlova saját verziója szerint meghalt, amikor ő még csak 2 éves volt. Anyja második férje, Matvey Pavlov vette aztán nevére a 3 esztendő lánykát). Finom lelkű anyukája lehetett, vagy pedig megérzett valamit, de nagyon, mert ő ismertette meg kisiskolás lánykáját a balettel.
A Marius Petipa koreografálta Csipkerózsika volt az első előadás, amit látott, és onnantól fogva teljes „balett szerelmi” lázban égett. 8 évesen felvételizett is a Cári Balettiskolába, de azt mondták, túlságosan beteges kinézete, jöjjön vissza később. Vissza is ment, és 10 évesen a neves intézmény tanonca lett. Az iskola elvégzése nem volt gyaloggalopp. Fogcsikorgatva ment csak a klasszikus alapok elsajátítása, ráadásul Anna, alkatilag, igencsak eltért az akkori balerina ideáltól: nem volt se erős, se kompakt; vékony bokája volt és lehetetlen nyúlánk végtagjai, ami miatt aztán seprűnyélnek/partvisnak csúfolták társai. Ám szívós és elszánt volt nagyon, különórákat vett, folyton-folyvást gyakorolt. A szokásos menetrend szerint, 8év alatt, el is végezte az iskolát és 1899-ben a Mariinszkij Színház táncosa lett.
Szokatlan jelenségnek számított a színpadon. Nyúlánk alakja és hozzá különleges, kissé bizarr stílusa (eléggé szabatosan követte csak az akadémia szabályokat) meglepte mind a kritikusokat, mind pedig a közönséget. Ám megszerették hamar és rövid idő alatt a társulat prímabalerinája lett (Vaclav Nizsinszkijjel egyetemben – csak ő a „pímabalettos” volt). Mindmáig legíresebb alakítása a Saint-Saëns zenéjére táncolt „A hattyú halála”, amit Mihail Fokin táncos-koreográfus direkte rá komponált.
1909-ben Szergej Gyagilev a Mariinszkij Színház mindkét üdvöskéjét, Pavlovát és Nizsinszkijt is átcsábította a frissen alapított Orosz Balett társulatába, vezető koreográfusnak pedig a kortárszene-rajongó (akkori kortárs, Sztravinszkij-, Debussy-, Saint-Saëns-fan) Fokint kérte fel. Anna azonban elégedetlen volt a ráosztott/ráformált szerepekkel, a férfi táncosok mellett, prímabalerinaság ide vagy oda, úgy érezte, nem tud kibontakozni. Így aztán búcsút mondott Gyagilevnek és 1910-ben saját társulatot alapított. Rengeteget turnéztak, az Újvilág általuk ismerte meg igazán, mi is az a klasszikus balett. Bejárták a föld kerekét: Európát, Ázsiát, Amerikát, Afrikát, Új-Zélandot és Ausztráliát. Kedvét keresték, bálványozták, imádták mindenütt. Repülő híján hajóval vagy vonattal szelték át a kontinenseket. Egyik ilyen útjuk alkalmával, mikor Hollandiába készültek éppen, éjnek évadján kisebb baleset érte a vonatot. Anna kiszállt, hogy megnézze, mi történhetett, ám csak egy könnyű felöltőt kanyarított vékony pizsamájára és megfázott, amiből tüdőgyulladás lett. Két hét múlva, 1931. január 23-án meghalt. A társulat, a soron következő állomáson Pavlova emlékére megtartotta az előadást, de nem vette át senki szerepét, egy fénycsóva körzött a színpadon ott, hol ő táncolt volna.

Fellépéseiről, táncáról sok felvétel is készült, és jó pár - a modern technológiának hála - az interneten is elérhető.

Kivételesen finom jelenség lehetett, kemény akarattal, végtelen szívóssággal és biztosan némi gyarlósággal is. Azzal, ahonnan indult, amit és ahogyan elért és aztán adott tovább, nekem örökérvényű példakép. Ha történetesen nem balerina lett volna, akkor is.

(A tortatörténetet inkább külön vettem, mert így is elég hosszúra sikeresett az írás, ám így legalább képet is tudok majd mellékelni hozzá.)

A kép pedig innen van:
http://30.media.tumblr.com/tumblr_kr72yu5Gzq1qzdzano1_500.jpg