Idegen tollakkal - könyvajánló

Mostan idegen tollakkal ékeskedem, ám régi, elkötelezett Bächer-olvasóként úgy és ott propagálom kedves íróm, ahol csak tudom. Így aztán íme, Dukay Nagy Ádám írása Bächer Iván Az elhagyott falu című kötetéről.

Tavaly, az Ab Ovo Kiadó gondozásában jelent meg újra a könyv. Hamisítatlan Bächer-novellák füzére, vidám, mégis szép-szomorkás történetek egy apró tolnai falucskáról/falucskából, és vele picit minden faluról, a mi magyar vidékünk hajdan volt szebb múltjáról, méltatlan jelenéről.

A könyvméltató 2010 októberében jelent meg a Népszabadság online oldalán. Itt elolvasható:
http://nol.hu/lap/konyvszemle/20101016-faluveg

Hátha épp' e cikk csinál a könyvhöz, vagy Bächer Ivánhoz kedvet.

Én utána előkerestem saját példányomat.

„Látszott a dombról Gold Jenő háza, és látszott mellette Lizi nénié.
A temetésre már el is lett adva az.
Mikor Lizi néni ott született, a falu gazdag volt, büszke és erős. Hibátlan volt benne a tisztaság és a rend. Lehet, hogy szigorú, sőt kegyetlen volt néhanap, de rend volt. Mindenkinek megvolt a maga helye, szerepe, dolga. Megvolt a rendje születésnek, házasságnak, gyereknek, öregnek, bajnak, halálnak. Hétköznapoknak és az ünnepeknek. És ami az egészet szabályozta, az volt a hagyomány, a vallás, a munka és tulajdon mindenekelőtt. Német volt a falu, kálvinista német és gazdag. „Kulák” falu, mondták volna egykor, polgár-paraszt falu, mondanánk ma.
A falunak akkor gyökere volt.
Messzi német földbe vezettek azok a gyökerek, és messze-messze évszázadokig vissza, talán még addig a korig, amikor nem volt magánbirtok sem a világon, és a falu közössége együtt volt a gazda.
Ebbe született Lizi néni bele. És ez borult, foszlott szerteszét lány korában. A rend odakinn borult, de ő magában őrizte azt. Amikor a nap lement, akkor Lizi néni nyugovóra tért. Amikor a nap fölkelt, akkor fölkelt ő is. Mert ez az élet rendje. Villanyt csak a tévére pazarolt a végén.
Álltak a Goldok fenn a dombon.
S tudták – a falu most ér véget éppen.” (részlet a könyvből)

Hamlet, dán királyfim

Egyszer régen, mikor még csak ácsingóztam a főváros után, megfogadtam, ha itt leszek végre, élni fogok a város kínálta lehetőségekkel: színházba járok, koncertekre, kiállításokra, bemutatókra, beszélgetésekre, felolvasásokra... amit csak el lehet képzelni. Az egyetem felhozott,és itt is maradtam utána, ám a régi, nagy elhatározást csak sokára követte tett, a jó előre megtervezett élmények, társaságok, időtöltések mostanra értek össze. Mostanra belerázódtam már az itteni létbe, de azért vannak még komoly restanciáim. Színházügyileg mindenképpen. Ez részint lustaság, olykor bizalmatlanság, de inkább az előbbi. Pedig még helyzeti előnyben is voltam sokáig (tán még most se késő), csak össze kéne kapni magam, leszervezni kimenőm, megvenni jegyem, szépen felöltözni, útra kelni.

E hónapban végre megtettem!
Kétszer is. Ugyanarra... és már vagy negyedjére... ötödjére.
Biztosra mentem. Elvégre vannak időszakok, mikor nem jó kockáztatni, amikor kell az a néhány óra totális kikapcsolódás, elszakadni minden gondolattól, gondtól, és – ezen esetben – 2órán át valaki teljesen idegen életében létezni.
Igazából sose gondoltam volna, hogy nekem egyszer épp' majd a Hamlet lesz a kedvenc előadásom. Alig van benne nő, aki meg mégis, az vagy csalárd és romlott, vagy szerelemtől tébolyult – nem a legszimpatikusabb női karakterek. Ha már Shakespeare, akkor mondjuk Beatrice, vagy a makrancos Kata (bár ő is „behódol” a végén – vagy eszes lévén inkább okosan enged, s eztán másként érdekérvényesít?). Ám úgy alakult mégis, hogy e két régóta szeretett nőszemélyt – és történetét – kiütötte egy dán királyfi. Igaz, nem is akármilyen!
A hajdani Krétakör Schilling Árpád rendezte hamlet.ws című előadására ültem be.

Szó, mi szó, elfogult is vagyok a darabbal, jó ideig keltem és feküdtem vele, egyeztettem, szerveztem, mikor hol legyen, de szerintem akkor is ez lenne a kedvencem, ha nem lett volna hozzá semmi közöm.

Nekem ugyanis az a mérce - úgy allgemein -, hogy valami elvarázsol-e vagy sem. Ha sikerül megragadnia, teljesen beszippantania, átrepítenie egy másik dimenzióba, ha az elejétől a végéig benne tudok lenni, nem türelmetlenkedem, nem fészkelődöm, nem kezdek a színészek fizimiskáján, a közönség sorain, az idő mulandóságán, létem értelmén, a bevásárlólistán, heti teendőimen és más hasonlóan fontos dolgokon töprengeni, akkor az enyém a mű.

A hamlet.ws ilyen. Tömény két órán át minden idegszálammal ott vagyok és megállás nélkül figyelek, valamennyi alkalommal. Mert figyelni azt itt nagyon kell. Igaz nincs zsákbamacska, a történetet így vagy úgy ismeri mindenki, abban nincs is nagy meglepetés, ahogy meg vagyon írva, a végén, kinek kell – persze miután végigment a rá kirótt jellemfejlődésen –, szépen bevégeztetik. Figyelni azért muszáj, mert különben úgy elkeveredik az ember: azt se tudja, ki, mikor kicsoda is éppen. Az alaphelyzet ugyanis az, hogy csupán három színész van az összes szerepre, és a „nyomon követést” nehezítendő, mindenki játszik mindenkit. Hol ez, hol az, hol amaz Hamlet, Ophelia, Claudius, Gertrud és a többiek. Van benne azért logika, de biztosan mindenkinek más a nyitja, és lehet, nem is olyan fontos ez, mert végtére az se baj, ha a nagy-nagy koncentráció dacára, a sok váltás közt mégis elvész a publikum, az élmény akkor is garantált.

A három színész – Gyabronka József, Rába Roland, Nagy Zsolt – bravúrosan ugrál a szerepek közt. Olyan könnyűnek, lazának és spontánnak tűnik játékuk, egyszerinek és megismételhetetlennek, hogy az ember hajlamos azt hinni, ez a mai alkalom csakis miatta ilyen. És persze miatta (is), mert a néző fontos elem, része és olykor szereplője is a produkciónak, akarva, akaratlan a díszlet része (a spécin kialakított nézőtér miatt).
A darab nyelvezete igazodik a rendhagyó formához. A veretes Arany János-féle fordítás helyett a mai nyelven szóló Nádasdy Ádám szövegét használják, amit még sok toldás és betét, "vendég"írás is cifráz: a Bírák könyvétől egészen József Attila Szabad ötletek jegyzékéig, a Beatles, a Boney M, Eminem és mások „slágereivel” lazítva, Rubik Ernő Zoltán szerzeményeivel feltuningolva.

Schilling Árpád a darabot eredetileg diákoknak szánta, tanteremnyi helyszínre tervezve. Sokáig zömében iskolákban volt látható, olykor-olykor akadt csak egy „nyitott” előadás. Tán ezért is, a hamlet.ws ismertetője Hamlet történetéből a felnőtté válással járó nehézségeket, az elkerülhetetlen csalódásokat emeli ki. Ám, ha végre nyilvánosan meghirdetve is fut pár napig a darab, a középpontba helyezett problematika dacára, érett és éltesebb korú érdeklődők tömkelege vált jegyet az előadásra, és ha kell, kucorodik le a földre, párnákra, a fiatalság mellé/közé, rendre.
Immáron a budapesti MU Színház szervezésében fut az előadás, az ő műsorrendjüket érdemes figyelnie annak, ki kedvet kapott hozzá.
http://www.mu.hu/

(A vékony, szőke, frufrus leányzó a párnák/székek valamelyikén, meglehet, én leszek. Még rengeteg embert kell elvinnem, hogy lássa... és én beáldozom magam – ám legyen!)

Hadik Irodalmi Szalon - Öregek ifjúsága

Január 12-én, szerdán, „az ihlet mámorosaié” lesz pár órácskára újra a Hadik Kávéház.
A Hadik Irodalmi Szalon következő estjén három régi barát, Féner Tamás fotóművész, Juhász Ferenc költő és Konok Tamás festőművész idézi fel fiatalságát, beszélget barátságról, művészetről, a gyökerekről, a sors nagy kihívásairól és ajándékairól – Dresch Mihály szaxofonjátékával kísérve.

Az est háziasszonya: Juhász Anna

Időpont: 2011. január 12. szerda – 19.00-20.30
Helyszín: Hadik Kávéház – XI. kerület, Bartók Béla út 36

Aktualitások és bővebb információk a Hadik Irodalmi Szalonról itt:
http://www.facebook.com/event.php?eid=183823498302026&ref=mf#!/pages/Hadik-Irodalmi-Szalon/133789033341024

Könyvjelző – Stefan Zweig: Marie Antoinette

Marie Antoinette iránti rajongásom több évtizedes múltra tekint vissza. A keszthelyi Festetics-kastély bordó szobájával kezdődött minden.
Keszthelyen születtem és ott is nevelődtem jó pár évig. Ezzel aztán jó sok minden szinte már eleve elrendeltetett. Keszthelyen rengeteg szép és jó dolog van: a Balaton part, a fenyves és gesztenyés sorok, a Jordanics cukrászda, a Georgikon, a Helikon park, a piac, a Goldmark-ház és a kastély, szökőkutastul, parkostul. A Festetics-kastély. Minden kastélyok prototípusa – nekem. Megtekintése heti rendszerességgel ismétlődő program volt nálunk, elvégre annak, aki királylányi/hercegnői/tündérkirálynői pályára vágyik, ez alap, fel kell készülni rendesen, muszáj szokni a környezetet. Kívülről tudtam már a termek sorrendjét, hogy melyik szobának mi a legfőbb éke és kit ábrázolnak a nagyobb festmények, szobrok, hol van a legrégibb könyv a könyvtárban.

Kedvencem a Marie Antoinette-es kép volt, annak bordó szobájába zarándokoltunk el rendszeresen, óvoda után, szemügyre venni a gyönyörűséges királykisasszonyt. (Pár éve megnéztem magamnak újra a festményt…nem igazán értem, mit szerettem rajta annyira anno.)
A teremőr nénik már jól ismertek minket, régi, összeszokott párosként vonultunk szobáról szalonba (a kastélyban kötelezően felkötendő papucsban) Anyukámmal kézen fogva. Egyik alkalommal, mikor, szokás szerint, Antoinette csodálásával időztünk éppen – de leginkább én –, a szobához tartozó néni odalépett hozzám és bizalmasan a fülembe sutyorogta: „…és képzeld el, ezt a szép nénit lefejezték!”.
Kész! Több se kell egy 6 éves gyereknek! Teljesen összetörtem, értetlenül és mélyen megrendülve álltam az esettel szemben. Hogy lehet egy nőt lefejezni? Ráadásul pont egy ilyen szépet? Tutira valami félreértés volt a dologban, más magyarázat nem is lehet… Onnantól kezdve vadásztam minden apró kis információt a francia királynéval kapcsolatban. (Sajnos a róla szóló filmeket csak az esti mese után adta a tévé, így azokról fájó szívvel le kellett mondanom. Titokban egyszer belekukucskáltam az egyikbe, de az iskolában aztán elszóltam magam és a tanárnéni meg is rótt rendesen, amiért ilyen későn is tévézek még.) Gyalázatos módon a gimnáziumi tananyag alig szólt a feje vesztett királyi párról, ha mégis, nemtörődömnek, butuskának, léhának, sőt, züllöttnek és csökönyösnek állította be őket. (Ebben persze van is igazság…) Akármit is írtak, mondtak a franciák által csak „louve autrichienne”-ként (osztrák nőstényfarkas) szidott Habsburg Marie Antoinette-ről, én tudtam, egyszer még tisztázódni fog minden, igazolást nyer ártatlanságába vetett hitem.

Ekkor jött Stefan Zweig és az ő regénye, a Marie Antoinette. Az egyetem első éveiben, az Astoria aluljárójában akadtam rá. Egy bácsi árult potom pénzért reménytelenül elhasznált könyveket, és ahogy lenni szokott, megsajnáltam, úgyhogy szemügyre vettem kínálatát. Volt ott sok minden… ám mégsem vásárolhattam fel az egész standot, maradt hát a 300 forintért kínált, az 1930-as években kiadott, málladozó Zweig-könyv.
És nem bántam meg a vételt!
Hamar kiderült, Stefan Zweig az én emberem. Könyve alaposan végigmegy a Habsburg királykisasszonyból francia királynővé avanzsált Marie Antoinette egész életén, a gyerekkortól a Versailles-ban eltöltött első éveken át a nyakláncperig, a forradalom kitörésétől az utolsó napokig. Kiderül, ha léha is volt, miért volt léha, ha rágalmazták, miért is tették. Az intimebb részletek sem maradnak titokban: Zweig elmeséli, miként festett akkoriban egy uralkodói menyasszony átadás-átvétel, milyen körülmények közepette jöttek világra a királyi porontyok és miért csak annyi sok évvel a frigy megkötése után.
Világtörténelem papucsban és köntösben… aminek persze az a vége, hogy Antoinette-t mégiscsak lefejezik, de feldúlt, igazságért kiáltó lelkem végre megnyugodhat, tudván, hogy miért.

Adjon az Isten...

"Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon ugyis, ha
nem kérem."

(Nagy László)